Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 734.

734.

Manapság mindenben az okosat nézzük,

de olyannak csak ember általit tartunk,

pedig fordítva van: akkor lehet részünk

okosságban, ha a természettel tartunk.

Ha mondjuk savanyítással tartósítunk,

régóta használjuk annak folyamatát,

amit csak nemrég óta tudatosítunk:

minek köszönhetjük uborka zamatát.

Hogy a pörkölésről már ne is beszéljünk,

húst, kenyeret, mindent, szinte átváltoztat,

nyersből ropogósat: szívesen emésztünk

ilyen módon többet, mi nagy előnyt hozhat.

Közben tökéletesítettük a tüzet,

olyan hőfokra, hogy már vasat olvaszthat,

rejtett formáira is van jó készület,

s áhítunk szilvát még, a Naptól aszaltat.

De úgy üzemeltetjük főző konyhánkat,

ahol magas művészetet gyakorolnak,

hogy az iránt alig maradt alázat,

mire fényes életmódunk alapozhat.

És ez a kiolvasható rendezettség,

amit minden létezőben megtalálunk:

állat- és növényvilágban szervezettség

elménk kezdetétől egyre csak feltárult.

De az is világos már: a fény okosabb,

mint hisszük, és ilyen az anyag paránya,

ők meghatározóink, hiába bosszant

itt tehetetlenségünk magas aránya.

Meg kell hát fordulnia irányzatnak:

nem magas égből jön tájékoztatásunk,

mert ha ránk tőlünk független erők hatnak,

földön kell járnunk, míg lét mélyére ásunk.