Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 895.

895.

Mindenki használja, ámde nem tud róla,

mert meghúzódik gondolkodásunk mögött,

olyan alap, melyre épületet rakunk,

és bennünk leginkább alvásunkkor pörög?

Az egész úgy kezdődik, hogy megszületünk,

s jó szüleink azt hiszik, ők csiholnak ki

belőlünk értelmet gondoskodásukkal,

megtanítva beszélni és választ adni

sok-sok folyton felbukkanó kérdésünkre,

holott arra a kérdésre nem keresnek

választ, hogy tud a gyerek olyat kérdezni,

miről még nem volt szó, mért nem marad veszteg.

Tudományhoz fordulva magyarázatért

hajlamosak vagyunk megállni félúton,

így hát megrekedünk alacsonyabb szinten,

engedve, hogy eszménk igazságot dúljon.

Összefügg ez hálós tudatlanságunkkal,

elfogadva, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem,

végső kérdéseket szőnyeg alá söprünk,

e téren az emberiség egyenetlen

világnézetből fakadó képet mutat,

s amiben mégis elért közmegegyezést,

a legkisebb közös többszörös hiányos,

némely ötletet kitüntet, más kap verést.

Kik a mérleg nyelvét egyensúlyban tartják,

közös tudat helyére akarnak lépni,

nekik viszont szűkösebb a mozgásterük,

bizonyosságukat valóságunk méri.

Így hát továbbra is homályban maradhat

ő, vagy az, ki minket emberré irányít,

ritka a földön, kiben van rá képesség,

közös tudat-mezőnkre merészen rányit.