VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Vakbélgyulladás





1957-et írtunk abban az évben. Velem akkor sokminden történt. 56 végén hagytam el az országot és Ausztriában új élet kezdődött, először is a menekült-tábori élet minden kötetlenségével és egyben minden bizonytalanságával. A MOM-beli munkahelyemen sokszor játszottuk munkatársaimmal, hogy feltettük a kérdést: Ha azt mondják, adnak egy óra gondolkodási időt és átmehetsz Nyugatra, a „vasfüggönyön” túlra, elmennél? A válasz rendszerint ez volt: Nem kellene egy óra gondolkodási idő, azonnal mennék!

A kérdés, illetve az azzal kapcsolatos lehetőség persze csak elméleti volt, ezért a válaszok sem voltak teljesen megbízhatóak. A dolog olyannyira tűnt lehetetlennek, sőt elképzelhetetlennek, hogy a válaszokban nem rejlett semmiféle kötelezettség. Hasonló lenne, ha ma azt kérdezném: Ha egy óra múlva elmehetnél a Marsra és ott te lennél az első ember, elmennél? Mindegy, mi lenne a válasz, úgysem lehetne egy óra múlva a Marsra indulni...

Ez volt a helyzet a sötét, sztalinista években 49 és 53 között. Aztán kicsit javult a hangulat, de 56-ban, a forradalom előtt még mindenkiben élt az elhatározás, hogy azonnal menni, ha menni lehet. Aztán jött a forradalom, amely egyúttal szabadságharc is volt... Voltak, akik azonnal elmentek, persze azok közül, akik mindig is mentek volna, és voltak, akik még vártak és reménykedtek a remélhetetlenben, ugyanis abban, hogy valami csoda folytán győzedelmeskedik a forradalom. Annak ellenére, hogy nyugati segítségre nem számíthattunk, és hogy ellenfeleink nem változtak egyik napról a másikra angyalokká, akik bánják összes bűneiket és bocsánatot kérnek tőlünk addigi kegyetlen tetteikért.

És voltak, akiknek menni kellett.


Igen ám, de a kérdezgető játék és az azonnal mennék után megállt az ész! Menekült társaim nagy része – jómagamat félig-meddig beleértve – csak már a táborban döbbent rá: Itt vagyunk, túl a vasfüggönyön és most mihez kezdjünk? A vasfüggönyön val