top of page

Dienes Jenő Attila: A farkasvér




Anthony Robinson figyelmesen olvasgatta a híreket, nézegette a valuta árfolyamokat, időjárásjelentést, hétvégi meccsek eredményeit, a közelgő ünnepek programjait, a flightradar képén hosszasan időzött, kutatta az égen röpködő gépeket. Kíváncsian fürkészte, hogy melyik világrészről, merre szállíthatják terheiket, szórnak-e bombát, vagy csak lassan ölő mérgekkel csíkoznak? A levont következtetések alapján meg tudta becsülni a közelgő gazdasági folyamatokat, üzleti tendenciákat, keresletet, kínálatot, az árak alakulását, a népesség növekedését, fogyását. Tudta, hogy melyik pártban talál sült gesztenyét, milyen vállalkozásba érdemes belevágni, érezte, hogy a boldogság fénylő csillaga éppen akkumulátorban, napelemben, lélegeztető készülékben, oltott vagy oltatlan emberek szemében ragyog rá.

– Hát ilyen egyszerű lenne a világ?


Arisztid semmit nem értett az egészből, pedig ő is végig figyelmesen olvasott, tájékozódott, már több évtizede kitartóan buzgólkodott, mormogta az imákat, vetette a keresztet a szenteltvízbe mártott ujjaival, de választ még az egyszerű kérdésekre sem talált, amilyen a „hová tettem az igazolványomat?”. Egyszer csak megfogyatkozott az élet tiszta forrása, a H2O. Jelentéktelennek tűnő csekélység ez a víz-dolog, de valójában rendkívül szakrális szimbólum. Az élet jelképe a testünk hetven százalékát teszi ki, a Föld felszínének hetvenegy százalékát borítja. Arisztid szerint az életminőség is más volt, amíg talált nedvességet a szenteltvíztartókban. Az emberek a kegyelem kapujában sütkéreztek, mosolyogtak a kedves dolgokon, majd időnként enyhén korosodó szentimentalizmusuk könnyfátyolba burkolta szemüket, például amikor lelőtték a svájci farkast, ilyenkor búslakodtak a legtehetetlenebbül. Az idei húsvétkor a Főszékesegyház szenteltvíztartóit porszárazon találták, szegény Nagyboldogasszony, Szent Adalbert, egy távoli bárányfelhőn üldögéltek, a lábukat lóbálva nézelődtek lefelé. Milyen dolog az, hogy az arisztotelészi négy alapelem (föld, víz, levegő, tűz) egyike-másika, mindegyike fogyatkozni látszik? Lassan akart tavaszodni, nagyon keservesen. Arisztid úgy vacogott, mint egy kikötött, csapzott kutya, se ki, se be, a lánc megakadt az ól sarkában, távol került minden aprócska örömtől, lepotyogó zsírosabb csülökhústól, csak a mócsing hideg faggyúja rezgett a tányér karimáján. Példának okáért az ország állapotát jól jellemezte a…

Szent Szuszogás! Ebben a pillanatban a gondolatfüzér szétszakadt, lezuhant, ripityára tört, szétgurultak az olvasó szemei, a szent szemek, a sok Üdvözlégy, a Miatyánk. Még hogy nincs jelen a Szentlélek? Pedig itt most valamire alaposan ráfújt, edények csattogtak a járólapon, a néma írásba belecsörömpölt az egész konyha.

A bölcsesség forrása elapadt, a prímási palota megfakult, kialudt a hit fénye, sötétbe borult a szent nyáj menedéke, a gonosz lélek vad diadallal járt körbe, Arisztid a seprűért, lapátért nyúlva megállt a kérdéses stációnál.


– Hát itt meg mi történt?!


Óriási romhalmazból kövéren mosolygott fel rá Jénai. A gyűlölt leveses iparkerámia atomjaira robbant. Kár volt elmosogatni – gondolta. Fölötte üldögélt ez az épnek tűnő portéka, amiben a gulyás szokott rotyogni. Megnyugodott, amint simogatta a robosztus testet, a tál egy karcolás nélkül megúszta a huppanást. Valahogy el kellett törnie annak a másiknak, sehogy sem illett a képbe, az olcsó mosogatószeres szivacs, az edényszárítók kihasználtsága, a gáztűzhelyen folytatott kényszercsöpögtetés. Egyáltalán mit keres itt, mint vétlen okozó, a lidércek játékszere, amikor valami testreszabott, szellemre szabott munkával kellett volna foglalatoskodnia, nem konyhalányt játszani. Ma kiáradt a pusztítás vad mágiája, mert tizenharmadika volt, feketemacskás, ballábas. Valahogy így kezdődnek a kísértet históriák, a hátborzongatóan sejtelmes történetek dialógusai.

Vitéz lovag Ordasregőhy Felsőnyérczhy Augusztin nyugalmazott gyalogsági altábornagy, vállalkozó könyvtári intendáns a családi oltára előtt üldögélt, időnként bakkant egyet a karosszékén, örökké mosolygós arca elhomályosodott, elhalványult a délutáni napfényben, szinte már ott sem volt, csak a szelleme, az járogatott időnként vissza, körbejárta a dolgozószobát, a régi képek, bútorok pókhálós helyét, aztán az ódon illattal ő is szertefoszlott. A fiatalok biztosan eladták, átfestették, esetleg kiadták már albérletbe azt az elnéptelenedett fészket, ahol a Papa és a Mama éldegélt idős korában. A családi tűzhely, a generációk hajléka az utolsó pillanatig tárt ajtójú menedék, a lassan gyászba forduló gyógyszeradagolós, beöntős, fáslis, combnyaktöréses magatehetetlen nyöszörgésben. Arisztid ennyit gondolt a tűzről, annak is az ellobbanó feléről, ami elvehetetlenül valóságos, örökké láthatatlan és látható.

A macskák fölborzolták hátukon a szőrt, óriásra nyílt pupillájuk beleveszett a koromsötétbe, a kutyák éjjeli vonyítása hasította a ködöt, akkumulátor-gyártó nagyhatalom lettünk, ki ne csóválná a farkát? Fő az egészség, a környezetbarát mesterséges intelligencia, az örök gazdasági növekedés, a szabadság, testvériség, egyenlőség, és egy nagy lófasz, amin gyerekkorunkban az óvoda kerítésén csimpaszkodva ámultunk. A Balaton tájidegen beruházásai kalitkába zárták a szép pusztai vadászmadarat. Ez maradt az örökségéből, egy urnányi magyar föld, egy szegletnyi Turul fészek.

– Micsoda kilátás! Ott sorakoztak föl Liutpold őrgróf martalócai, valahol az erőműi tó és a lőtér közötti részen, a játszótértől balra. Theotmar salzburgi érsek bajor talpasai a kórház felől lopakodtak a magyar munkásszállás felé. Ködös éjszaka volt, a Szelim-barlang, a Gerecse fái felhőkbe vesztek. A totemállat előtt maradt néhány félig égett pirotechnikai eszköz, az ünnepi tűzijáték röppentyűi. A járőrök önfeledt játékkal múlatták az időt, a ködös novemberi hidegben pislákoló tűznél melegedtek, a dolog adta magát. A hold is kibukkant a durrogásra, a felhő szélnek eredt, kitisztult az idő, már látni lehetett a táborhely fényeit, a szakadékban elnyúló úton cammogó fogatok fényeit. Egyszeriben lőcsös szekerek fékeztek, fáklyás emberalakok ugráltak le, mint apró szentjánosbogarak, világítottak a hajnali ösvényen, csendesen másztak feléjük a hegyen. Figyelő 514-es bejelentkezett Árpád 501-esnek.


– Árpád 501-es a Figyelő 514-esnek! Tűzszerész kollégák vizsgálják át a területet.


Másnap a szkinhedek nagyon kifütyülték Árpád beszédét, ahogy egy hónapja is. Riadtan forgatta aprócska, sunyi disznó szemeit, most higgadtabban játszotta szerepét ezen a szakrális tribünön, a hatalom védő szárnyai fölé magaslottak, a lebutított szoborral, az idióta beszéddel hazudták el a rendszerváltást. Arisztid évtizedekkel később konstatálta, hogy a bánhidai csata nem jött össze.

Szóval a víz problémás. Kevés van belőle, egyre drágább, már nem mindenkié, főleg nem ezeké a nyüveseké. Az üzletember kifizette az egészet, alkalmi vétel volt, valaki segített neki. El is vihetné, meg is ihatná, az apróbetűs rész szerint jogában állna lezacskózni a levegőt, lezárni a látogatók elől, de van neki éppen elég dolga levegő nélkül is, nem jut idő a szórakozásra, a privát szférára. Arisztid felütötte a legelső nemzeti drámát, Katona József szavaival sózta a sonkát, aztán jött a Tiborc panasza, nem értették, végképp nem örültek neki, de meghallgatták:


„Sok pénzre van szükségek: és mivel

Mi annyit adni nem tudunk, tehát

Sovány nyakunkra izmaelitákat

Ültettek – ez már égbe kiált.”


Ahogy ott ácsorogtak a kormányüdülő enyhén piknikus háborús menekültjei, ismét megéheztek. A föld az első, ahogy a jóöreg Arisztotelész mondotta, jelentéktelen kis szimbólumocska, amiért a vér csordogál. Ez a beszéd helye, valami új Halotti beszédé, nem tudta a levágott jobb, hogy mit tesz a bal, de aztán kikotyogták a böszmeséget. A nagy család lakomázni készülődött. Szépen megterítettek, mint ahogy egy gigantikus sakktáblát szokás. Lépésről lépésre haladva kibontották a játszma távlatait, hibátlan nyitást követően agyafúrt csapdákat állítottak, elterelő lépésekkel együgyű várakozást színleltek, végül arra jutottak, hogy a gyűlölet földjét nem bűn eladni, hasznosítani, benépesíteni. Hatszázezer dolláros kondérból csipegettek az üldözöttek, távol a háború első napján elesett kárpátaljai magyar katona emlékétől. Tiborc csendesen elfordította tekintetét, ezek itt tudták mind, hogy Ráhel közben jár értük.


„Oh, buzogj vér! csak buzogj!”


Közeli dörrenésre lettek figyelmesek. Négy házzal lejjebb, távol a repeszszilánkok szaggatta emberi tetemektől valaki a nyelvéhez érintette a vadászpuskája csövét, majd meghúzta a ravaszt. Soha nem látta ennyire elkeseredettnek, reménytelennek az idillt. Az emberek tömött sorokban vetették magukat a pályaudvarról kifutó vasúti szerelvények alá. Több tonna kötélen lógó testet simogatott egyszerre a szél. Arisztid döntött. Nincs további keresni valója itt, jegyeket kell venni a következő járatra, el innen a lehető legtávolabbi pontra, mert ez az ország megöl, elpusztít mindent.

A tűz elolthatatlan dühvel támadt a száraz növényekre. Szép kövér csúszó-mászó férgek, veszélyes pókok, skorpiók, paraziták, vérszívó ízeltlábúak simultak a pázsit alatt. Arisztid nem sajnálta a benzint, gazdagon, lankadatlan szorgalommal locsolta szét, közben valami ismerős mondatot ismételgetett, Pikrinsavas Matuska citátum, akkoriban ekrazin, ma inkább ekrazit:


„adjátok meg a császárnak…”!


A tuják, mint égő gyertyák, lángoltak végig, ahogy a kósza szél szétkergette a lángnyelvek vörös ménesét.

- Sérieux et aimable!! (komoly és kedves…) ezt egy francia vevője írta az akril-vászon fenyveséről. Hoppá!

Ez lett a vége annak a fenyőfás képnek, az alibi festészetnek, a „végre csináljunk valami értelmeset” életérzésnek, a hihetetlen 5050 dolláros 24 órás licitnek, Anthony Robinson 3000 dolláros gift card trükkjének, amit sikerült kikerülni, végül 75 euróért elkelt ez a sportfestmény. Arisztid nem tudott örülni, pedig megmutatta magát az online piac, a pénzszagú modern világ. Egy-két űrlap, adatok, számok, aztán utalnak – gondolta. Egyik pillanatban pittyegett a telefon, de a várva-várt pénzeső ellenkezője történt, egy ismeretlen számla leszippantott egy húszast, majd két perc múlva már nagyobb tétben kísérelte folytatni a játékot. Úr Isten, mi lehet ez?!

Azonnal letiltotta a bankkártyát, mi mást tehetett volna, hosszas bejelentést tett, megtörtént az első aktus a virtuális bűn színpadán, pedig nagyon kellett volna az a pénz. Ahogy az a kifizetetlen CSOK-os felújítás, a nagycsaládok szanaszét támogatása, de az OTP még mindig nem ment ki, a BMW-és becsüsök komótosan közelítettek, a munka elkészült ugyan négy hónapja, a munkások pénze egy távoli szerverpark fagyos zümmögésében, egy terminálon, routeren rekedt. Keresni kell valami munkát, mert éhen döglünk. Milyen szalonképtelen ez így leírva.


Az iroda tágas és világos volt, telve az új épületek és a nemrég beszerzett bútorok illatával, friss festékszaggal. Anthony lett a városi pártfrakció vezetője, az utóbbi időszak eseményei a malmukra hajtották a szelet, ebben az időszakban egy normálisan felöltöztetett, jólfésült elmebeteggel, vagy egy középkategóriás vakvezető kutyával is lehetett volna választást nyerni. A forradalmi hangulat elcsitult, terrorba fojtották a hetekig tartó utcai zendülést, könnygázzal, gumilövedékekkel, tömegoszlató locsolókocsikkal kergették szét az elégedetlenkedőket, akiket elfogtak, műanyag gyorskötözővel fűzték rabláncra, egy életre befeketítve, ellehetetlenítve családjukat, egzisztenciájukat. A választási kampány dübörgött, szórólapokat dobáltak a levélszekrényekbe, rosszarcú emberekkel plakátolták tele az utcákat, tereket, átragasztva, letépve, szélgörgette szemétdombbá rondítva a nyomorult városokat, falvakat. Anthony szülei rendszeresen látogatták Arisztid rendezvényeit. A főként szellemi nagyságok köré szervezett rendezvénysorozat óriásira duzzadt. Arisztid rájött, hogy a fogyasztópolgári lét lukasjáratait, a lelki leépülést meg kell szüntetni, a funkcióját vesztett várost újra célokkal kell megtölteni, értelmes történésekkel kell feltámasztani. A Robinson szülők érdekes arcvonásaikkal kilógtak ugyan a sorból, de szeretettel látott vendégek lettek, hamar otthon érezték magukat a családias olvasókörben. Amikor az intézmény jogutód nélküli felszámolására, szétlopására került sor, azzal kecsegtették Arisztidot, hogy ha majd választást nyernek, visszahozzák, újraindítják a társasági életet, mert az erőt jelentett, értelmet, tartást adott, fontos volt.


– Foglalj helyet!

– Köszönöm. Azzal küldtek hozzád, hogy Te tudsz nekem segíteni munka ügyében.

– Említették, hogy keresni fogsz. Na most az a helyzet, hogy nagyon örülnénk, ha te jönnél vissza, és tudnánk folytatni ezt a Turul dolgot, de valahogy aktívabban kellene részt vállalnod a kampányban. Érted, hogy mire gondolok, neked nagyon sok ismerősöd van, jó lenne őket mozgósítani a választásokra.

– Soha, senkinek, semmit.


Ebből a politikai elköteleződésből nem csírázott semmilyen mutáns, ahogy korábban a kádárkokárdakolbászos lábaserdőben cseperedő fenyőmagonc karrier is elfonnyadt a változékony időjárásban.

Az iroda szűk és sötét volt. Hálászó, a 160 centis fogatlan oroszlán vadul esett neki az előállított személynek. A szerencsétlen részegeket, minden alkalommal, mint az őrült, ütlegelni kezdte, csomókban tépte ki a hajukat, miközben hátra sandított a mögötte álló elegáns fiatal járőrtársakra, biztos, ami biztos, lehetek-e még bátor? Hálászó járőrparancsnok a waffen-SS elszántságával, a kommunista lélek torz öntudatával intézkedett, szolgált és védett. Arisztid elhányta magát.

A rendszerváltást nem lehetett kipihenni. Évtizedek múltán megnyugvást érzett, sok nehéz napon túl virágillattal tömködte a tüdejét. Elmerengett gondolataiban, csodálta a teremtés őszinte szépségét, érezte, hogy lefagyott a rendszer, az őszibarack idén is, próbált rájönni a hiba okára. Sajnos az emberek többségét nem az foglalkoztatja, hogy mi a jó, mi a helyes, mi az igaz (ezek csak együtt működnek kimondva, leírva), hanem az, hogy miként lehet belesimulni ebbe a kicsorbult világba. A farizeus jellem acélosításához nem győzik gyártani a jogszabályokat, miközben az idő múlik, a becsület fogy, a múlt hazugságaiból már soha nem lesz igazság. A páni félelemben, pszichedelikus bódulatban motyorékoló polgárhad még nem akadt rá a szélsodorta lapra: Ne féljetek, béke van!

Tehetetlen, ostoba dühben remegnek, gyűlölködő gonosz pillantások tüzében szenvednek, vad irigységgel lopkodják a mindennapi örömöket egymástól, önmaguktól. Hajtják a fényt, űzik az ős természetet, irtják a vadat, amint alkalom nyílik, dögre lövik a farkast, beledobják az árokba, a többit majd a folyam, az idő, a fekete gyász elrendezi. De haladjunk tovább, ne bámészkodjunk itt, nem szabad erről beszélni, mert ettől senkinek nem lesz jobb. Nyugodj meg, fújd ki magad, hidd el, senkinek sem kellenek a hősök!

Próbáld meg ügyesen, okosan, az új lehetőségekhez, kiskapukhoz, lesőlukakhoz simulva, ahogy a szomszéd, meg az az Anthony Robinson nevű ügyes gazfickó is. Itt van ez a polgármester, tök jól csinálja, egy szál gatyában jött ide, aztán a nejlonzacsik az ipari parkokért, ma már övé a fél vármegye. Ne foglalkozz azzal, hogyan, csak legyen meg végre, ahogy a svájci farkas foga is horogra akadt egyszer. Ami itt folyik, az csak egy látványelem. Az igazi mágia mindenki elől elzárt sötétben, csendes, kivehetetlen szavak között szüli a jövendő torz fattyát. Átlépett a pokol tornácán, a holtak országában,nyakában egy kötéllel, a kötélen egy kővel, alámerült a habokban. Lassan, egyre lejjebb és lejjebb húzta a kő, dobhártyáit szépen berepesztette a mélység víztömegének óriási nyomása. Túl kell élni ezt, gyerekek, nincs mese! Ahogy elhagyta száját a szó buboréka, vége lett.


Kossuth tér 2006

abból az időszakból, amikor rendőrautókról lehetett rágyújtani

(a szerző alkotása)


 

Kapcsolódó írásunk:





198 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page