Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 869.

869.

Vajon díszletté silányulhat-e a táj,

égi világot jelölő jelképrendszer,

ahol azért szent a föld, mert csillagképi

alakzattá rendezte a régi ember?

Olyan gondolat rejlik e kérdés mögött,

végtelenné tágítva az idők mélyét,

két irányba viszi a magyarázatot,

hogy mi emelte vezér és népe fényét.

Mert az égi világ földi helytartóját

közös neve kötötte mint főszereplőt

össze és egységbe, hogy az évkör útján

ne engedjen hibát, elhárítson szeplőt.

S minden kis és nagy tagja e közösségnek

a természet törvényeit úgy tisztelte,

hogy eszébe véste örök tételeit,

feladata képét lelkébe hímezte.

Tudhatjuk, hogy így volt, nem kell hozzá más sem,

csak a földre és mélyébe tekinteni,

s megfejteni azt az arány összefüggést,

arannyá váltan lényegét őrizheti.

Ki az ételtartósítást feltalálta,

eszmerögzítésre is használt jó eszközt,

hordozóját agyagból, fémből égette,

virággá díszítve írt rá keresztes kört.

Időtálló szentségként működött soká

részletgazdagsággal is teljes okosság,

helyreállította test–lélek egységét,

egyensúlyát, ha árulók megtaposták.

Ez az igaz háttér adhat tovább reményt,

és a fogalmakat tartalmazó Ige,

általa teremtett és alkotó lényként

szüntelen születni mindannyiunk hite.