Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 958.

958.

Attól még, hogy a misztikum megnyilvánul, nem tudjuk, mi az, és a

történelem rétegeiből ismerjük inkább, mint saját életünkből,

de ebben is megtaláljuk, ha mélyére nézünk, mert egyéni élet-

érzésünk is tele van vele, ha igényesebbek vagyunk a felszínes

átlagnál, és merünk foglalkozni akár az életünkhöz, akár a

világhoz való saját viszonyunkkal, vagy az emberiségével egyáltalán,

s a világ önmagához viszonyított lényegi adottságaival,

ahol a végtelenség sem mutat korlátlan létet, igaz a létezési

módok megismerését még korántsem merítettük ki, sőt mintha csak

mostanára jutottunk volna el a tulajdonképpeni megismerés

fokára, amikor már tényleg megfelel az elméleti modell a

valóságnak, mert az alkotórészek egyöntetűsége adódik,

igaz nem végső állapotként, de más állapot kezdő alapjaként,

ahonnan, amiből ismételhető, ismétlődik is az „ez itt”, de

így az ismeretlenség újabb, még felfoghatatlan terét fogtuk be.

Ennyiből is látszik, mert ugyanoda jutottunk, hogy a misztikumnak

két megközelítése van, két útján járunk, ha járjuk, ha képesek

vagyunk, vagy hajlandók többre, jobbra, eredetibbre és érvényesebbre,

mint az addig számunkra adódó közeg, tudomány, éleselméjűség

nyújtotta világnézet, azaz megsejteni s megkeresni kitartó

és eredményes szorgalommal valóságunk összetevőit, amelyek

eddig a megismerés határát alkották, vagy igazi élmények

felé vivő úton tapasztalhatók meg szinte csak az érzés szintjén,

mert a tudat emelkedett állapotában pislákol, vagy izzik fel

bennünk a fénye, a tüze, a hője, árama, és villámlásszerű

rövid felvillanások, káprázat-felismerések megfoghatatlan

dús hatás-teljessége, amit éppúgy nehéz szavakban visszaadni,

inkább lehetetlen, amint tudományos kísérletek leírása

sem azonos a megvalósításuk során használt szerkezet belső

működésével, igaz, ott az az eljárás sokszor csak elgondolt, mint

megerősítő ellenőrzése, kevesen értik, bírálhatatlan.

E megítélhetetlenség jellemző a misztikum gyakorlatára is,

megnyilvánulását igen nehéz megjeleníteni, közvetíteni,

hiszen csupán egyénileg képes előfordulni, megvalósulni,

bár több új közös élményünk létrejöttével mutat rokonságot,

de csak annyiban, hogy ezeket már megtanultuk elsajátítani

abban a közösségben, ahol létrejöttének tanúja, részese

vagyunk, és egymás viselkedéséből is már következtethetünk rá,

s a magunk izgalmi állapotának hasonlóságait másokon

látva, a látvány hatására elhisszük belsőnk azonosságát is

velük, de mely közös ingerület nem misztikum, az magányosan

érhet el bennünket, s kell átélni, kezelni, óvni, emlékezni rá,

sokat felidézni magunk számára, s másoknak beszámolni róla

hitelesen, hihetőn, maradandóan tudjunk róla nyilatkozni.

Így aztán nem az a kérdés, hogy a misztikum létezik-e, hanem

hogy mit kezdjünk vele, hogy álljunk hozzá, sőt, egyáltalán eljussunk

odáig, hogy ránk találjon, azaz nem szabad lenne keresnünk bőszen,

hanem már a nevelődésünkben benne kell legyen minden olyannak

a kitapogatása, ami túlmegy hatókörünkön, de a hatását

nyilvánvalóan tapasztaljuk, látjuk, érezzük, vagy következtetni

tudunk rá, mert ugyanúgy folytonosan mutatkozik, mint a napsütés,

amit csak nappal látunk, mikor „világos van”, ami csak ugyanannak

ugyanazzal való álmagyarázata, míg igazit a Nap és Föld

viszonyrendszere ad, mely titokra már igen nagyszerűen rájöttünk,

és amint minden más felfoghatatlan esetben is van erre esély.