Darai Lajos: Naplóbölcsességeim – 999.

999.

Kegyelmi állapot volt a tegnap esti másfél óra: az előadás

megfordította a világrendet, Jézusként vitte át Kristófot,

Krisztus-hordozót a viharos tengeren a túlsó partra, ami

már az örökkévalóság kezdetét jelentette akkor, mert az

odavezető út megtételét nyakában, mindenkinek engedte.

Megengedte a szellemi kalandozást önmagunkban, vágyak,

emlékek birodalmában, szélként száguldva vagy lengedezve,

táncosok kavalkádjából válogatva a nekünk megfelelőt, de

a fővonalra figyelve, áradatra, mely alattunk is hömpölygött,

meg-megnyaldosva hévvel átszellemült testünket-lelkünket.

A közönséges életből indult ki, lendült tovább, egyre csak a

lehetetlent, onnan elérhetetlent célozgatva, ám de reményt

mindig hagyva, valakitől egyre bezsebelve, valamennyit érte

neki visszaadva, ha már közös a lét terhe, de egyénileg igen

különbözőképpen tudjuk vállalni, hordani azt sérülés nélkül.

De hát sérülés-e az, ha az élvezetben kopunk, fogyunk, azaz

érzelmileg, és az értelem már nem tud segítségünkre sietni,

mert felnőttünk, kinőttük kíváncsiságunk magyarázatát, ha

meztelenül érinthetjük bőrünket egymáséval, s a valóság is

lemeztelenedik, nincs külső se, ha nincs belső kapaszkodó.

Meddig társak a többiek, a közelállók, a legközvetlenebbnek

tartott személy, aki a rosszabbik esetben nem is mi magunk

vagyunk, hanem akitől függünk, de aki nem képes teljesen

helyünkbe adni magát, és másoknál keresve, mit magunkból

kellene előhívni, aközben sorra elveszítjük őket tehetetlen.

Az életnek nincs két azonos pillanata, hiába várjuk, semmi

sem fog visszatérni, különösen nem, ha csupán képzeletben

történt meg, kellett volna megtörténnie, kívánalmi szinten,

s így hoppon maradtunk, de nem akarjuk tudomásul venni,

ezért úgy látjuk, véljük, mindenki más is álomvilágban él.

Avagy külön világban, még ha a valóság ugyanaz is, nem

látunk tovább az orrunknál, át a másik emberig, ha benne

is a magunk örömét keressük, ami egyedül hagy minket a

nehéz órákra, amikor erős kapocsnak kellene hozzákötni

bennünket, hajónkat a társas közeg biztonságos cölöpéhez.

Kívülről sem volt könnyű nézni, de milyen lehetett belülről

átélni a cselekmény fokozódását, amit teljes hasonulással

láttunk elviselhetővé tenni, ennélfogva szereplő-hitelesség

lejött a színpadról és a közönségben megszólalt egyforma

nyelven, bár mindenkinek a saját hangszerelését használva.

Mindenki átélte, hogy megjelent mindenségisten, aki nem

akar beleszólni a dolgainkba, ám csak akkor tud segíteni,

ha vissza tudunk fordulni a szakadék széléről, ami felé oly

szélsebesen száguld vélt jókedvünk, repít lendületünk, de

a megállj parancs előbb-utóbb utoléreget mindannyiunkat.

Ám ellenállunk, nem akarjuk, nem engedjük a végességet

érvényesülni, erőtlenségünket elismerni, így lélekerőnkkel

még búsultunkban is vidámnak mutatjuk magunkat, tudjuk,

nem szabad feladnunk, mert a ránk törő embertelenséghez

nincsen közünk, felfogásunkkal erkölcsi győztesek leszünk.

Ennek lehettünk társai az alkotás folyamatában, befogadás

jutalommal magunknak, kiszolgálóinknak, hogy kényelmes

karosszékünkbe süppedve kiemelkedjünk valamennyire a

sűrű nehézségi erőktől fertőzött mindennapiságunkból oda,

fel, a fény tarajára, az örökmozgás csillapíthatatlanságába.