Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 975.

975.

A tiltott szerelem napjainkra nálunk már szinte ismeretlen,

de a mélyben bizonyára valahogyan még jelen van és tarol,

meg kell hát nézzük a természetét, ábrázatát, és akkor kétféle

módját vehetjük elő, egyik a különbözőséget akarja elüldözni,

másik pedig nem hagy mindenkinek teljességgel ember lenni.

A család eltilthatta valahol valamiért tagjait másik családtól,

csoporttól, s ez szintén így volt más nyelven beszélőkkel, mert

más kultúra taszítólag hatott a párválasztásnál, és kizáró oknak

számított a vallás eltérése is, ezért kasztjuk szerinti párt diktált

a szülőknek, miként válasszanak házastársat gyermeküknek.

Emögött a gazdagságot féltést kell alapként látnunk, mert sok

volt a szegény, de a gazdag kevés, jól ismerték ennek eredetét,

törvényét szigorúan betartották, mégha egyénileg időnként ez

fájdalmat okozott is, sőt néha tragédiát, hiszen a szerelmet nem

lehet határok közé szorítani, honnan válasszon magának társat.

Különösen az irodalomtörténetben látunk erre eseteket, mert

a beteljesületlen szerelem örökös téma, sóvárgás, vágyakozás

szépen megjeleníthető, mintha csak eltiltottan lenne igazán

látható a szerelem egész lényünket megmozgató természete,

ám az ember elszaporodása mutatja, a többség sikeres ebben.

De régmúltból arra is látunk nem kevés és nem is gyenge

kísérletet, hogy az igazi szerelmet ne itt a földön keressék,

hanem az ég felé kell irányozni magunk, földöntúli módon

lehet hozzájutni, vallásos áhítat egyesít a legfőbb lénnyel,

így biztosítva örök boldogságot, azaz végtelen szerelmet.

És aztán e szellemi szerelemhez képest van a másik véglet,

amikor csak testi vágy érvényesül, keres magának tárgyat,

társat hozzá, szinte válogatás nélkül, és ezt semmiképpen

sem lehet szerelemnek mondani, mégis úgy mondják, hogy

az egyik szerelmet árul, a másik megveszi, s az áruvá válik.

Persze hogy tiltották, tiltják ezt sokszor és sokfelé, hiszen

ennek célja már egyáltalán nem szentség, mint a házasság,

öncélúsága nehezen tűrhető, különösen ha egyneműek űzik

a többséget megbotránkoztatva, ámbár a vágy vaksága még

ekkor is tisztelt marad, magánéletbe száműzve ezt a dolgot.

Ki lehet hát jelenteni, hogy a szerelmet sem eltitkolni, sem

eltiltani nem lehet, mert olyan az, mint az őszinte beszéd,

ami a szívemen, az a számon, ami a szívemben támad, nem

tudom sem visszautasítani, sem elfojtani magamban, még

ha észszerűség-ellenes is, csakis érzésösztönömre hallgatok.

Mert ha megvonom magamtól ezt a nemes érzést, hogy a

gyakorlati észnek rendeljem alá magam, boldogtalanságot

okoz, amit persze palástolhat utána megszerzett, szépnek

tartott kapcsolat, mert a régi vagy az első szerelem nyoma

soká megmarad, és ha házasság lett belőle, kitart a halálig.

Ebből a még kevéssé megfejtett természetéből következik,

hogy a szerelmet nem keresni kell, hanem megvárni, hogy

eljöjjön, mert az erőltetés sosem lesz sikeres, hiszen kettő

a résztvevője a kapcsolatnak, ha a másik érzése nem mély,

mint a miénk iránta, akkor a magunkéban is kételkedni kell.

Sem tiltással tehát, sem biztatással nem megyünk sokra e

téren, inkább a jó sorsra kell bíznunk a dolgot, van is erre

töméntelen példa, hogy a szorgalmatos tevékenység során

beüt, mint a ménkű, nem lehet nem észrevenni, bizandóan,

hogy kölcsönösségből fakad, s egyesül mindenki örömére.