Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 713.
713.
Az ember már csak ilyen: helytáll nehezebb
körülmények között, mint amit elképzel
korábban, amire felkészülhet vidám
korszakokban, építve magát jövőnek.
És ha beüt romlás és rombolás tombol,
nem kesereg soká, ha nem menekült el,
hanem nekilát a tennivalóknak és
menti, mi menthető, végső leheletig.
Ami nem ő maga: minden rászoruló,
s lépcsőzetesen alakul a szükséglet,
aki jobban bírja lelki téren, kisebb
lesz igénye másoktól gondoskodásra.
Ez az összefogás összeáll egy testté,
minden sebesülése fáj mindenkinek,
a túlélt idő sokszorozza az erőt,
s aztán már a hit kitölti az egészet.
Kívülről szemlélve együttérzést vált ki,
még a távolban is erkölcsi magaslat
és minta e helytállás végszükség között,
parancs megelőzni nálunk hasonló vészt.
Feladat számot vetni, hogy juthat ide
bárki, ha feladja messzi gyökereit,
időben és térben, testben és szellemben,
s eluralkodik rajta jelen semmi.
És ha megmenekültünk legnagyobb rossztól,
világossá kell tenni, mitől volt veszély
teljes megsemmisülésünkre és miként
menjünk tovább, hogy örökre elkerüljük.
Comments