2022. júl. 19.

Gyimóthy Gábor: Egy kis nyelvelés

Talán húsz, huszonkét évvel ezelőtt döbbentem rá, hogy Magyarországon már egészen más nyelvet beszélnek, mint akkor beszéltek, amikor elhagytam az országot 1956-ban. Erről 2009 szeptemberében tartottam egy félórás előadást a Corvinus Egyetemen, nem egyetemisták előtt, hanem olyan hallgatóság előtt, amely ott további, a nyelvvel kapcsolatos beszédek miatt gyűlt össze. Nagy sikerem volt, amitől vérszemet kaptam, és azt mondtam magamnak, hogy azt az előadást máshol is meg tudom tartani. Sajnos nem találtam senkit, aki szervezett volna nekem egy előadás-sorozatot. Ezért a saját (a szervezéshez nagyon ügyetlen) kezembe vettem az ügyintézést.

2012 november végéig több mint 80 előadásra került sor. Nagy részük Magyarországon zajlott, de néha külföldön is sikerült beszélnem: Zürichben, Bázelban, Stuttgartban, Freiburgban és Bécsben. Magyarországon például olyan előkelő helyekre is beszemtelenkedtem, mint az Atommag Kutató Indézet Debrecenben, a Rotary Klub Győrben, vagy a Központi Statisztikai Hivatal Budapesten. Beszemtelenkedtem, mert hiszen nem vagyok nyelvész. Ennek hangsúlyozásával kezdtem az előadásaimat, azonban egyúttal azt is hangsúlyoztam, hogy a nyelvváltozást (én nyelvpusztulásnak nevezem!) külföldről sokkal jobban látja az ember, mint az, aki benne ül, és akinél észrevétlenül lopja be magát a nyelvromlás (és aki oda se figyel!).

A többi előadásra nagyrészt középiskolákban és néhány főiskolán került sor. Beszéltem – néha egy városban többször is – Budapesten, Szegeden, Pécsen, Nyíregyházán, Kaposváron, Sopronban, Szombathelyen, Csengeren, Kecskeméten, Mátászalkán, Baján, Csákváron, Esztergomban, Bonyhádon, Kiskőrösön, hogy csak a nagyobb helységeket említsem. Leginkább az idegen szavak nyakló nélküli használatát ostoroztam. Főleg az olyan eseteket, amelyekben az idegen szó meglévő magyar szót vagy szavakat szorít ki, és a használata nem csupán időnkénti, hanem a szó legszorosabb értelmében kizárólagos, mert a magyar szót teljesen feledésbe merítette, vagy a legjobb úton halad a feledésbe merítés felé. Ki használja még például a következő szavainkat: fénykép, összpontosít, időszerű, egyezség, folyamodvány, álca, moszat, dülmirigy, virágpor, stb.? És még néhány év, és a lehetőség teljesen eltűnik az opció árnyékában. A magánosítás már harminc éve tűnt el teljesen. Ma nincs ember, aki nem a privatizációt használja. Sajnos néha rettenetes dolgokat hallok. Csak egyetlen példa: Valaki valamit nem talált nyilvánvalónak és azt mondta, Itt nincs evidencia... Milyen elvetemedett hanyagság, nemtörődömség kell ehhez a magyar nyelvvel szemben, hogy valaki ilyet mondjon?!

2012-ben sajnos egészségi (és öregségi) okból kénytelen voltam abbahagyni az előadás-szervezést. Az előadásokat nagyon szívesen csináltam, pedig pénzembe került, ami a kisebb baj volt. A nagyobb baj, hogy tudtam, amit csinálok, az a borsó szorgalmas falrahányása... Talán, ha ugyanezt ezren csinálnák, lenne valami hatása és ezért értelme is. 2012-től már csak verseket írtam – rengeteget – az idegen szavak kiküszöbölésének érdekében.

Csakhogy a mai magyar nyelvhasználatnak más bökkenői is vannak, például az ikes igére vonatkozó szabályok semmibevétele, vagy nem ismerete. (Találkoztam itt, Svájcban olyan, Magyarországon felnőtt, 40 év körüli férfival, aki még nem is hallott olyasmiről, hogy a magyarban létezik valami, amit ikes igének hívnak.) Vagy a -ban, -ben n-betűjének elhagyása néha már írásban is. A helytelenül, vagy fölöslegesen használt igekötők. Helytelen, de nagyon elterjedt szerkezetek, mint a ternészetesen, hogy... nyilvánvalóan, hogy... valószínűleg, hogy.

Az itt következő versem viszont a divatosan elterjedt szavakkal, átvett és lefordított kifejezésekkel és nyílt marhaságokkal foglalkozik, amelyek némelyikéhez néhány magyarázat szükséges. Az angolból átvett, lefordított és szégyenletesen elterjedt kifejezésekhez nem kell magyarázat, és ahhoz sem, hogy milyen bődületesen nagy marhaság, ha valaki valakit vagy valamit fajsúlyosnak jelöl meg, mintha a faj a súlyosság fokozása lenne. Az illetőnek vagy fogalma sincs arról, hogy mi a fajsúly, vagy nem figyel oda, hogy milyen hülyeségeket beszél, azaz nem mérlegeli tudatosan a kimondandó szavak értelmét. Ehhez a nem mérlegeléshez tartozik, hogy ma már nincs két, csak kettő. Rendben van, vannak esetek, amikor a két hétnek érthető, de ma már mindenhonnan eltűnt, pedig sok esetben félreérthetetlen lenne, például az évszám esetében: nagyon valószínűtlen, hogy bárki is gondolkodóba esne kétezerhuszonkettőt hallva, hogy vajon nem hétezerhuszonkettőt mondtak-e neki.

A Hat óra magasságában jövök... (tulajdonképpen a megyek, vagy leszek ott lenne helyes) bizonyos mértékben jópofa kifejezés és semmi bajom nem lenne vele, ha nem szerzett volna magának már-már kizárólagosságot. A szóból kiderül, hogy a jelentése körülbelül, tehát nem pontosan hatkor fog zajlani a várható történés. Akkor viszont miért tűnt el szinte minden más változat, mint: hat óra tájban... hat óra felé... hat óra körül... stb.. Ugyanez a helyzet a megkérdőjelezéssel. Szerintem ez is valami jópofáskodásnak köszönheti a létezését. Talán az is ugyanígy elterjedne, ha jópofáskodásból elkezdeném használni a megfölkiáltójelezést? A baj itt is az, hogy szinte (talán nem is csak szinte) kizárólagossá vált. Ma már nincs kétli, kétségbe vonja, kérdésesnek tartja, csak a nevetségesen hangzó (hiszen valószínűnek tartom, hogy eleinte tényleg jópofáskodás volt) megkérdőjelezés. Nem egészen azonos eset az úgy fogalmazott, hogy, csak hasonló. Ez csupán nevetséges olyan esetekben, amikor XY (rendszerint politikus) egyszerűen azt mondta, hogy..., vagy úgy fejezte ki magát, hogy... Az úgy fogalmazott, hogy olyan esetekre alkalmas (olyan esetekben használnám), amikor valamilyen kényes helyzetben, vagy kényes, kellemetlen kérdésre egy ravasz politikus valamilyen agyafúrt választ adott. Akkor igen, akkor meg lenne az úgy fogalmazott, hogy-nak a létjogosultsága, de nem ez történik, mert ez is szinte kizárólagos lett.

Miért piszkálom a két tisztességes (mondhatnám szobatiszta) szót, az alapvetőent és az úgymondot? Az alapvetőennel semmi baj nincs ott, ahova való és ahol „kifejti az értelmét”. Például: A rakétatechnika fejlődése alapvetően befolyásolta az űrkutatást. Viszont ma már mindenütt, minden alapvetően! A leglehetetlenebb helyeken használják, mert valahogy megtetszett az embereknek, és őrült divatba jött. Hallottam olyat, hogy valaki a tulajdonképpen helyett használta, vagyis ott, ahova a tulajdonképpen illett volna bele, de az illető az alapvetőent tette be. Vagy mit szóljunk ahhoz, hogyha az időjárás-jelentésben ez hangzik el: Ma alapvetően borús idő lesz. Nosza! Vajon mihez vethet a borús idő alapot? Nyilvánvaló, hogy a bemondó azt akarja mondani, hogy túlnyomóan, elterjedten, többnyire, teljes mértékben, kivétel nélkül, országszerte, stb. Még az alapjában véve is elképzelhető lenne, bár kicsit nyakatekert, de az alapvetően semmiképp.

Az úgymond meg idézetféleség. Van, aki ha beszédébe illeszti, a levegőben a két kezének ujjaival olyasmit csinál, mintha macskakörmöket rajzolna. Ezzel sincs semmi baj, ha helyénvaló. Csakhogy van, aki saját gondolatait is „úgymondásra” ítéli, és lépten-nyomon alkalmazza, ami aztán sok a jóból és nevetséges, viszont ráadásul rettentően divatba jött.

Ami ugyancsak merénylet a magyar nyelv ellen, ha lustaságból vagy kényelemből például ezt írjuk: Az autó 60 km/óra sebességgel haladt. Kényelmes, mert rövid, csakhogy akkor, aki fölolvassa (például hírekben), úgy is mondja: Az autó hatvan kilométer per óra sebességgel haladt, ami nem „nyelv”, legalábbis nem magyar nyelv, de annyira elterjedt, hogy mindenki már akkor is így mondja, ha nem a hebehurgyán leírt változatot olvassa föl. A „nyelv” így hangzana: Az autó óránként hatvan kilométeres sebességgel haladt. Ám a hebehurgyaság mellékhajtást is növesztett és – noha ezt, így leírva senki nem látta – pillanatnyilag helyett egyszerűen és kizárólagosan azt mondják, hogy per pillanat!

Az Arról szól... is a kedvenceim közé tartozik, például: A bekötő út építése arról szól... Annyiszor hallunk ilyesmit, hogy már föl se tűnik az állítás nevetségessége. Mert hát miről tud az építkezés szólni, és főleg, milyen nyelven? Netán újmagyarul? A bekötőút építésének estében arról van szó... Vagy: A bekötőút építésével kapcsolatban arról van szó... Vagy valami hasonló lenne inkább (és egyáltalán) helyénvaló.

Ebből a fölsorolásból rengeteg furcsaság, badarság, értelmetlenség maradt ki, de hát azokról könyvet lehetne írni, és kérdés, hogy a könyvben sikerülne-e elérni a teljességet.

Végül az ugyancsak rettenetesen elterjedt beszédmodort, a mondatok végén történő hangfölvitelt is az itt bíráltak közé sorolom. Borzalmas hallgatni, hogy valaki egymásután öt-hat mondatot mond el és fejez be, de csak az utolsó mondata végén viszi le a hangot, a többiben még csak szinten sem tartja, hanem az égbe viszi föl! A legborzalmasabb, hogy ezt nem csak „az utca népe” csinálja, hanem néha már olyan képzett és művelt emberek is, akiktől az ember nagyon rossz álmában sem várná el ezt a rettenetet.

Na most, ha már mindezt elmondtam, akkor minek még a vers? Egyszerű: a vers nem a szöveg után született, hanem előtte, de amikor befejeztem és átolvastam, úgy éreztem, hogy nem áll meg önmagában egy kis magyarázat nélkül. Elnézést kérek azért, hogy a kis magyarázat kicsit „elhúzódott”.

Füstbe ment idők... 
(Ne csak az idegen szavakat kifogásoljuk)

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

volt akkor egy olyan világ,

– emlékezetem nem csal ! –

senki nem kezdte mondatát

ÉN AZT GONDOLOM, HOGY-gyal...

Érthető a magyar szóból:

fordítás az I think so-ról.

És az idő úgy elsodort:

átvettük a beszédmodort !!!

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve volt?

Mert az idő gyorsan rohan,

nekem közelről rikolt...

Volt akkor egy olyan világ,

azt mondták, hogy NEM NAGYON.

NEM IGAZÁN nem létezett,

az csak ma lett „közvagyon...”

Ez a not really magyarul,

de békében nem hagyom,

mert csupán csak NEM-et jelent,

s nem azt, mit a NEM NAGYON...!!!

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve tán?

Mert az idő gyorsan rohan,

tegnapnak tűnik talán...?

Volt akkor egy olyan világ,

(én ezt ma alig hiszem)

nem hangzott el fél percenként

a szép ALAPVETŐEN...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég.

Az akkori magyar nyelvben,

bármekkora volt a tét,

nem folyton csak KETTŐ-t mondtak,

ismert szó volt még a KÉT...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Negyven éve volt talán?

Mert az idő gyorsan rohan,

rövidnek tűnhet netán...

Volt akkor egy olyan világ,

senki nem volt oly flúgos,

hogy bárkire mondta volna,

az illető FAJSÚLYOS...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

volt akkor egy olyan világ

a század középfokán,

nem mondták a MIATT helyett

minduntalan, hogy OKÁN...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve volt?

Hisz az idő gyorsan rohan,

velem messzire loholt...

Volt akkor egy olyan világ,

– ez ma már csak szép emlék –

mondatok végén a hangot

nem FÖL-, hanem LEvitték...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

abban a világban nem volt

a homokóra divat,

s nem MAGASSÁG-ban adták meg

ám az időpontokat...!

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve tán?

Azóta – az idő rohan –

sok víz folyt le a Dunán...

Volt akkor egy olyan világ,

Melyről e kis mese szól,

csak a gyerekeknek mondták

azt, hogy IGAZÁNDIBÓL...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

volt akkor egy olyan világ,

abban is volt már ÚGYMOND,

– e szóbeli idézőjel –

de ma lesből is ránk ront...!

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve tán?

Az időnek fátyla csalfa,

nem is volt igaz talán...

Volt akkor egy világ, melyben

nem volt szimpla a „lemez”,

aki akkor KÉTSÉGBE VONT,

ma csak MEGKÉRDŐJELEZ...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

volt akkor egy olyan világ,

– álljunk itt meg egy szóra –

sebesség ÓRÁNKÉNTI volt,

ma már csakis: PER ÓRA...

Hatvan éve? – Ötven éve?

Negyven éve volt talán?

Ám az idő oly csalóka,

tegnap előtt volt netán?

Akkoriban politikus

csupán MONDANI szokott,

ma azonban kizárólag

s csakis: „ÚGY FOGALMAZOTT...”

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

akkoriban nagyon gyakran

IGEN volt a felelet,

mert válasznak elég volt a

mai ÍGY IGAZ helyett...

(Bocsánat, hogy megemlítem,

de lehull a kulissza:

nekem ÍGY IGAZ-ok után

a that’s right köszön vissza!)

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve volt?

(S azóta csak négyszáznyolcvan

elipszist tett meg a Hold?)

Volt akkor egy olyan világ,

– ezt tán még máig tudjuk –

nem „RÉSZLETEZ-tünk” dolgokat.

Ma bezzeg: „ne RAGOZZUK...!”

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve még?

Mert az idő gyorsan rohan,

úgy érzem, hogy nem túl rég,

volt akkor egy olyan világ,

– épp ezért ezt nézd meg jól –

történetek SZÓLTAK ARRÓL,

ma – ha éppen szó van falról –

még a fal is ARRÓL SZÓL...

Utószó

Hatvan éve? – Ötven éve?

Vagy csak negyven éve tán?

Mert az idő gyorsan rohan,

nem is volt igaz talán...

Ám abban a szép világban

– nekem az volt megszokott –

törődtek a magyar nyelvvel.

E szokás hová futott?!

Mért ne jöjjön új a nyelvbe?

Hisz az üdít, pontosít...

De nem, hogyha régit és jót

teljességgel kiszorít!

Zollikerberg, 2022. VII. 10.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Egy kis nyelvelés

Comments

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK