Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 664.

664.

Még ha senki sem olvassa, amit írok,

akkor is van értelme, él hivatása,

mert létezővé válik, amit kimondok,

gondolat-egyediség, sehol nincs mása.

Világunk emberek teszik valósággá,

bár fordítva szoktuk érezni és joggal,

ami ma nyilvánvaló, senki nem látná,

ha tegnap valaki nem harapta foggal,

nem tépte le kézzel, nem szemlélte szemmel,

nem ragadta meg szervező hatalommal,

és nem dolgozta fel csavaros eszével,

elraktározva emlékét szorgalommal,

ahol a csavart a megnevezés adja,

mi csak hang beszédben, bár azonos vele,

eleinte a közlő meg is mutatja,

de aztán szavakkal lesz a fejünk tele,

és már elméletté válik az életünk,

előbb fejben van meg, aztán alkalmazzuk,

hiszen a mindenség nem jön szembe velünk,

egyre többet kezelünk ébren, s ha alszunk,

látványainkkal, sőt már látomásainkkal,

hogy megtöltsük magunkkal az eljövendőt,

örömöt, bánatot kifejezzen bordal,

ahogy temetünk, s várjuk a születendőt.

Bele kell mondani szavunk levegőbe,

hogy terjedjen annak dallama, tartalma,

nemcsak nekünk lehet jobb a lelkünk tőle,

gazdagodik Isten kegyelme, irgalma.