Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 979.

979.

Hazafiságig inkább lélekben jutunk el, nem gyakorlatban,

bár lehet úgy általánosítani, hogy minden jó cselekedetünk

egyúttal hazafias is, de aztán külföldön kezdünk dolgozni,

és bár marad kapcsolatunk itthonra, odakint is tevékenyek

leszünk, valami különleges kell, hogy mégis kiérdemeljük.

És aztán kiüresedne a fogalom értelme, ha nem kellene a

megvalósításához külön érdem, többlet teljesítmény, csak

úgy az ölünkbe esne a címke, elismerés valahonnan, talán

érdemtelenül is, de mi meg lennénk elégedve magunkkal,

és a haza javára végül nem érkezne a megkívánt hatásunk.

Mi ez a feljegyzésre érdemes hatás valójában, ha dicséret

jár érte a képviselet kisebb vagy magasabb fokán működő

intézményességünktől, hogy ne legyen elfogult, és valódi

értéket tekintsen meg és bíráljon el, olyat, amire kevesen

képesek és példaként szolgálhat majd új nemzedékeknek.

Csak időtállót, még a történelmi időn is átívelőt szoktunk

hazafias tettnek nevezni, várvédők hősiességét a támadás

kivédése során, harctéren tanúsított bátorságot, valamint

munka frontján, a tudományban, művészetben tanúsított

helytállást, kiemelkedő eredményt, teremtést, találmányt.

Immár a várak múzeumok lettek, de hadseregre szükség

van még mindig, miközben háború már szerencsére ritka,

ám ha a szomszédságban éppen mostanában is előfordul,

nem lehet lemondani a hazafias nevelés folytatásáról még,

hogy hősiesség megnyilvánuljon majd, ha szükség lesz rá.

Ezért se szabad ennél alább adni és álhősöket kitüntetni,

olyanokat, akik nem érik el a hazafiasság szintjét, hiszen

az elismerésben mindig ott kell legyen az emberség mag,

egyetemes érték, ami a nemzetek élére, mintájává emel,

legnagyobb emberközösségben tegyen kitüntetett helyre.

De nem versenyzésnek kell ezt felfogni nemzetek között,

nem egymást kell legyőznünk mindenáron, hanem külön

megmérettetve minden nép elérje a legmagasabb szintet,

ami lehetséges, s aki sikeres, átadja a módját a többinek,

ráléphessen mindenki arra a jó útra, vigye a stafétabotot.

Így aztán nem véletlen, hogy a sajátjaink más nép közé

kerülve tudnak újat, ott ismeretlent mutatni, s fordítva is,

különösen a múltban fordult elő gyakran, sokszor, hogy

más népcsoportból ide telepedők hoztak magukkal igen

hasznos szakmát, termékeket, és kaptak érte elismerést.

Sőt, amikor a népek már úgy elkeveredtek eme újkornak

nevezett időben, hogy már szinte az összes településen

megjelentek a különböző népek szülöttei, s élnek egymás

mellett békében, még mindig, és most igazán tudnak sok

szépet és jót, értéket, meglepőt adni magukból másoknak.

Egyediségünk egyénisége csak saját csoportunkban tud jól

kifejlődni, elsajátítva e közösség közvetítette készségeket,

tudást, majd személyiséggé váltan képzelőerő hatékonysága

érvényesül, elismerést nemcsak odahaza, saját népe körében,

hanem a szomszédban vagy más, új környezetben is kiváltva.

Nem mondható még tehát, hogy az emberiség lenne hazánk,

mert mindig megmarad az anyaföldnek, a hely szellemének,

az anyanyelvnek a hatása, hozzá ragaszkodva nyerhetünk új

hazát, új nyelvet, ám magunkat így gazdagítva, már ne csak

megfeleljünk a követelményeknek, de mi támasszunk újakat.