top of page

Gyimóthy Gábor: Beszéljünk az UFÓ-król! (1. rész)




Az UFÓ-król beszélni még ma is „életveszélyes”, olyan értelemben, hogy azt, aki beszél róluk (és hisz a létezésükben) nevetséges hülyének tekintik épp úgy, mint azt, aki abban hisz, hogy a Föld lapos, vagy – ami még rosszabb – abban, hogy a Föld gömbölyű ugyan, de nem a külsején, hanem a belsejében élünk. Ilyen hihetetlen mértékben sikerült a hivatalos szerveknek elterjeszteni és elhitetni, hogy márpedig boszorkányok... bocsánat: UFÓ-k nincsenek. Márpedig UFÓ-k nagyon is léteznek, csak éppen nem tudunk róluk semmit. Az ég-világon SEMMIT! Érdemes akkor mégis beszélni róluk? Szerintem érdemes. Legfőbb ideje, hogy ezt a tárgykört kiemeljük a sikeres ködösítésből és foglalkozzunk vele, mint ahogy például a gömbvillámokkal, amelyeket hivatalosan sokáig szavahihetetlen emberek meséinek tartották, vagy ijedtségtől keletkezett káprázatnak.

Talán már sokkal többet tudnánk az UFÓ-król, ha nem próbálták volna ezt a témát elhallgatni, nevetségessé tenni, nem létezőnek kikiáltani, sőt, olyanoknak, akik a leggyakrabban és a legnagyobb valószínűséggel láthattak UFÓ-kat, a civil és harci repülőgépek pilótáinak megtiltani, hogy egyáltalán be merjenek számolni arról, amit láttak, ha az UFO volt. Egy japán utasszállítógép pilótáját egy évig nem engedték repülni büntetésből, mert állította az „ufólátást”...! Pedig hát mit is jelent ez az angol szavak kezdőbetűiből álló szó? Azonosítatlan Repülő Tárgyat. És semmi mást. És minden eddig megfigyelt – és valami természetes jelenséggel meg nem magyarázott – UFO, a szó szoros értelmében Azonosít(hat)atlan Repülő Tárgy volt. Az életnek minden más területén, ha valami megmagyarázhatatlannal találkozunk, akkor feltételezzük, hogy csak egyelőre megmagyarázhatatlan, és szakembereknek, tudósoknak egész serege kísérli meg a „titok” földerítését. Csak az UFÓ-k kivételek. Kikutatásuk helyett azt mondjuk, hogy ilyen nincs, aki azt állítja, hogy látott ilyet, vagy szavahihetetlen, vagy esetleg részeg volt, vagy csupán és egyszerűen hülye. Ettől persze, a létező, de megmagyarázhatatlan dolgok nem tűnnek el a világból.

Kétségtelen, rengeteg hamis hír terjengett ezen a téren. De azok nem voltak mind szándékos hamisítások, bohóckodások, föltűnési viszketegségből kitalált történetek, hanem például valaki a Vénuszt nézte UFÓ-nak, mert soha nem látta előtte nagyon fényes estcsillagként. Vagy tényleg vonuló madarakat láttak furcsán megvilágítva a napfényben, esetleg tényleg valami szokatlan formájú, kísérleti repülőgépet. De mi van azokkal az esetekkel, amelyeket szavahihető emberek láttak, néha egyszerre sokan, és semmi természetesen előforduló jelenséggel nem lehet megmagyarázni? Nagy hiba volt ezeket nem csak figyelmen kívül hagyni, de úgy kezelni, hogy lehetőleg mindenki féljen szólni róla, mert akkor azonnal komolytalannak tartanák – például komolytalan tudósnak –, különösen akkor, ha be meri vallani, hogy hisz az UFÓ-k létezésében. Ezzel szerintem rengeteg értékes megfigyelés veszett el azok számára, akik – nem félve a nevetségesítéstől – komolyan foglalkoztak, vagy szerettek volna foglalkozni az UFO-üggyel.


Jómagam kétszer láttam olyan UFÓ-t, amelyet nem csak egyedül láttam, hanem velem együtt rengetegen. Kétszer meg ugyancsak láttam valamit, de abban bizonytalan vagyok. Az első eset valamikor a ’70-es évek közepén volt, mondjuk 1975-ben. Egy munkatársam hívott meg, aki a Zürichtől nem messze lévő, dübendorfi repülőtér közelében lakott. Az a repülőtér akkor még katonai gyakorló reptér volt. Gyönyörű nyári meleg volt, felhőtlen napos idő egész nap, és mi egy erkélyen ültünk és beszélgettünk, délután 5-6 óra tájban. Az erkélyről a kloteni repülőtér felé lehetett látni (ez Zürich utasforgalmi reptere), amely tőlünk nyugati-észak-nyugati irányban volt, körülbelül 10-12 kilométernyire. Ahogy abba az irányba nézek egészen laposan, talán tíz fokos szögben, egyszer csak látok valami furcsa, háromszögű alakzatot. Miután az a repülőtér iránya volt, meg aztán arrafelé esett a lemenni készülő Nap – amely kicsit vakított –, gyorsan megnyugtattam magam, hogy az csak valami furcsa szögben álló, éppen fölszálló repülőgép lehet. Ebből is látszik, hogy csak egy pillanatra néztem oda, annyira nem törődtem a látvánnyal. Mert, ha kicsit tovább néztem volna, föltűnt volna, hogy a „háromszög” nem mozdul. De mondom, beszélgettünk. Aztán amikor percekkel később újra odapillantottam, csodálkozva láttam, hogy az a háromszögszerűség még mindig pontosan ott ácsorog. Akkor persze már mindkettőnket érdekelt a dolog, és talán még egy fél óráig bámultuk az égbe cövekelt jelenséget. Aztán eszembe jutott, hogy haza kellene mennem és a távcsövemmel megnéznem, talán az én erkélyemről is látszik. Nem laktam messze onnan, nem tartott az autóút 7-8 percnél tovább. Sajnos azonban tőlem nem látszott. Vagy azért nem, mert tőlem a látószög még laposabb lett volna és a herkentyűt már eltakarták a nem messze álló fák koronái, vagy pedig: mert a kelet felé néző erkélyemről legföljebb északra láthattam, de nem észak-nyugatra, pedig az UFO, amelyet akkor még nem neveztem annak, tőlem nézve is inkább abban az irányban lehetett.

Másnap az újság tele volt az eseménnyel. Mindenki látta a „háromszöget”. A lap viccrajzolója (Nico – svájci olvasóim talán emlékeznek még rá) egy hatalmas, az égből lelógó, háromszögűre vágott ementáli sajtot rajzolt szép nagy lukakkal benne, alatta legelésző tehenekkel. Meg lehetne keresni azt az újságot és akkor kiderülne az eset percre pontos ideje.

A svájci légierő fölküldött két vadászgépet, valószínűleg éppen a dübendorfi reptérről (akkor a Hawker Hunter típus volt még szolgálatban), hogy vadásszák le a furcsa valamit, de azok megállapították, hogy esélyük sincs fölmenni olyan magasra (talán odáig-lövésre se?). Szóval, az UFO volt a javából, és a szó legszorosabb értelmében: Azonosítatlan Repülő Tárgy.

Azzal a háromszögű UFÓ-val (lehet hogy tényleg ugyanazzal) még egyszer találkoztam néhány évvel később. Gyönyörű, napsütéses, felhőtlen nyári délután sétálgattunk volt feleségemmel a Zürichberg oldalán, az erdő szélén. Négy, legfeljebb öt óra lehetett. Egyszer csak megpillantottam a „háromszöget” a tiszta, kék égen. Körülbelül 60 fokos szögben kellett néznem, vagy kicsit meredekebben. Úgy tűnt, hogy pontosan a zürichi tó fölött lebeg, nem messze a városba nyúló tócsücsöktől. Nem sokat törődtünk vele, mert valami megbeszélni valónk volt és az sokáig tartott. Közben az égen tartózkodó Hold elment a herkentyű mellett (háromnegyed Hold lehetett?), az meg úgy állt ott moccanatlanul, mintha odaszögezték volna, csak az nem látta, aki nem nézett az égre. Időnként elrepült egy-egy utasszállítógép is „mellette”. A gépek nem húztak páracsíkot maguk után, mert meleg nyár volt. Az UFO akkorának látszott, mint egy akkori utasszállítógép, ha az a megszokott utazó magasságában repül, azaz kereken 10 km magasan. Jól össze lehetett hasonlítani a méreteket. Az akkori gépeknek általában 30 méter körül volt a fesztávolsága és a törzshossza.

Természetesen fogalmam se volt arról, hogy mióta lebzselt azon az egy ponton a szerkentyű, de körülbelül két órával később értem haza, attól az időponttól számítva, hogy megláttam. Az erkélyemről is nagyszerűen szemügyre lehetett venni, mégpedig nagyjából ugyanolyan szögben. Ez már utalt arra, hogy nagyon magasan lehet, mert a két megfigyelési pont között 2-3 km volt a távolság. Fogtam a távcsövemet, amellyel tavasszal az itt megpihenő, észak felé vonuló madarakat szoktam megfigyelni. 16-szoros volt a nagyítása, illetve a közelítése. Az ilyen „erős” távcsövet nehéz nyugodtan egy pontra irányítani, ha nincs hozzá állvány, de azért nagyon jól láttam a szerkezetet. Ez rá a jó kifejezés, mert elég bonyolult, térbeli (háromdimenziós) rácsozat volt valamilyen vastag hengerekből, amelyek fölfújtnak tűntek, mint egy léggömb. Nem tűnt fémesnek és fénylő műanyagnak sem. A legpontosabban úgy tudnám leírni, hogy olyan volt, mint a fehér ing, ha az vizes. Az alakja háromszögű volt, de nem mondanám tetraéder alakúnak, vagy piramis alakúnak, mert hiszen azoknak négyzetet mutató nézetei is vannak.

Kicsit sem mozdult el a helyéről. Vártam, hogy hány perccel később megy le „nála” a Nap, azaz, hogy mikor szűnik meg azon a ponton a megvilágítás. Az időkülönbségből aztán megpróbáltam kiszámítani a magasságát. 40 kilométerre jutottam. Itt azonban meg kell vallanom, hogy a számolás csak nagyon hozzávetőleges lehetett. Hiszen se azt nem tudtam perc pontossággal, hogy nálam mikor ment le a Nap (városban, házak között, ahonnan nem látszik a láthatár), se azt, hogy „nála” hol ment le. Úgy értve, hogy onnan nézve a Nap esetleg egy hegy mögé bújt, azaz hamarabb ment le, mint tette volna, ha onnan nézve sík a láthatár. Mindegy, mert a következő eszmefuttatás akkor sem lenne sokkal eltérőbb, ha mondjuk csak 30 km magasan lett volna. Csak a mérete lenne kisebb. Ha 40 km magasan akkorának tűnik mint egy 30 m fesztávolságú repülő 10 km magasságban, akkor 120 méter lett volna keresztben, hosszában. 30 km magasan „csak” 90 méter. Vadászgépeket ezúttal nem uszítottak rá. Nyilván első dolguk volt bemérni a pontos magasságát, és jól emlékezve a talán 2-3 évvel korábbi „harcászati kudarcra”, sajnálták rá a benzint...

Szóval, kezdjük az okoskodást. Miért volt bonyolult szerkezet? Hiszen, ha valamit olyan könnyűvé akarok tenni, hogy nagyon magasra menjen föl, akkor a gömb forma a legcélszerűbb. Ezért gömb a léggömb! A gömbfelület és gömbtérfogat viszonya erre a legalkalmasabb, mert a könnyű gáznak (hidrogénnek), amivel fölfújták a szerkezetet vagy léggömböt, a burkoló anyag súlyát is cipelnie kell, azon a hasznos terhen (műszereken) kívül, amit fölküldenek vele. Bármilyen más, a gömbtől eltérő forma esetén, a burkoló anyag súlya, a térfogathoz viszonyítva nagyobb. Tehát ugyanolyan mennyiségű gáz csak kevésbé magasra vihetné föl a fölküldendőket. Nem tudom, hogy egyáltalán föl lehet-e küldeni léggömböt 40 km magasra? Archimédesz bácsi óta tudjuk, hogy ez hogy’ működik. Egyre magasabbra menve, egyre ritkább a levegő. A léggömb csak addig megy fölfelé, amíg az általa kiszorított levegő súlya nehezebb nála. Egy bizonyos magasságban vége van a léggömbösdi játéknak, mert a gömbburok és a hidrogén együtt pont olyan súlyúak, mint a térfogatuk által kirekesztett, nagyon ritka és ezért nagyon könnyű levegő. Onnan már nem emelkedik tovább a léggömb.

Röviden: szerintem már elég csodálatos valamit fölküldeni 40 km magasra (talán már 30 km-re is), különösen akkor, ha az nem gömb alakú.

A másik nagyon furcsa dolog, hogy olyan magasságban mindig áramlik a levegő, ha csak kicsit is, de rendszerint nem csak kicsit, hanem nagyon. A léggömb pedig – ha az lenne – utazna vele. Lehetetlenség, hogy egy léggömb több órán át, egy ponton rostokoljon, ha nincs valamilyen meghajtó motorja, ami egy helyben tartja a széllel szemben. Márpedig egy olyan motornak és a hozzávaló üzemanyagnak tisztességes súlya lenne, amit egy léggömbbel még lehetetlenebb lenne fölküldeni olyan magasságba. Hogy annak a súlynak mennyire kellene „tisztességesnek” lennie, az könnyen fölbecsülhető abból, hogy ha meggondoljuk: milyen erős motornak és mekkora (mondjuk) légcsavarnak kellene ott működnie, ami ellen tudna szegülni annak a légáramlatnak, amely egy 120 méteres, vagy „csak” 90 méteres léggömb-szerűséget akar magával ragadni.

Röviden: ami ott „lebegett”, nem lehetett léggömb! Abban az időben – ’70-es évek közepén, végén – még forrón dúlt a hidegháború. Könnyű lenne azt mondani, hogy ja kérem, az nem volt más, mint valamelyik nagyhatalom kém szerkezete. Csakhogy ez ellen két komoly érvem van. Az egyik: a készülék fönt bebizonyított technikai (emberi technikai) képtelensége. A másik, hogy akkortájt már régen mindent műholdakról kémkedtek a nagyhatalmak, olyan tökéllyel, hogyha láttak volna valakit föntről újsággal a kezében, és elég nagy betűkkel írták volna az újságra a címét, meg tudták volna állapítani, hogy melyik újság van nála. Mi lehetett volna az, amit még ennél is sokkal részletesebben kellett volna látniuk? Olyannyira, hogy azt csak 30-40 km magasságból lehetett volna megfigyelni, hosszú ideig tartó ólálkodással; és olyasmi, amihez nem lett volna elég egy fénykép? Meg aztán, mi a csudát kémkedtek volna pont itt? Nálunk még csak melltartó nélküli fürdőruhát sem hordtak akkor a nők...

A harmadik eset, amikor valószínűleg ezzel, vagy nagyon hasonló UFÓ-val találkoztam, Aix-en-Provence-ban történt, 1981 októberében. Négyhetes francia nyelv- tanfolyamon voltam ott. Egy francia nő, aki az iskolát jól ismerte, meghívott néhányunkat az osztályomból délutáni beszélgetésre, teára. Örültünk neki, mert az iskola csak iskola, de akkor tanul meg az ember igazán beszélni egy idegen nyelven, ha „bedobják a mélyvízbe”, azaz nem leckét mond föl, hanem csevegésre kényszerül. Viszont nagyon messze lakott a nő, legalább félórai gyaloglásra. Igaz, a belváros is félórai gyaloglásra volt az iskolától, csak a másik irányban (buszra nem volt pénzem).

Ahogy sétálok haza (az iskola felé) a délutáni teáról, láttam valami fényeset a bárányfelhők között. Nem törődtem vele, mert azt hittem hogy a Hold. Az akkor félhold lehetett, vagy még nem egészen. Összefüggő bárányfelhők voltak, csak itt-ott lehetett kék eget látni közöttük, de a „bárányok” közötti részeken olyan vékony volt a felhő, hogy vidáman átvilágíthatott rajta a Hold. Egyszer csak tényleg megláttam a Holdat, de az egész máshol volt, mint az a fényes pont, ami nekem előzőleg tűnt föl. Nem csodálkoztam rajta, mert még nem ismertem ki magam a vidéken, nem tudtam, hogy a Holdnak körülbelül hol kellett volna lennie. A fényes pont sokkal nyugatabbra volt, és lehetett volna a Vénusz is, csakhogy a Nap még nagyon magasan állt, tehát még fényes nappal volt, és a fénylő pont sokkal fényesebb volt annál, amit a Vénusz mutat, ha már sötét van, és olyankor, amikor a legfényesebbnek látszik. A Vénusz jó barátnőm, lehetetlen, hogy összetéveszthettem volna valami mással, illetve ez a „valami más” nem lehetett a Vénusz. Nagyon erősen fénylett, noha nem láthattam tisztán, de amikor csak nagyon vékony felhőréteg fedte, olyan volt, mintha a Nap fémes felületet világítana meg. A Zürich fölött látott UFO nem látszott volna a vékony felhő mögött sem. Ami azonban a két (sőt, három) jelenséget közeli rokonságba hozta egymással: ez sem moccant a helyéről legalább egy óra hosszat. Sajnos nem figyelhettem tovább, mert nyugatról vastagabb felhők tolakodtak fölénk, amelyeken már nem világított át. Sajnáltam, mert még sokáig nézhettem volna, és abban reménykedtem, hogy elkotródnak a „bárányok”, de az ellenkezője történt. Pedig azután, hogy eltűnt a felhők mögött, a Nap még legalább egy óráig nem ment le.

Azt hiszem, abban az évben, vagy kicsit később olvastam az újságban, hogy Köln fölött is láttak órákig ácsorogni egy herkentyűt, nagyon magasan, és arról sem tudta senki, hogy mi lehet, hogy’ került oda, és hogy onnan hova ment el. Sajnos nem láttam róla részletes leírást, nem tudom, menyiben hasonlított az általam látott herkentyűkre, de erős a gyanúm, hogy nagyon.

Mindebből látszik, hogy nem minden UFO csészealj alakú, korong alakú, vagy pláne, gömb alakú. (Nem minden ufó pufók, csak a pufók ufó pufók, viszont a pufók ufók mind pufók-ok...)

A következő – és egyelőre utolsó – „UFO-lát(om)ásom” talán két vagy három éve történt, szeptemberben. Fölébredtem éjjel, azaz már inkább hajnal felé (később néztem csak meg az órát, háromnegyed négy lehetett, amikor fölébredtem), és ahogy kipillantok az ablakon, azt látom, hogy narancssárga „lámpák” mozognak az égen egymás után, nem túl gyorsan. Talán már öt is elröpült, amikor eszembe jutott, hogy számolnom kellene, hány röpül át. Tizenötöt számoltam meg, tehát a szám azzal a – mondjuk – öttel, amit még nem számoltam húsz lenne, de persze nem tudhattam, hány röpült át, mielőtt fölébredtem. Kinyitottam az ablakot, teljesen hangtalanul szálltak, pedig nagyon közelinek tűntek. Igaz, abból a távolságból nem hallottam volna azt sem, ha mondjuk drónok lettek volna. Teljesen csendes éjszaka volt, teljesen egyenletes felhőréteggel és alatta teljesen ködmentes levegővel. A „lámpák” egymásután röpültek, egyenletes sebességgel, de nem egyforma távolságban egymástól, és noha egy sorban, de nem olyan szabályosan, mintha egy szál madzagra lennének fűzve. Sötétben nagyon nehéz fölbecsülni a távolságokat és méreteket, és ezért persze a sebességet is. Mégis megengedek magamnak egy hozzávetőleges becslést. 3-400 méternyire lehettek tőlem, 100-150 m magasan és 30-40 kilométeres óránkénti sebességgel haladhattak. A „lámpák” teljesen egyenletesen világítottak, és ha tényleg 400 méternyire voltak, akkor fudballabdánál valamivel nagyobbaknak kellett lenniük. Nem voltak olyan fényesek, hogy az erős fénytől ne lehetett volna megítélni a nagyságrendbeli méretüket. Teljes szélcsend volt, tehát még akkor sem lehetett volna arra gondolni, hogy papír-hőléggömbök lehettek volna, amelyekben kis mécsesek égnek, ha azokra csak egy kicsit is hasonlítottak volna. Azokat ilyen távolságból föl lehetett volna ismerni, a bennük égő láng lobogásáról, egyenlőtlen fényéről, és a léggömbök „tanácstalan” mozgásáról szélcsend esetén. Azok legföljebb lassan fölfelé szállnak és nem mozognak olyan egyenletesen, „céltudatosan” egy irányba, mint ahogy azt az én „lámpáim” tették. És különben is, ki ereget hajnali három-négy órakor önrepülő lampionokat az égnek?

Kétségtelen, drónok lehettek volna a lámpák, de megint csak: ki játszik éjjel 3-4 órakor olyan drónokkal, amelyek nem lefelé világító lámpával vannak ellátva, hanem a „hátukon” hordják a lámpákat? Ki játszik ennyi drónnal egyszerre? És – tudtommal – a drónt egy kis távirányító szerkentyűvel nógatják a levegőben, és aki nógatja, a kezében tartja a készüléket. Ráadásul, ha több drón van, akkor több irányítónak is kell lennie. Azok korom sötétben, árkon, bokron át bukdácsolva rohantak volna a drónjaik után? Csak az a távolság, amit én beláthattam a lámpák útjából, legalább egy km volt. Vagy valami katonai drónok voltak? Ezért menesztették éjjel a sereget, és talán olyanok voltak, amelyeket nem csak az indító pontról lehetett irányítani, hanem a célponton is átvehető volt az irányításuk? Lehet. De minden magyarázat – ami nekem eddig eszembe jutott – rém furcsa!

Másnap reggel fölhívtam a rendőrséget, pontosan leírtam nekik, amit láttam és megkérdeztem, hogy más nem jelentett-e valami hasonlót? Nem jelentett. Persze, más ember rendszerint alszik éjjel és nem leselkedik UFÓ-k után (de nem is ereget UFÓ-kat!)


(innen folytatjuk)

 

Kapcsolódó írásaink:





332 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page