Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 716.

716.

Még aki szavakon lovagol se tudja

pontosan jelentésüket, történeti

eredetüket, azaz nem lát mélységbe,

honnan a megértés magát levezeti.

De ha mi nem, akkor ki szótárból tanul

magyarul, hogy juthatna elég tudáshoz

rólunk: nekünk kell kutatni örökségünk,

mi ugyanúgy kemény alap, mint kő házhoz.

Amint tehát megköveteljük jelenben

egymás felé az üdvös érzékenységet,

múlt felé fordulva nyitottak legyünk

kalandra, mely meglepetéssel ér véget:

Hogy mennyire pontosan leképezték ők,

korai elődeink a világukat,

mi azért nem különbözik a miénktől,

mert fogalmaink ismétlik látványukat.

Ebben persze szerepet játszik képesség

bennünk, mely ma is ugyanolyan, mint régen,

és hogy a kezünk meddig ér el, lábunkkal

a földön járunk, nem madárként az égen.

Minden, ami ezen felül van már manapság,

ugyan bár remek csoda, hozzájárulás

életünkhöz, de veszélyeket is rejthet:

csak egységben nyelvvel jöhet megújulás.

Mert ha elszakadunk sajátos valónktól,

homályos kifejezésekkel beszélve,

idegenné válunk saját otthonunkban,

mely nem ház, hanem lelkünk közös beszéde.