Deli Mihály: Az EGYETLEN törvény tiszteletéről
Nem emlékszem, hogy kitől olvastam ezt a szép igazságot: „Már mindent megírtak előttem, de én még nem.” Általában ezt teszi az ember, – kicsit mindig másként, ugyanazt a mesét más dramaturgiával körítve, egyedibb stílusban, és legfeljebb a rácsodálkozás intenzitása változik. Szóval most nem fogok valami nagy újdonságot mondani, de le kell írnom nekem is. Még akkor is, ha hangom a kusza lármában csak egy szavazatot ér.
Hallgatom az egyik TV-csatornán két neves értelmiségi beszélgetést, és elszomorodom. Pontosabban inkább rezignálttá válok. A téma a kovidválság értelmezése-értékelése-átpolitizáltsága körül forog, de nem is ez az érdekes. Mindketten széles látókörű, művelt, kulturált, jól informált és érdekesen gondolkodó, hiteles alakok; gondolataik a világról, a közéletről pontosak, józanok és továbbgondolhatók. Mindketten hátrébb húzódtak a maguk pártosan elvi közegétől-közösségétől. Egyikük a balliberálisnak mondott ideológiai tábortól, a másik a nemzeti-konzervatív akoltól. Nem távolodtak el teljesen politikai hátországuk szellemiségétől, de kiléptek a pártfegyelem abroncsából, és ezt önérzetes értelmiségiként hangsúlyozzák. Mert autonóm személyiségek. Az ideológiákra, filozófiákra, a szellemi fundamentumokra rátelepedett a politika, ami feszültséget okozott elkötelezett szuverenitásuk, és a megkövetelt pártpolitikai szigor között. E hátralépés manapság arisztokratikus gesztus, gyakran gyáva és lusta menekülés, sokaknál merő póz. Kényesek az önállóságukra. Úgy érzik, olyan kompromisszumokba kényszerítené őket az aktív politikai elköteleződés, amelyekben személyiségük sérülne, vallott elveik kompromittálódnának. Nemes és elfogadható álláspontnak látszik. Így szabadon értékelhetnek, véleményezhetnek, beszélhetnek. Meggyőződésük kifejtésén nem esik csorba, nem kell alkalmazkodniuk, igazodniuk külső, „felső” elvárásokhoz. Tehát kimondatlanul is azt demonstrálják, hogy ők képviselik a hátravetett párt és ideológia tiszta értékeit, ethoszát, az alakulat elvesztett hitelét.
Mindannyian egy társadalomnak nevezett közösségben élünk, egyezményes szabályok szerint. E szabályok meghatározása-torzítása-erőszakolása-működtetése, erőnkön felül áll, egyénileg alig befolyásolható. Egy (végtelen és sugárzó) lélek/szavazat mindenki. Közéletünk betegesen átpolitizált. A függetlenség mégis illúzió. Valahova tartozni kell. Nincs optimális ideológia, mindenkinek kicsit/nagyon más az igénye-ízlése-érdeke, az „abszolúthoz” való viszonya. Így vagy úgy mindenki mocorog-rugdalódzik a saját közösségében, lenyel kisebb-nagyobb sérelmeket, mert nagy vonalakban azért egyet ért a csapat szellemi törekvéseivel. De van egy határ, amikor összeegyeztethetetlen a köz érdeke az ember saját érdekével, illetve meggyőződésével. A szuverén értelmiségi ilyenkor ellép. Lényegében páriává lesz, finomkodó kifejezéssel: „független értelmiségi”. Manapság már nem kell kiinnia a méregpoharat, jól ellehet így is. Bizonyos határig, bizonyos körökben (öngerjesztően is) kereslet van rá.
No, de független lehet-e a közéleti ember? Mit sugall a társadalom felé: gerincességet, magasabbrendűséget, fensőbb szellemiséget, „csupasz értéktiszteletet”? Amikor orientálni képes emberek kissé eltávolodnak az átpolitizált világtól, hátra(magukra)hagyják az elkötelezett szavazókat. Nagyon előkelő függetlennek lenni, de hol az a pont, ahol az egyénileg kezelt erkölcsi törvényeink összeütközésbe kerülnek az úgynevezett „pragmatikus közösségi erkölccsel”, vagyis a „kollektív erkölccsel”? Ugyanis ez a „pragmatikus közösségi erkölcs” ideális esetben közelít a „magasabb erkölcsi rendhez”, az isteni, a szakrális rendhez, a törvényhez, amely a nevezett közösségben ölt testet. Ahol emberek vannak, ott nincs optimális rend. Mégis, a sandán manipulatív keret összetart, megélhető; noha szorítása gyakran lázadásra ingerel. Mi orientál egy közösséget a ’jóra’, az ideális, a szakrális, isteni rendre? Kívülről irányítják ezt? Belülről? Fentről? Jobbról/ balról? Hol az elviselhető kompromisszum, az eszményi egyensúly?
A teremtett emberi lét, történelmi kalandok által is alakított erkölcsi ideája az alap. Ezek az ideák azonban kézen-közön kopnak, szürkülnek, változnak, korrumpálódnak, hétköznapjaink ilyen-olyan hazugságaihoz igazodnak. Az idea, praktikus, lobogó életünkhöz képest egy merev totem. Úgy tűnik, elérkeztünk oda, hogy manapság egy társadalom képtelen az álságos külső befolyások miatt, a sérthetetlen ideák szerint élni. Csak az összefogdosott, átgyúrt, meghamisított ideákhoz tud igazodni. A lét és a szakralitás közé idegen akaratok tolakodnak. Ez az, amit évezredek óta minden gondolkodó megfogalmaz, mert végső soron minden műalkotásnak és létértelmezésnek a lényege-témája. A közösségek, a társadalmak, s így az ember sem képes maradéktalanul a tiszta ideák szerint élni. Gyűrődünk, egyezkedünk, lavírozunk. Mégis, az élet és az emberi közösség tisztes fenntartása az iránymutató, a „merev totemoszlop” szellemében. Ha nem lenne idea, fensőbb törvény, szellemi háttér, a teremtés nyers önfenntartásába fordulnánk vissza. Az emberi lét a teremtés ismeretlen isteni szándéka felé tart. A teremtés kiteljesedése, azaz beteljesülése: a teremtés felszámolása (a mű visszazáródása). Az Öröklét a viszonylagosságok gőgös apoteózisát majd magába nyeli.
Kiindulásunkhoz visszatérve, a közélet működtetésének e két lehetősége közül kell választanunk: vagy a baloldalinak hazudott kozmopolita-globális mód, vagy a nemzeti-konzervatív keresztény árnyalatú irány mellett kell döntenünk. A kettő összeegyeztethetetlen, jelenleg és lokálisan harmadik út nincs. A kozmopolita-globalista-liberális mód az idea deszakralizálásához vezet, a konzervatív-keresztény irány az isteni idea felé mozdul. Harcuk drámát, zavart és tragédiát vetít előre. A menekülő értelmiségi ember ebben az egymásnak feszülésben, gyávaságát felsőbbrendűséggel álcázva, a részletek elemzésébe-rendezkedésébe merül, s szubjektív erkölcsi önérzetét az idea elé/fölé helyezi. Nehéz a helyzete: meghasonlását a kiválasztottságával egybegyúrni, s belőle a törvényt kiemelni, felmutatni, hirdetni – képes-e?! A teremtés tőle függetlenül, jó esetben felkent (avagy destruktív) közreműködésével úgyis megtörténik-beteljesül.
Kapcsolódó írásunk:
