Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 969.

969.

Hogy nincsen különbség beszéd és írás között, elég merész

állítás lenne, de ha a mindkettő által érintett képet nézzük,

mégis van bennük közös, éppen az ábrázolt, megidézett,

megjelenített, le- vagy körbeírt képi tartalom, ami idők során

elvonatkoztatható az eredeti képtől, de amelyben még ott van

az, amire visszavezethető, ami az indíttatást adta, kimondani,

leírni a dolgot, ügyet, esetet, eseményt, történést, folyamatot,

jelenben, múltban vagy jövőben, de középpontban velünk,

akik ott voltunk, vagyunk vagy leszünk a terepen, lélekben

és testben, emberek, akiktől minden függ a számukra és

minden más, ami nem ők, sőt még az egyes ember esetében

az összes többi ember is, ám ez igen halvány függés, míg

fordítva, az emberiségtől függésünk felfoghatatlanul erős,

olyannyira, hogy felfoghatóval helyettesítjük, és ezáltal közel

hozzuk magunkhoz e viszonyt, istengyermekké téve magunk,

azazhogy hitünk szerint ő tette ezt velünk, és amivel máris

megfogalmaztuk azt a függést, de nemcsak tőle, hanem minden

más teremtményétől is, és itt az is-en van a hangsúly, hiszen

az önállóságunk forog kockán, ha teljes mértékű függőséget

vennénk magunkra, kizárva vele a saját gondolatot is, nemcsak

az ösztönös cselekvésen túli tettet, pedig ahogy a régiségek, a

földből kiásottak mutatják, igencsak megvolt már régen is a

világfelfogás kifejezése a tárgyak jelképi tartalmával, valami

örök emberinek a megfogalmazásával, ha most is meglátjuk

rajtuk az értelmet, amit kép alakban tárnak elénk, azaz a képen

kell lovagolnunk mint elvontságon, amikor már nem kép, hanem

valami más, máshonnan vett, de a sírok leleteiben közvetített,

minthogy nekünk is van ugyanolyan elménk, ha van agyunk és

működik, mint a legrégebbi nyomokat hagyóknak, és ahogy mi,

úgy ők is azt élték át és meg, arra összpontosítottak, hogyha ki

akarták adni magukból, amire mi is ráhangolódunk, de ez tehát

még csak nem is hang, szagtalan és ízetlen, olyan régi, csak a

tapintás–látás éri el, de nem annak érzeteként tudjuk befogadni,

feldolgozni, jelentését és jelentőségét megragadni, hanem a

közös képzet által, ami átáramlik hozzánk, nem képként persze,

hanem a közvetítő örök emberi, isteninek mondva egyszerűség

kedvéért, hiszen bonyolultságát még ma sem fejtettük meg, csak

tudományos sejtés van róla, kis százalékban lefedve valóságát,

viszont a nagyszerűségét mi is ugyanúgy átéljük, mint akik ránk

hagyták teljesítményük hagyatékát, ahogy mi is majd félelmetes

nagyságrendben fogjuk a jövő nemzedékeit ellátni a rólunk szóló

tájékoztatás példányaival, legyenek azok eszmei kifejtések vagy

tárgyként megjelenő, működő gépek vagy műalkotások, szellemi

termékek egyáltalán, hiszen a hozzáadott érték s újdonság, miért

a találmányi díjat szedik, ma úgy burjánzik milliárdos tömegünk

termékeként, mint ahogy az ezredévekbe tellően sem fordult elő

korábban, és a képi világ oly sokaságával találkozunk ma, hogy

nem is gondolunk eredetére, de azért, ha az eszközök általi képi

sokszorosítástól eltekintünk, kirajzolódik ma is, hogy szükség

van az eszünkre, annak használatára minden gondolati tartalom

felfogásához, a közlés megidézéséhez, magunkba építéséhez, és

a világ folyásának ilyen nagymértékű emberfüggősége átlapolt

kiterjesztéséhez, amin a különböző nemzedékek egységét értve,

sajnos inkább csak remélve, amit még mindig csak Isten tenyerén

tudunk igazán, képként megragadni, beszélni és írást közölni róla.