Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 825.

825.

Nem vértől piros ma nemzeti csatatér,

zászlókkal szurkolunk nemzeti csapatért,

s nemzeti létünkért küzdünk elvi síkon,

verve vörös farkat birodalmi gyíkon.

Mert óriás ármányok gyakorlata nyomul,

ami kicsi és szép, annak bealkonyul,

felhőkarcolókba költöztetnek népet,

magasba tekintés pótolja a szépet.

Magunkba tekinteni nem marad idő,

nem is tudhatjuk meg, hogy az ember minő,

milyen nagyra hivatottként jön világra,

egyéni tudatunk szellem vonzza tágra.

Ez a természetbe szervesült észhullám

közben mindenkinek szűkös eszén túl jár,

csak aki beleáll, az lehet szerencsés,

valósághű áldás a közös teremtés.

Nélküle mindenki botorkál, tévelyeg:

halmozz önzés hegyet, maga alá temet,

s e hasznos iránytűt azért nem találod,

mert nem a közért van életed-halálod.

Bár népmesénk is csak a királyt említi,

őt szolgálni hősünk magát penderíti,

mert tudja, hogy van felette is hatalom,

honnan irányítás jön, s az ősnyugalom.

Így aztán az ősök szellemébe társul

mind, aki a többit elfogadja társul,

ami ugyanazon a nyelven történik,

mindegy, hogy hányan, de közösen beszélik.