szilajcsiko
- 2022. szept. 18.

Gyimóthy Gábor: Állatok értelme (V. rész)*

Az értelem fejlődésében fontos lépés, ha egy lény egyedei között megindul a hírközlés, azaz, „beszélni” tudnak egymással. A csimpánzok, a bonobók és az orángutánok tudnak bizonyos hangokat adni, kiáltozni, egymást figyelmeztetni, de az emberi beszédhez hasonlóan összetett hírközlésre állítólag nem alkalmas a torkuk és a szájuk. Lehet hogy itt megint nagy szerencsénk volt, mert a mi őseinknél egyszercsak kialakult a beszédre alkalmas, élettani szerkezet? Lehet, hogy nem is az agyunk fejlődése volt a lényeges lépés az emberré válásunkban, hanem a beszélő készségünk kialakulása? Helyesebben: lehet, hogy a beszélő, hírközlő képességünk volt az elsődleges, amely lehetővé tette agyunk fejlődését, amivel aztán elértük a mai színvonalunkat?

Már sok évvel ezelőtt láttam egy filmet, amely okos bonobóval folytatott kísérletet mutatott be. A majmot megtanították – ha jól emlékszem – 500 szóra. Minden szónak volt egy, a majom által jól megkülönböztethető képjele a képernyőn. A majom hamar megértette az emberi beszédet (hiszen ezen a téren a kutyák képessége is becsületre méltó). Az elmondottakat mindig bemutatták neki az egyes jelek egymásutáni megérintésével is. Kérdéseket tudtak föltenni a majomnak, például megkérdezték tőle, hogy mit szeretne reggelizni, és a majom, a jeleket megérintve, teljesen értelmes válaszokat adott. Egy kutyakísérletet is láttam, amelyben a kutyát megismertették rengeteg (100, 200?) különböző tárggyal. Babákkal, játékokkal, eszközökkel és mindennel, ami csak eszükbe jutott. A kutya névszerint ismert minden tárgyat. Ha egy halomba rakták a rengeteg holmit és megneveztek egy tárgyat a kutyát arra kérve, hogy azt keresse ki, a kutya tévedés nélkül, mindig a kívánt tárgyat húzta ki a halomból. A legmeglepőbb az volt, amikor a halomban elrejtettek valamit, amit a kutya nem ismert, és arra kérték a kutyát, hogy keresse ki azt, amit nem ismer. Ezt a kutya megértette és teljesítette a kérést!

Némelyik állatfajta azonban már elérkezett a hírközlés bizonyos, nem is túl alacsony fokára. Az Amerikában élő „prérikutyák”, amelyeket nyugodtan nevezhetnénk prériürgének, mert pontosan olyan rágcsálók mint a mi ürgéink, és pontosan úgy élnek, mint ahogy azt a mi ürgéinknél figyelhettem meg gyerekkoromban, a falu fölötti, kopár birkalegelőn. Ott szinte négyzetméterenként volt egy-egy ürgeluk. Ha az ember leült és várt, az ürgék elkezdtek kimászni a lukakból. Eleinte óvatosan mozogtak, félénken nézegettek, de aztán, ha látták, hogy nem történik semmi, egyre gondtalanabbul szaladgáltak. Közülük egy mindig két lábon állt és figyelt. Ha megjelent egy egerészölyv, noha még nem volt veszélyesen közel, az őrürge mellső lábait a hasára szorította, furcsán meghajolt és füttyentett egyet. Erre a többi ürge megmerevedett és ugyancsk figyelt. Ha az ölyv elég közelre ért ahhoz, hogy már ne legyen veszélytelen, az egész ürge társaság villámgyorsan eltűnt a lukakban. Az amerikai prériürgék egészen pontosan ugyanezt csinálják, csakhogy az őrürge más-más hangon figyelmeztet, ha ragadozó madár közeledik, ha csörgőkígyó-veszély van, vagy ha kojot bukkan föl. A kutatók azt is megfigyelték, hogy az őrürge tájékoztat a kojot távolságáról és a közeledési sebességéről is.

Egyes állatoknál nagyon nehéz megfigyelni, hogy hogyan közlik egymással a mondanivalóikat. Ez különösen akkor van így, ha a hírközlés ultrahanggal működik, mint a delfíneknél. Ám, hogy működik, azt könnyű bebizonyítani. Nem rég láttam filmen a következő kísérletet. Hosszúkás, hengeres dobozba egy halat tettek, két delfin láttára. Utána a dobozra rátolható fedelet tettek úgy, hogy azt a delfínek nem láthatták. A doboz végén is és a sapkáján is egy-egy jól megfogható hurok volt. Csak két irányba kellett húzni a hurkokat, amitől lecsúszott a sapka és kiesett, vagy kiszedhetővé vált a hal. Ezt bedobták a két delfín közé a vízbe. Eleinte nem tudtak vele mit kezdeni. Csak játszottak vele, bár nekem inkább úgy tűnt, hogy bosszankodnak, mert nem jutnak a halhoz. Aztán egyszercsak meghúzták a hurkokat, valószínűleg véletlenül. Ezután, ha ugyanannak a két delfínnek dobták be a halasdobozt, a delfínek azonnal és láthatóan gondolkodás nélkül nyitották ki a dobozt. Ekkor eltávolították az egyik delfínt és a másik mellé beraktak egy olyat, amelyik nem ismerte a halasdoboz-trükköt. Ha nekik dobták be a dobozt, másodpercek is alig múltak el és a két delfín már húzta is két irányba a hurkokat! A „dobozszakértő” delfín nyilván megmondta a másiknak, hogy mit kell csinálni. Igenám, de itt nem árt elgondolkozni a „megmondás” technikai lehetőségén. A delfíneknek kétségtelenül van egy bizonyos szókincsük, és „szavaik” vannak különböző dolgokra, amelyek az életterükben természetesen fordulnak elő – de se a doboz, se a hurok nem ilyesmi. Tehát a „megmondás” nem lehetett ilyen egyszerű: „Öregem, húzd meg a másik hurkot!” Csak valahogy így hangozhatott: „Látod azt, amit én fogok a számmal? Ennek a valaminek a másik végén is van egy ugyanilyen. Azt fogd meg és ússz el vele!” Míg rájönnék, hogy hogy’ magyarázzam el a másiknak, hogy mit csináljon (ha nem lennének szavaim a dobozra és a hurkokra), és elmondanám neki a fönti mondatot, legalább negyed perc múlna el. A magyarázó delfin ezt három másodperc alatt intézte el! (Pedig az is lehet, hogy a két delfin magázta egymást és a mondatba még valami udvariassági fordulatot is bele kellett szőnie, például: „Legyen szíves...”)

Nehéz elképzelni, hogy egy vízben élő lény, amelynek a száján kívül még csak fogásra alkalmas testrészei sincsenek, hogy’ fejlődhetett ilyen értelmes állattá? Van rá szerény magyarázatom, lehet, hogy nem tiszta marhaság.

Talán már nagyon fejlett volt a hallásuk, amikor még szárazföldi emlősökként éltek. Amikor aztán a vízbe „költöztek”, talán a vízben uralkodó, sokkal rosszabb látási viszonyokat próbálták áthidalni azáltal, hogy hangok útján tájékozódtak. Ebből lett aztán az ultrahangokkal történő „látás”, amit hihetetlenül magas fokra fejlesztettek. Állítólag 30 méter távolságból meg tudnak különböztetni egymástól két golyót, ha az egyik golyónak 50, a másiknak 51 miliméter az átmérője! Ilyenre a szemünk messze nem képes (még közelről is alig, nemhogy 30 méter távolságból!). Ugyanakkor a hangokra kevesebb adatot lehet biggyeszteni, mint a fényre. Ezt valahogy úgy mondanák szakszerűen, hogy kevesebb információt lehet rámodulálni időegységenként. Ráadásul a fény „ingyen jön” a szemünkbe, a hangot viszont nekünk kell kibocsájtanunk, ha a visszhangok révén akarunk „látni”. Emiatt, ha a delfínek hasonlóan jól látnak bizonyos dolgokat, mint mi a szemünkkel, akkor az ultrahangokat földolgozó agyközpontjuknak jóval nagyobbnak kell lennie, mint nálunk annak az agyrésznek, amely a fényen jött adatok földolgozásával foglalkozik. Nem lehet-e, hogy ez a nagyon fejlett agyközpont – szinte melléktermékként – az értelem fejlődését is szokatlanul magas fokra vitte?

A bálnafélék kifejlődése különben is titokzatos és titokzatosan gyorsan lezajlott folyamat volt, hiszen a Földünkön bekövetkezett „ősrobbanáskor” 66 milió évvel ezelőtt az őseik (és egyúttal a mi őseink is) földbefúrt lukakban élő, borzoknál, rókáknál alig nagyobb emlősállatok voltak – lehettek – csak! Ez az „ősrobbanás” egy kereken 10 km átmérőjű kisbolygó becsapódása volt. Ámbár még mindig vitatott, hogy az akkori szuperpusztításban nem segítette-e néhány szupertűzhányó a kisbolygót. A kis állatkáknak (esetleg rágcsálóknak) valódi, föld fölött élő ragadozókká kellett előbb válniuk. Legalábbis a delfínek és más fogascetek esetében, mielőtt a vízbe költöztek és az ottani élethez alkalmazkodtak hihetetlenül tökéletes mértékben. Nem tudom, hogy a szilás cetek is ugyanattól az őstől származnak-e, mint a fogas cetek, vagy az egy egészen más „vízbe költözött” állat volt-e? Mindenesetre az alakváltozás rém gyorsan következett be, mert a delfínek tudtommal már húsz milió évvel ezelőtt is úgy néztek ki, mint ma. És ez az alakváltozás elképesztő alkalmazkodás volt a vizi életmódhoz. A delfín hátán a kis uszony, amelynek nyilván nagy szerepe van az úszásban, ugyanolyan mint a cápáké és az ichtioszauruszok uszonya volt, ugyanazon a helyen, pedig nincs is benne csont, amire fölépülhetett volna. Ugyanígy a csodálatos halfarok, amely nem a delfín ősének hátsó lábaiból alakult ki (mint ahogy soká hittem), hanem csak úgy, egyszerűen, miután a vízi életmódhoz pont az kellett...!

(innen folytatjuk)

* A helyesírás helyenként a Szerző sajátos megfontolásait követi, a Szerk. pedig tisztleletben tartja

Kapcsolódó írásaink: