Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 738.

738.

Feladat mindig van, mondták a szüleim,

nem kell arra várni, hogy valaki mondja,

belülről fakadó legyen a késztetés

teendőt végezni, le legyen gondja

tudva, mielőtt ténye körmünkre égne,

hiszen nem körülöttünk forog a világ,

ne lábatlankodjunk benne állandóan,

lássuk a célt, vegyünk fel fonalat, irányt.

De ez csak a ház körülre vonatkozott,

vetik ellen most, kitekintve messzire,

pedig erdő-mezőn járva is dolgoztunk

magunkra, nem hagyatkozhattunk senkire,

azaz majd’ teljeskörű volt önellátás,

de amit nem termeltünk, arra pénz kellett

persze, ezért sok mindent vittünk piacra,

disznó ólban fialt, hízott, tehén ellett,

udvarunk tele baromfival, nem fűvel,

gyümölcsfákkal és nem örökzöld bokrokkal,

szekér, eke a színben, és sok-sok szerszám,

korán keltünk, ezért „feküdtünk tyúkokkal”.

Ami mára szép szóláshasonlat maradt,

és a legtöbb eszköz csak múzeumi tárgy,

valami szórakozás minden napra kell,

hiányzó egyensúly nyugalomért kiált.

Mert teljesítménykényszer ma is jelen van,

nem lehet megspórolni a feszültséget,

esténként otthonunkban külvilág tombol,

ha hagyjuk, lelkünkbe marhat, mint vad véreb.

Ezért úgy kell nézni minden pillanatra,

hogy annak részei legyünk, az pedig

alkotója a nagy mindenségnek, hová

az emberek még mindig álmukat vetik.