Európa „de facto” és „de jure” is hadban áll – Magyarország és Ausztria nem

Vukics Ferenc jegyzete

Egyszer már fejtegettem, hogy micsoda képmutatás volt az európai elitek részéről, amikor arról beszéltek, hogy Oroszország „fegyverként használja a gázt” ellenük, miközben az európai hatalmak „fegyverként használták az Ukrajnának küldött fegyvereket” Oroszország ellen.

Ez a megfogalmazás még 2021 októberéig nyúlik vissza, amikor Dmitro Kuleba ukrán külügyminiszter zsarolásnak nevezte Vlagyimir Putyin orosz elnök kijelentését, amely szerint Oroszország a német szabályozó engedélyének kézhezvétele után már másnap készen áll a gázszállítás megkezdésére az Északi Áramlat-2 gázvezetéken keresztül.

Hogy mi is volt a „rettenetes” Putyin kijelentésében, arra jól rávilágít az akkori ukrán kérés, amely szerint a Naftogaz ukrán állami gázvállalat kérelmezte, hogy csatlakozhasson az orosz gázvezeték minősítési folyamatához. Jurij Vitrenko, a Naftogaz akkori vezetője kijelentette, hogy Ukrajna álláspontja szerint az Északi Áramlat-2 nem kaphatja meg a minősítést, mivel nincs szavatolva, hogy a gázvezeték üzemeltetése teljes mértékben megfeleljen az európai jogszabályoknak.

Kuleba akkor elárulta, hogy Kijev az Európai Uniótól ígéretet kapott arra, hogy Brüsszel alkalmazza az EU harmadik energiacsomagját az Északi Áramlat 2-re. E csomag szerint uniós előírás, hogy a gáz kitermelését és szállítását a vezetéken különböző vállalatok valósítsák meg.

Az ukránok és az amerikaiak egyszerűen nem fogadták el, hogy az Északi-Áramlat-2 beüzemelésével nem gyakorolnak ellenőrzést az orosz gázszállítások felett.

Kövér László 2022 november elején úgy fogalmazott, bár vagy egy évtizede arról győzködik Magyarországot, hogy az oroszok megbízhatatlan partnerek, tények bizonyítják, nem ők használták fegyverként a gázt, hanem fordítva: az Európai Bizottság próbálta meg a szankciókon keresztül azt ellenük visszafordítani.

A Nyugat lassan nyolc éve szállít fegyvereket Ukrajnának. Angela Merkel kijelentése óta tudjuk, hogy Ukrajna felfegyverzése egy hosszútávú terv része. A korábbi német kancellár azt mondta, hogy a minszki béketárgyalásokon tanúsított, Ukrajnával kapcsolatos fellépésével valójában csak időt akart nyerni Kijev számára, hogy jobban meg tudja védeni magát az orosz hadsereggel szemben.

Heinz-Christian Strache korábbi osztrák alkancellár december közepén így reagált Merkel beismerésére:

„Elrettentők Angela Merkel volt német kancellár szavai a minszki megállapodások valódi céljairól és aláássák az európai politikusok szavába vetett hitet. Félelmetes, milyen őszintén beszél erről Merkel asszony. Ezzel a hozzáállással csak leromboljuk a bizalom minden alapját”.

Amióta Annalena Baerbock kijelentette, a nyugati szövetségesek háborút vívnak Oroszország ellen, mindenki azon töri a fejét, hogy mennyire volt véletlen vagy szándékos az elszólás. Bár Baerbock szavait a mainstream média nagyrészt figyelmen kívül hagyta, a közösségi médiában számos szakértő riadtan jegyezte meg, hogy a német külügyminiszter lényegében háborút hirdetett Oroszország ellen.

Ha Baerbock kijelentése a „hozzászoktatás” része, akkor komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy miután az európai vezetők nyilatkozatai és tettei szinte havonta más irányt vesznek, milyen mélyen is csúsztunk le egy nagy háború felé vezető lejtőn.

Ted Galen Carpenter, a Cato Intézet védelmi és külpolitikai tanulmányok vezető munkatársa a „NATO’s Phony (and Dangerous) Nonbelligerent Status Regarding the Ukraine War” – A NATO hamis (és veszélyes) nem hadviselő státusza az ukrajnai háborúval kapcsolatban c. cikkében azt írja, hogy az amerikai vezetők és médiaszövetségeseik számos, öncélú mítoszt tápláltak az ukrajnai háborúval kapcsolatban.

Az egyik mítosz az, hogy Oroszország 2022. februári ukrajnai inváziója teljesen indokolatlan volt, mivel a NATO orosz határig történő terjeszkedése nem volt ellenséges cselekedet. Egy másik mese szerint Ukrajna egy szabadságszerető demokrácia. Még egy másik, hogy az orosz-ukrán háború nem pusztán két korrupt, autokratikus rezsim csúnya területi harca, hanem a demokrácia és a tekintélyelvűség közötti egzisztenciális globális küzdelem része. A történet szerint a "demokratikus" Ukrajna fenntartásának kudarca az egész "szabályokon alapuló nemzetközi rendet" veszélyeztetné.

„Az amerikai és NATO-tisztviselők valószínűleg egy szót sem hisznek el ezekből az érvekből, még akkor sem, ha lelkesen terjesztik ezt a propagandát. Úgy tűnik azonban, hogy egy másik, még veszélyesebb mítoszt vallanak: azt, hogy a szövetség egyre nagyobb összegű pénzügyi támogatást és egyre erősebb fegyverzetet nyújthat Ukrajnának anélkül, hogy aktív hadviselő féllé válna a háborúban.”

Kiszelly Zoltán politológus, a Századvég Politikai Elemzések Központjának igazgatója nemrégiben arról tájékoztatott bennünket, hogy „de facto” (a tények szerint) a Nyugat már háborúban áll Oroszországgal, ám „de jure” (jogi értelemben) még nem.

„Tavaly márciusban megkérdezték a német Bundestag Tudományos Szolgálatát (amely nagyon magas szakmai színvonalat képvisel és Németországban a legmegbízhatóbb pártok feletti, nem a napi politika csatározásban résztvevő, tudományos igényű jogi szolgálat), s a szakvéleményükben a következőket írták le: A fegyverküldést nem tekintik háborús részvételnek, azonban a kezelők kiképzését már igen.”

Az a John McCain szenátor, aki már 2014-ben is amerikai csapatokat akart küldeni Ukrajnába, 2016 szilveszterén az ukrán katonák előtt tartott beszédében megígérte, hogy az USA fegyvereket és kiképzést biztosít az ukrán hadsereg NATO-kompatibilitásának eléréséhez.

Azóta rejtetten vagy nyíltan, de folyamatosan zajlik az ukránok kiképzése. Az első időszakban ez a munka főleg Ukrajna területén belül zajlott, de az invázió óta lassan az egész Európai Unió Ukrajna hátországa lett.

Ha a német szakértők szerint a katonák, tisztek kiképzése már háborús részvételnek számít, akkor gondoljuk csak meg, hogy a felderítési adatok megosztása, a műveletek tervezésében való aktív részvétel, a külföldi zsoldosok finanszírozása, a különleges alakulatok Ukrajna területén történő bevetése valójában minek is minősül?

Január elején Ukrajna védelmi minisztere elismerte, hogy országa proxy-háborút vív Oroszország ellen és hogy ők a NATO proxy-harcosai.

"Mi a NATO küldetését teljesítjük" – mondta egy interjúban Olekszij Reznyikov ukrán védelmi miniszter. "Így nekik nem kell a vérüket ontani. Ontjuk helyettük mi a miénket. Ezért kell nekik fegyverekkel ellátniuk minket".

Az amerikai és NATO-vezetők azonban úgy tűnik, nem veszik észre annak veszélyét, hogy az orosz kormány egy bizonyos ponton úgy dönthet, hogy nem tűri tovább, hogy a NATO nem hivatalos hadviselő félként vegyen részt a háborúban.

A transzatlanti külpolitikai elit tagjai között az a hagyományos vélekedés, hogy az orosz figyelmeztetések mögött nincs valódi képesség – Oroszország soha nem merne katonai akciót indítani egy NATO-tag ellen.

Nem túl megnyugtató az a felismerés, hogy ugyanezen személyek közül sokan ugyanilyen biztosak voltak abban, hogy Moszkva Ukrajnával kapcsolatos fenyegetései csupán „blöffnek” minősölnek. Az ukrajnai háború a véres bizonyíték arra, hogy ezek a feltételezések tévesek voltak.

Ted Galen Carpenter így foglalta össze félelmeit:

„Mi van akkor, ha a Nyugaton elterjedt bölcsesség, miszerint Oroszország a végtelenségig tűrni fogja, hogy a NATO egyre erősebb fegyverekkel lássa el Moszkva ellenségét, ugyanilyen tévesnek bizonyul? Oroszország nemzeti szimbóluma a medve, és a medve veszélyes állat. A sarokba szorított medve különösen veszélyes. A nyugati politikusok bölcsen tennék, ha ezt nem felejtenék el, mielőtt sarokba szorítanák az orosz kormányt az ukrajnai háborúval kapcsolatban. A hadviselői státusz egy háborúban egy fontos értelemben olyan, mint a várandósság. Nem lehet félig várandósnak lenni. Hasonlóképpen nem lehetséges, hogy az Egyesült Államok vagy más NATO-országok 'valamilyen módon' ne legyenek hadviselő felek az ukrajnai háborúban. Washington és szövetségesei igyekeztek fenntartani ezt a lehetetlenül bizonytalan státuszt, de most a teljes értékű hadviselő féllé válás felé tartanak, függetlenül az ellenkezőjét állító jogi fikció megőrzésére tett kísérletektől. Nem lehet eléggé hangsúlyozni ennek a stratégiának a veszélyét.”

Andrij Melnik az ukrán külügyminiszter helyettese már a „tankmizéria” előtt jelezte, hogy Ukrajna F-16, Tornado, Eurofighter vadászgépek és ballisztikus rakéták átadását várja el szövetségeseitől.

Ezzel egy időben Jurij Ihnat, az ukrán légierő szóvivője viszont arról beszélt, hogy jelenleg amerikai F-16-os vadászgépekre volna nagy szükség. Más típusok átvételére nem képes az ukrán légierő, mert ezek mindegyikére külön pilótákat kellene kiképezni. Ez viszont túlságosan bonyolult feladat és csak bonyodalmakat okozna a haderő számára.

Nem véletlenül vélekedett így, mivel az F-16-os vadászgépekre már több tucatnyi ukrán pilótát képeztek ki. Így történt ez a harckocsik és a HIMARS sorozatvetők esetében is. Már a hivatalos bejelentés előtt több hónappal megkezdődött a szakszemélyzet kiképzése.

Ott, ahol nem sikerült ukrán személyzetet kiképezni, magán biztonsági cégeken keresztül „alkalmazták” a korábban más hadseregekben hasonló feladatot ellátó szakembereket.

Donald Trump az Egyesült Államok volt elnöke a harckocsik szállításával kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy

"most azonnal véget kell vetni ennek az őrült háborúnak".

A volt amerikai elnök, Donald Trump feltételezi, hogy miután a Nyugat tankokat szállít Ukrajnának, akár nukleáris csapás is következhet.

Peter Hitchens brit újságíró szerint a tankok Ukrajnába szállítása a konfliktus kiéleződését okozhatja, és "Európát radioaktív temetővé változtathatja". Hitchens szerint az Egyesült Királyság hatóságainak döntése csak "meghosszabbítja és elmélyíti a konfliktust". Az ukrán tankok bevetésének eredményei nem ismertek, de "reális a lehetősége annak, hogy Európa egy nagy darabja radioaktív temetővé válhat", és "az amerikai megtorlás" Európát "a borzalom, a veszteségek és a szegénység világába" vezetné. A brit újságíró hangsúlyozta, hogy a világhatalmaknak tartós kompromisszumot kellene elősegíteniük, ahogyan azt 1945 után tették.

„Ehelyett tankokat küldenek. Ez pedig úgy néz ki, mint egy tűzoltóság, amely tüzet szít."

Mihajlo Podoljak, az ukrán Elnöki Hivatal vezetőjének tanácsadója nemrég azzal fenyegetőzött, hogy csapást mérnek az orosz fővárosra.

„A háború belső eszkalációja az Oroszországi Föderációban elkerülhetetlen. Csapásokra kell számítani különböző célpontokon. Beleértve az olyan életképtelen, lusta városokat is, mint Moszkva, Szentpétervár, Jekatyerinburg és így tovább” – mondta.

El tudjuk képzelni, hogy milyen orosz lépésekre számíthatunk, ha ballisztikus rakétákat fognak keleti szomszédunknak szállítani.

A legtöbb szakértő egyetért abban, hogy fegyvert még csak-csak, de „ukránokat” már nagyon nehezen tud a Nyugat leszállítani ebbe a háborúba.

A rendelkezésre álló „nem ukrán erőforrásokat” már március előtt mozgósították, az egykori ISIS harcostól a nyugati PMC-k ukrajnai alkalmazásáig. Ha minden így folytatódik, akkor előbb-utóbb új „proxy-harcosra” lesz szükségük, és a földrajzi közelség kapcsán a szomszédos országok lakóinak „ágyútöltelék szerepe” már sokak számára évtizedek óta kézenfekvő.

Soros György harminc évvel ezelőtt, még 1993-ban írt egy tanulmányt „Egy új világrend felé: A NATO jövője” címmel. Az írás ma is elérhető a magyar származású milliárdos saját honlapján. A tanulmányban kifejtette, hogy

„az Egyesült Államoknak nem kellene a világ rendőreként viselkednie. Ha cselekedne, akkor másokkal együttműködve cselekedne. Mellesleg a kelet-európai élőerő és a NATO technikai képességeinek kombinációja nagymértékben növelné a Partnerség katonai potenciálját, mert csökkentené a NATO-országok számára a hullazsákok kockázatát, ami a legfőbb korlátja a cselekvési hajlandóságuknak. Ez egy életképes alternatíva a fenyegető világrendetlenséggel szemben.”

Magyarországot, valamint Ausztriát mint semleges országot leszámítva, már egyetlen európai ország számára sem tabu többé a fegyverek szállítása Ukrajnának, bár korábban az volt – jelentette ki a nyár közepén Dmitro Kuleba.

Az ukrán külügyminiszter akkor elmondta, hogy sok olyan ország, amely korábban soha nem szállított fegyvert konfliktusövezetekbe, az agresszió kezdete után változtatott az álláspontján, sőt néhány ország még a törvényeit is megváltoztatta, hogy lehetővé tegye a fegyverszállításokat Ukrajnába.

Orbán Viktor magyar miniszterelnök szerint nagy nyomás van a magyar kormányon nemzetközi téren, hogy Magyarországot is belekényszerítsék a háborúba. A miniszterelnök szerint az, hogy ki áll háborúban a másikkal, az nem nyilatkozatok kérdése, hiszen „egyértelmű, hogy egy ország felfegyverzése és költségvetésének a segítése, egyértelműen azt jelenti, hogy egy állam benne van a háborúban”.

Ausztria és Magyarország kimaradt az ukrán katonák kiképzési programjaiból is. Ez a két ország „de facto” és „de jure” továbbra sem hadviselő fél.