Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 949.

949.

A vers nem olyan, ahogy a slágert írod,

mások örömén a sikert szóra bírod,

megszólal bennük válaszul a szép dallam,

ritmusára mozog, szíve vágya kattan.

A dal az érzelmek hullámán lovagol,

múltat-jövőt felkelt, jelent lát aranyon

tükröződő fényben, téged is felhasznál,

közben hasznodat behajtja, mint egy kasznár.

Te is jól jársz persze, de csak pillanatra,

pár percre az élmény a megoldást adja,

sőt életed végéig is elkísérhet,

hangulata megjelenik mint kisértet.

Nohát, a vers nem ilyen rejtelmes dolog,

sokkal elvontabban maga útján robog,

értelmedben próbál szóból fészket rakni,

de ha nem engeded, nem jön oda lakni.

Inkább pók a falon, csápként rakja lábát,

gondolathálójával kelti a lármát

hangtalanul, mert az eszmesugarakba

te gabalyodsz bele, mint játszó a sakkba.

Oly tehát, mintha nem befogadó lennél

és nem előregyártott terméket ennél,

miközben mégiscsak azt veheted észre,

tartalmat diktál, bár hagyatkozik észre.

Önálló, független élete időtlen,

költője csupán rátalál az időben,

úgy sajátítva ki a maga számára,

hogy biztos nem ürült ki isten verstára.

Azért születhet hát igen sok rossz vers is,

nem elég forgatni világot mint verklit

fejünkben, s várni, hogy gépként kidobja

szózatunk halmazát, s lehet verni dobra.