Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 682.

682.

Ha nem látsz életed jövendő mélyére,

kényszerűen hagyatkozol felszínére,

ha nem jársz elképzelt jövő helyszínére,

ráfanyalodsz világ ezernyi színére.

Fiatalon felkészülünk utazásra,

hogy akkor majd ne szoruljunk senki másra,

amikor rálelünk testi-lelki társra,

magunkat adva lehessünk házastársa.

Ehelyett csupán beutazni világot,

nem elég megszagolni vágott virágot,

be nem járt, el nem ért pedig kap sirámot,

általad ültetett termi a csillámot.

Világjáró néha valahol ottragad,

ahol melle előbb büszkeségtől dagad,

honvágyat üresnek mondott múlttal tagad,

új valóság növekedvén régi apad.

Kevés tudja a kettőt egyesíteni,

ezért jó itthon szép otthont teremteni,

fiatal álmokat abban egyengetni,

dédelgetett vágyat bizalmába vetni.

Mert a közvetlenség az ember élete,

saját földön szántson a szorgalom-eke,

akkor lesz leggazdagabb csúcsra járt dele,

elégedett, boldog őszre fordult tele.

Remegünk gyerekként ama sok-sok újért,

miből kevés volt jó, a többiért gúny ért,

felnőttként köszönet járjon saját múltért,

s az igazi öröm, ami minket túlélt.