szilajcsiko
- 2022. szept. 17.

Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (IV. rész)*

A Csendes-Óceán egyik kopár tengerfenekén figyelték meg és filmezték egy ajakos hal kagyló-föltörő módszerét. A hal egy tuskószerűen kiálló koralltömböt használt üllőnek, amelyhez a szájában tartott kagylót oldalról, fejcsóváló mozdulattal addig csapkodta, amíg az el nem tört. Ezután elúszott messzire újabb kagylót keresni, amit a homokból uszonya hessegető mozdulataival ásott ki. Miután a filmben sajnos nem hangzottak el méretek, nehéz fölbecsülni a hozzávetőleges adatokat is. A dundi kagyló talán öklömnyi volt, vagy kicsit kisebb, mondjuk mandarín méretű. A hal fél méteres lehetett, vagy talán kicsit kisebb. Alig tudta elég nagyra nyitni a száját, hogy a kagylót tarthassa. Ez csak előreálló metszőfogaival sikerült, de a föltörésnél néha mégis kicsusszant a kagyló a szájából. Türelmesen, néha húsz percig is dolgozott egy kagylóval. Tevékenységében semmi olyan nem volt, ami ne látszott volna tudatosnak. Már maga az a tény is figyelemre méltó, hogy messzire „eljárt” kagylóért, és hogy mindig visszatért az „üllőhöz”. Ott ugyanis bizonyítékként jónéhány hasonló kagyló héjmaradványa hevert.

Aki – mint én – gyakran nézeget természettudományos, ismeretterjesztő filmeket, biztos ismeri a következő esetet. Valahol, talán ez is Ausztrália partjainál történt, valaki gyakran vitt le túrista csoportokat a vízalatti csodák bemutatására, tehát ezt az embert, e „nagyon könnyű búvárt” az abban az öbölben előforduló vagy gyakran megforduló halak jól ismerték. Egyszercsak egy nagy tengeri rája úszott hozzá. Nem tudom, hogy ördögrája volt-e (Manta), vagy csak egy nagyon hasonló alakú, kisebb rája. Rögtön látta, hogy a nagy hallal valami baj van. Hamarosan kiderült, hogy a szeme alá volt beakadva egy horog. A rája, ha beszélni tudott volna, megkérte volna a jóembert, hogy szedje ki belőle a horgot. Ehhez szerencsére nem kellett egy szó sem, és a búvár meg is szabadította a ráját a bele nem való dologtól. Mennyi ész kellett ahhoz a rája részéről, hogy fölmérje, egy ember tud rajta segíteni? És mennyi bátorság, sőt bizalom kell hozzá, hogy oda is menjen az emberhez? Az önuralomról már beszélni sem érdemes, amellyel mozdulatlanul viselte el a valószínűleg fájdalmas műtétet. Ösztönös cselekedetről itt szó sem lehetett, sőt éppen hogy az embertől való, ösztönös félelem legyőzése az – az értelmi képességen kívül –, ami a legcsodálatosabb. Népmesékre emlékeztető történet, azzal az apró nyalánksággal, hogy megtörtént eset. Az viszont igaz, hogy ezeknek a nagy rájafajtáknak az összes hal közül a legnagyobb az agya a testük további tömegéhez viszonyítva.

A müncheni állatkertben él (vagy élt) egy nyolckarú polip, amelyik rájött arra, hogy a lekvárosüveg fedelét le lehet csavarni, és akkor hozzá tud férni a benne rejlő rákhoz. Ezt azóta tudtommal már több helyen is bemutatták úgy, hogy a polip maga jött rá a megoldásra. De a polip tanuló képessége is csak az emberszabású majmokéval hasonlítható össze, vagy még talán az azokét is fölülmúlja. Filmen láttam egy kísérletet a tanulékonyság bemutatására. Két víztartályban volt egy-egy polip. Jól láthatták egymást, mert a tartályok fala üvegből volt. Az egyik tartály közepére átlátszó Plexi-csövet raktak (PMMA-cső), és abba egy rákot, azaz a polip kedvenc csemegéjét. Ekkor tették a tartályokba a polipokat. A cső magas volt, ráadásul szinte láthatatlan, mert a Plexi fénytörése megközelíti a vízét. A rák persze a tartály fenekén ült, a cső alján. A polip rögtön nekirohant a Plexi-falnak, mert meg akarta szerezni a rákot. Nagyon sokáig próbálkozott, mire rájött, hogy föl kell úsznia és fölülről aztán nyitott a cső. A másik polip mindent látott a szomszéd tartályból. Amikor aztán őt rakták a rákos tartályba, eszébe se jutott kísérletezni. Egyenesen a cső fölső nyílásához úszott és lebújt a rákért, mintha ezt már százszor megtette volna. Egyetlen, másik állatnál megfigyelt esetből tudott tanulni őpuhánysága, a polip!! Ez a polip esetében különösen figyelemre méltó tulajdonság, ugyanis egyedül élő lény, és nincsenek szülei sem, amelyektől tanulhatna. Az anyja már rég nem él, amikor a kis polip világra jön. Milyen értelmes lehetne a polip, ha az életének néhány első évét a szüleivel együtt tölthetné, mint mondjuk a delfínek.

Miért alakít ki a természet elképesztő képességeket, ha azoknak nincs, vagy nem látható a haszna? Ezen a téren a legbámulatosabb a csimpánzoknál fölfedezett tulajdonság, amiről nem csak azt nem tudjuk, hogy mire jó, de azt is látjuk, hogy ember messze-messze meg se közelíti a kiderített képességet.

A csimpánzokat (nem csak eggyel végezték a kísérletet) megtanították a számok fölismerésére (egytől tízig, vagy csak egytől kilencig?) és a számok helyes sorrendjére. Ezután megjelent a tíz szám a számítógép képernyőjén, de összekeverve és a felületen rendezetlenül, találomra elosztva. A majmot megtanították arra, hogy a képernyőt megérintse ott, ahol a számok vannak, de persze egymás után, a helyes sorrendben. Ezután, amikor ez már nem okozott gondot a majomnak, megjelent a képernyőn a tíz szám (természetesen mindig másképpen keverve), de a képernyőt nem kellett megérintenie. A számok a képernyőn maradtak egy ideig. Utána eltűntek, és helyettük fényes foltok jelentek meg, amelyeket a majomnak meg kellett érintenie, mégpedig abban a sorrendben, amelyben az előtte fölmutatott számok helyes sorrendje volt. Tehát itt a majomnak nem volt elég a helyes sorrendet ismerni, hanem meg kellett jegyeznie, hogy az egyes számok hol voltak a képernyőn, amíg azok láthatóak voltak. A majom (nem tudom, meddig tanulta) ezt félelmetes gyorsasággal intézte el. Mondhatom, olyan gyorsan, amilyen gyorsan a képernyő egyik pontját a másik után egyáltalán meg lehet érinteni. Úgy is mondhatnám, hogy látszólag minden gondolkodás nélkül, mint ahogy egy beprogramozott robot tenné. Ekkor elkezdték csökkenteni az időt, amíg a fölmutatott számok a képernyőn voltak. Itt már látható volt, hogy a majomnak egészen különlegesek a képességei ezen a téren. Ezután tovább nehezítették a föladatot azzal, hogy a fölmutatott számok után nem jelentek meg fényes pontok. Most már a majomnak azt is meg kellett jegyeznie, hogy hol álltak a számok a képernyőn. Innen kezdve már csak az volt a kérdés, hogy melyik az a legrövidebb idő a számok fölvillantására, amelynél a majom még helyesen tudja megoldani a föladatot? Kiderült, hogy az olyan rövid idő, amelynél ember azt se látja, hogy a képernyőn fölvillant valami!!! Ezalatt az idő alatt a majom meglátja a számokat, fölismeri mindegyiket egyenként – különben hogy’ jegyezhetné meg a sorrendjüket? És megjegyzi a képernyőnek a pontjait, ahol a számok megjelentek! Teljes mértékben emberfeletti föladat, de úgy látszik, nem csimpánzfölötti... Nem akartam hinni a szememnek, amikor a filmen láttam, hogy az általam észre sem vett fölvillanás után, a majom milyen villámsebességgel érintette meg a képernyőn a megfelelő pontokat, amit persze a számítógép érzékelt, és bizonyította, hogy a föladatot helyesen oldották meg. Na ez a képesség mire jó és hol használható a természetben??? Hiszen a kutatók, akik a majmokat az őserdőben figyelik meg, már akkor boldogok, hogyha azt látják, hogy valamelyik csimpánz kővel tör föl egy diót. Hány fényév távolság van a két teljesítmény szellemi színvonala között?!

(innen folytatjuk)

* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja

Kapcsolódó írásaink: