Egy másik Amerika: Tényleg számítana Ukrajna hivatalos NATO-tagsága?

Ted Galen Carpenter, a Randolph Bourne Intézet vezető munkatársa, a Tényleg számítana Ukrajna hivatalos NATO-tagsága? c. írásában fontos tényre hívja fel a figyelmet.

Carpenter szerint Ukrajna hivatalos tagsága nem sokat változtatna a jelenlegi helyzeten. A Randolph Bourne Intézet vezető munkatársának értelmezése szerint a szövetség hívei nagy jelentőséget tulajdonítanak az 5. cikkely szerinti biztonsági garanciának, amely kimondja, hogy bármely NATO-ország elleni támadás az összes NATO-ország elleni támadásnak minősül.

Carpenter meglátása az, hogy az 5. cikk tartalmát a nyugati közvélemény széles körben félreérti. A hagyományos vélekedés szerint az Egyesült Államok (és más NATO-országok) kötelesek lennének saját katonai erőikkel megtámadni egy kijelölt agresszort, még a saját hazájuk elleni megtorló csapás kockázatával is. Az 5. cikk azonban nem tartalmaz ilyen kötelezettséget.

Carpenter szerint nem eszik olyan forrón a kását, mert a cikkely vonatkozó megfogalmazása csak arra kötelezi az egyes tagokat, hogy

"segítséget nyújtsanak az így megtámadott félnek vagy feleknek azáltal, hogy egyénileg és a többi féllel közösen haladéktalanul megteszik az észak-atlanti térség biztonságának helyreállításához és fenntartásához szükségesnek ítélt intézkedéseket, beleértve a fegyveres erő alkalmazását is".

Bármilyen segítségnyújtás, feltehetően még ha nagyon korlátozott logisztikai segítségre korlátozódik is, látszólag teljesítené a kötelezettségvállalást. Ez pedig éppen nagy erőkkel zajlik.

A vilniusi NATO-csúcstalálkozó előestéjén széles körű találgatások folytak arról, hogy Ukrajna egyértelmű utat kap-e a szövetségi tagsághoz, konkrét menetrenddel. Ukrajna kormányának és lelkes nyugati támogatóinak nagy csalódottságára a NATO vezetői egy korlátozottabb kötelezettségvállalás mellett döntöttek.

A csúcstalálkozó résztvevői a záróközleményben kijelentették, hogy "továbbra is támogatni fogják a megtámadott országot és felül fogják vizsgálni Ukrajna előrehaladását az interoperabilitás, valamint a szükséges további demokratikus és biztonsági ágazati reformok terén". Azt is megerősítették, hogy a szövetség "támogatni fogja Ukrajnát e reformok végrehajtásában a jövőbeli tagság felé vezető úton". A lényeges idézet azonban így hangzott: "Abban a helyzetben leszünk, hogy meghívást küldjünk Ukrajnának a szövetséghez való csatlakozásra, ha a szövetségesek egyetértenek és a feltételek teljesülnek". Az ország Oroszországgal folytatott háborúja, a Krím és a Donbasz körüli aktív területi viták, valamint a demokratikus gyakorlatok egyre nyilvánvalóbb megsértése továbbra is komoly akadályokat jelentenek a tagsággal kapcsolatban.

A jelenlegi kötelezettségvállalás valójában nem volt sokkal tartalmasabb, mint a 2008-as bukaresti csúcstalálkozón először tett ígéret az esetleges NATO-tagságra. Volodimir Zelenszkij elnök dühös volt a konkrét menetrend hiánya miatt, és dühe már-már a dühkitörés határát súrolta. Az, hogy nem volt hálás a kormánya által már eddig is kapott széles körű pénzügyi és katonai támogatásért, irritálta a NATO vezetőit, és ellenérzést váltott ki. Senki sem kedveli az öntelt bábokat, és Zelenszkij látszólag elfelejtette, hogy a NATO bábja a szövetség Oroszország gyengítésére irányuló proxy-háborújában.

A verbális zűrzavar közepette elfelejtettük megvizsgálni azt a tényt, hogy vajon számít-e egyáltalán, hogy Ukrajna hivatalosan is NATO-taggá válik. Természetesen a belépés szimbolikus jelentősége minden fél számára jelentős lenne. Oroszország egy ilyen lépést végső arculcsapásnak és az ország alapvető biztonsági érdekeinek szemérmetlen semmibevételének tekintene. A Kreml már jóval a 2022. februári invázió előtt többször figyelmeztetett arra, hogy Ukrajna szövetségi tagsága átlépné a legfontosabb vörös vonalat, és kelet-nyugati válságot okozna. Ezzel szemben a formális tagság egyértelműen kiemelt prioritás volt Kijev számára. Ha a NATO engedélyezné Ukrajna szövetségi tagságát, azzal jelezné, hogy teljes körű, Oroszország-ellenes elszigetelési politikát kíván folytatni, hasonlóan a Szovjetunióval szemben több mint négy évtizeden át folytatott hidegháborús politikához. Joe Biden elnöknek egyértelműen ilyen politika jár a fejében.

Stratégiai katonai jelentőségét tekintve azonban Ukrajna hivatalos tagsága nem sokat változtatna a jelenlegi helyzeten. A szövetség hívei nagy jelentőséget tulajdonítanak az 5. cikkely szerinti biztonsági garanciának, amely kimondja, hogy bármely NATO-ország elleni támadás az összes NATO-ország elleni támadásnak minősül. Az 5. cikk tartalmát azonban a nyugati közvélemény széles körben félreérti. A hagyományos vélekedés szerint az Egyesült Államok (és más NATO-országok) kötelesek lennének saját katonai erőikkel megtámadni egy kijelölt agresszort, még ha az a saját hazájuk elleni megtorló csapás kockázatával is jár.

Az 5. cikk azonban nem tartalmaz ilyen kötelezettséget. A cikk vonatkozó megfogalmazása csak arra kötelezi az egyes tagokat, hogy "segítséget nyújtsanak az így megtámadott félnek vagy feleknek azáltal, hogy egyénileg és a többi féllel közösen haladéktalanul megteszik az észak-atlanti térség biztonságának helyreállításához és fenntartásához szükségesnek ítélt intézkedéseket, beleértve a fegyveres erő alkalmazását is". Bármilyen segítségnyújtás, feltehetően még ha nagyon korlátozott logisztikai segítségre korlátozódik is, látszólag teljesítené a kötelezettségvállalást.

A Kijevnek a szövetség számos tagja által már nyújtott katonai segítség mértéke vitathatatlanul megfelel ennek a szabványnak. A fegyverrendszerek között hatalmas mennyiségű kézifegyvert és lőszert, Javelin páncéltörő rakétákat, Patriot légvédelmi rendszereket, az Egyesült Államokból származó Abrams harckocsikat és Németországból származó Leopard tankokat, valamint Lengyelországból és más NATO-országokból átadott amerikai F-16-os vadászgépeket, valamint különféle rövid és közepes hatótávolságú rakétákat találunk. Franciaország most jelezte, hogy kész cirkálórakétákat küldeni Kijevbe. Az ilyen fegyverszállítmányok mellett az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Lengyelország és más szövetségi tagok rendszeresen megosztottak Ukrajnával kulcsfontosságú katonai hírszerzési információkat.

Nehéz elképzelni, hogy a politika jelentősen különbözött volna, ha Kijevnek hivatalos NATO-tagsági kártyája lett volna.

Az országot már most is de facto NATO-tagként kezelik. Egyetlen józan gondolkodású ember sem akar teljes körű fegyveres konfliktust a NATO és Oroszország között Ukrajna miatt, mivel ez a fejlemény a harmadik világháborút jelentené, amely hatalmas nukleáris pusztítás lehetőségével járna.

Valójában még a támogatás jelenlegi szintje is indokolatlanul kockázatos.

Zelenszkij és társai, valamint néhány buzgóbb nyugati támogatójuk a tagságot alapvető fontosságúnak tekintették, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy a NATO közvetlen katonai szerepvállalásra kényszerül Oroszországgal szemben. A Biden-kormányzat és társai azonban valamivel nagyobb óvatosságot tanúsítottak. Politikájukat a folyamatos kockázat-haszon számításaik határozták meg, nem pedig az, hogy Ukrajna rendelkezik-e az 5. cikk szerinti garanciával. Eddig legalább tartózkodtak a legrosszabb, teljesen meggondolatlan lépésektől. Remélni kell, hogy ez a jövőben is így lesz.