Gyimóthy Gábor: Vakbélgyulladás
1957-et írtunk abban az évben. Velem akkor sokminden történt. 56 végén hagytam el az országot és Ausztriában új élet kezdődött, először is a menekült-tábori élet minden kötetlenségével és egyben minden bizonytalanságával. A MOM-beli munkahelyemen sokszor játszottuk munkatársaimmal, hogy feltettük a kérdést: Ha azt mondják, adnak egy óra gondolkodási időt és átmehetsz Nyugatra, a „vasfüggönyön” túlra, elmennél? A válasz rendszerint ez volt: Nem kellene egy óra gondolkodási idő, azonnal mennék!
A kérdés, illetve az azzal kapcsolatos lehetőség persze csak elméleti volt, ezért a válaszok sem voltak teljesen megbízhatóak. A dolog olyannyira tűnt lehetetlennek, sőt elképzelhetetlennek, hogy a válaszokban nem rejlett semmiféle kötelezettség. Hasonló lenne, ha ma azt kérdezném: Ha egy óra múlva elmehetnél a Marsra és ott te lennél az első ember, elmennél? Mindegy, mi lenne a válasz, úgysem lehetne egy óra múlva a Marsra indulni...
Ez volt a helyzet a sötét, sztalinista években 49 és 53 között. Aztán kicsit javult a hangulat, de 56-ban, a forradalom előtt még mindenkiben élt az elhatározás, hogy azonnal menni, ha menni lehet. Aztán jött a forradalom, amely egyúttal szabadságharc is volt... Voltak, akik azonnal elmentek, persze azok közül, akik mindig is mentek volna, és voltak, akik még vártak és reménykedtek a remélhetetlenben, ugyanis abban, hogy valami csoda folytán győzedelmeskedik a forradalom. Annak ellenére, hogy nyugati segítségre nem számíthattunk, és hogy ellenfeleink nem változtak egyik napról a másikra angyalokká, akik bánják összes bűneiket és bocsánatot kérnek tőlünk addigi kegyetlen tetteikért.
És voltak, akiknek menni kellett.
Igen ám, de a kérdezgető játék és az azonnal mennék után megállt az ész! Menekült társaim nagy része – jómagamat félig-meddig beleértve – csak már a táborban döbbent rá: Itt vagyunk, túl a vasfüggönyön és most mihez kezdjünk? A vasfüggönyön való túljutás lehetősége annyira reménytelennek látszott, hogy a kérdést, „Mi lesz, ha túljutunk rajta?”, rengetegen fel sem tették. A tanácstalanok mentségére szolgáljon, hogy a táborban a lehetőségek nem voltak végtelenek. Némelyik ország befogadott menekülteket, de ott mire számíthattunk? Nagy volt a tájékozatlanság, hiszen a nyugati országokról az iskolában tanultakon kívül sokan semmit se tudtak. Sokan az iskolában sem hallottak ezekről az államokról, és akik tanultak róluk valamit, az milyen mértékben volt politikailag elferdítve, például Nyugat-Németországról?
Kicsit tanultam angolul, de nem mondhatnám, hogy kicsit tudtam is... Az Egyesült Államokba szerettem volna kijutni, hogy ott ipari formatervezést tanuljak, ám ettől a céltól egyáltalán nem voltam eltántoríthatatlan. Azaz, ha tanácstalan nem is, de célratörő legföljebb csak félig voltam. Későn léptem át az akkor éppen lerombolt vasfüggönyt és Amerikában már többször megtoldották a befogadható magyar menekültek számának mércéjét. Ezt aztán egy idő után megunták, tehát különböző táborokban rostokoltam és vártam. Egyszer aztán majdnem kivándoroltam Ausztráliába. Kecsegtető volt, hogy szinte napokon belül indult volna az emberszállítmány. Mentem is volna, ha tényleg az történik, de a dolog valami miatt „elkezdett elhalasztódni”, ami az utazás időpontját bizonytalanná tette. Erre persze azt mondtam magamban, ha már várni kell, akkor inkább arra várok, amire eredetileg vártam.
Arra aztán várhattam...
Így kerültem 1957 októberében Kammer am Attersee-be, az ottani magyar gimnáziumba, hogy elvégezzem az érettségi előtti utolsó évet, amelyre Budán a dolgozók esti gimnáziumában, a forradalom kitörése és a rákövetkező elvándorlásom miatt már nem kerülhetett sor. A házirend nagyon szigorú volt, mert a bentlakásos intézetben nem csak felsőbb osztályosok voltak. Ezért a tanárokra és az igazgatóra komoly felelőség hárult, ami miatt a szó szoros értelmében zárda lett az iskola. Ez – bármennyire volt érthető – nekünk „nagyoknak” szinte elviselhetetlen életmódot jelentett. Elmúltam 21 éves, de voltak nálam „öregebbek” is. Többen voltak közöttünk, akik fegyverrel vettek részt a forradalomban. Persze normális „ember” már 15 éves korában felnőttnek érzi magát, de egyesek olyasmin mennek keresztül, ami kényszeríti a felnőtté válást és túlzottan hamar válnak valóban azzá. Ez velem is megtörtént. Az esetet nem dicsekvésként mondom el, hanem hogy érzékeltethessem a zárdába-zártság fölötti undorom mértékét.
1953 nyarán tettem le műszerész szakvizsgámat az akkor még létező, sőt viruló Magyar Optikai Műveknél (MOM). Szinte csak hetekkel később, művezetőnk behívott az irodájába. Az óriási 5-ös osztályon dolgoztam, ahol többek között geodéziai műszerek (szintezők, teodolitok, tahiméterek) szerelése és szabályozása folyt.
Azt mondja: Tudsz németül? Sajnos nem. Igaz, hogy néhány szót tudok, mert sváb faluban nőttem föl, de azt nem lehet némettudásnak nevezni. Nem baj, azért csak tanulmányozd ezt a táblázatot, aztán gyere be holnap reggel.
A megsárgult táblázat négyzet alakú volt, akkora, mint amekkorát egy A4-es lapból lehet csinálni, ha levágunk a hosszából egy darabot. Hát a táblázatról ennél többet nem is mondhatok és sajnos többet akkor sem tudtam mondani. Szóval, fogalmam sem volt róla, mit tartok a kezemben. Derék művezetőnk másnap aztán elmondta, hogy egy műszert fogunk újra gyártani, amit a háború előtt már készített a gyár, de sajnos senki sincs a vállalatnál az egykori szakértők közül.
A műszer az Amsler-Corradi-féle polárplaniméter. Egy svájci tervezésű ravasz kis szerkezet, amelynek segítségével meg lehet határozni például egy bonyolult alakú tó területét egy bizonyos léptékű térképen, ha a partvonalán végigvezetjük a műszer mérőcsúcsát. Az eredmény a készülékről egyszerűen leolvasható. Természetesen kizárólag mechanikus működésű műszer volt, hiszen akkor még nem létezett elektronika.
Azt mondja: felállítunk egy csoportot és te leszel a csoportvezető ... Hogy miért pont én? Talán mert az évfolyamomon belüli 75 műszerész-tanuló közül egyedül nekem sikerült 5-ös kategóriában letenni a vizsgát. De egyáltalán nem biztos, hogy ez volt az oka. Tizenketten voltunk a csoportban. A legidősebb egy 40 éves szaki volt. Nem játszottam a főokos és zsarnokoskodó csoportvezetőt, egyrészt, mert nem voltam „főokos”, másrészt, ha én ott 17 évesen zsarnokoskodni kezdek, akkor vagy kiröhögnek, vagy agyonvernek, legrosszabb esetben mindkettőt az előbb leírt sorrendben. Ezzel szemben rám hárult a műszer futó felületénak rendkívül kényes köszörülése. Nem működő tervgazdálkodásban éltünk, ami azt jelentette, hogy a hónap végén le kellett adnunk az előírt számú készüléket. Csakhogy a szükséges alkatrészeket néha még a hónap huszadik napjáig sem kaptuk meg. Így aztán gyakran köszörülgettem éjbenyúlóan, egyedül a hatalmas műhelyben, amelyben nem volt délutáni műszak. Hamupipőke hozzám képest valószínűleg kezdő Kismiska se lehetett volna ...
És emellett jártam az esti gimnáziumba.
Kaptam is valami meghatározhatatlan betegséget. Végül beutaltak a László kórházba (akkor az volt a járvány kórház), ahol két hétig vizsgáltak, de nem találtak semmit. Közben rendbejöttem, mert ott kipihentem magam. Nyílván valami túlterheltségből származó idegösszeroppanásom lehetett.
Furcsa visszagondolni erre az időre. Én, a legfiatalabb nem csak csoportvezető voltam (és ezért a legkényesebb alkatrész köszörűse), hanem nekem kellett szabályozni és aztán a MEO-nak (Minőség Ellenőrző Osztály) átadni a készülékeket. Zsuzsa, a meós nő, nálam három-négy évvel lehetett idősebb. Csinos volt, bár kissé töltöttgalambszerű. Gyakran ezt énekelgette: Titok, hogy folyton csak Rád gondolok ... Évtizedekkel később jutott eszembe, hogy az üzenet esetleg nekem szólt, csak én az akkori, mérhetetlen tapasztalatlanságomban nem vettem a lapot ...
És akkor ott ültem 21 évesen a kammeri zárdában, ahol hetenként egyszer, vasárnap ebéd után mehettünk ki az épületből, pontosan két órára. Ha a seewalcheni moziban egy film lejátszási ideje nem esett egybe ezzel a két órával, akkor mozibamenésről sem lehetett szó!
Távoli rokonaim, akik az Innsbruckhoz közeli Solbad Hallban éltek meglehetősen szegényes körülmények között (azt sem tudtam pontosan, hogy hogyan voltak rokonok), megtudták, hogy Kammerban „sínylődöm”, és meghívtak a karácsonyi iskolaszünet idejére. Ezt az emberbaráti cselekedetet aztán sosem tudtam meghálálni. A csodálatos kisváros és a téli Innsbruck hangulata olyan varázslatosan hatottak rám a kammeri szabadságtalanság után, mint mondjuk a Csodaszarvas az üldözőire. Ráadásul Innsbruckban is volt magyar gimnázium!
Nosza, amint újra Kammerba értem, elkezdtem intézni az átiratkozásomat. Nem volt könnyű, mert a magyar gimnáziumok megállapodtak egymás között a tanulók át nem vételében, hogy elejét vegyék az (esetleges) szakadatlan diák vándorlásoknak. Végül aztán mégiscsak sikerült azzal a jelszóval, hogy így szeretett rokonaim közelébe kerülök, akik lám, lám, hozzám olyan közel állnak, hogy meghívtak karácsonyra. Ám még így is március lett, mire befutottam Innsbruckba. Hittan tanárunk, Frank Atya éppen egy zarándok utat szervezgetett Húsvétra Rómába, amelyen az utolsóévesek (három osztály volt, két fiú és egy lányosztály) és néhány magyar, már-egyetemista vehetett volna részt.
Igen ám, de nekem semmilyen útlevelem, vagy papírom nem volt, amellyel átengedtek volna az olasz határon. Nagy nehezen – a rövid idő miatt – unokabátyám segítségével sikerült még időben megszerezni az úgynevezett szürke papírt, ami menekültek számára ideiglenes útlevélként szolgált.
Csakhogy baj volt: fájt a vakbelem! Persze megvizsgáltattam magam, mert a legborzalmasabb vakbél-történetekkel ijesztgettek, amelyek átfúródásról és annak következtében előálló, elriaszthatatlan halálokról szóltak. Magyar tanárunk (Hanák Tibor, életem legjobb magyar tanára volt) az egyik órán néhány Kosztolányi-novella között éppen az Appendicits-t is fölolvasta, mintha csak az én kedvemért választotta volna ezt az írást. Doktor nénink, Dr. Sapinsky Piroska beutalt az innsbrucki kórházba, hogy megnézzék, mi az oka a fájdalmaimnak. Ott aztán „gipszet” nyelettek velem és megállapították, hogy a vakbél nyílás (vagy a féregnyúlvány nyílása?) el van záródva, tehát valószínű a gyulladás.
Most mit csináljak? Rómába mindenképpen szerettem volna elmenni, és pont most, néhány hónappal az érettségi előtt műttessem meg magam? Nem mintha egy vakbél műtét nagy ügy lenne, de ki tudja, mennyi időbe telik, mire újra megjelenhetek az osztályban, és az mennyi kiesést okoz. Franciából nagyon rosszul álltam. És különben is, ki a fene szereti, ha vagdossák a hasát?
Elhatároztam, hogy elviselem a nem túl kínzó fájdalmat és megyek Rómába. Nyomatékosan figyelmeztettek rá, ha éles fájdalmat érzek, azonnal hívassam a mentőket, mert ez olyan dolog, amivel nem lehet kukoricázni!
Ha ültem, vagy feküdtem, fájt. Ha álltam, vagy jártam, nem fájt, tehát inkább álltam és jártam. Frank Atya legszívesebben Róma 627 templomának mindegyikében tartott volna misét, és különben is otthon érezte magát, mert valamikor éveket töltött Rómában. Vitte a társaságot villamoson vagy buszon, egyik templomtól a másikig, és misézgetett. Én meg szereztem egy térképet és gyalog mentem a kiválasztott templomokhoz. Mire odaértem, rendszerint lezajlott a mise és kezdődött a számomra is érdekes része a városnézésnek. Így aztán hat nap alatt nagyobb áttekintésre tettem szert Rómában, mint Budapesten, ahol 1951-től 56 végéig éltem, és a fentiekből kitűnik, hogy nem nagyon volt időm városfelfedező kószálásokra.
Rómáról nem mesélek. Azt nem lehet csak így, egy kezdődő vakbélgyulladás és a megfelelő műtét közötti néhány sorban elintézni. Róma csodás, és ez csak nagyon silány kifejezés jellemzésére...
Innsbruck és Solbad Hall (mai nevén Hall in Tirol) között az északi hegyoldalon néhány falu helyezkedik el. Talán éppen a fele úton van Rum. Néhány iskola- és osztálytársammal együtt ott laktunk egy barakkban, amelyet még az amerikai megszálló csapatok hagytak ott. Busszal jártunk be Innsbruckba, amelyre bérletet kaptunk, de az csak naponta egyszer volt oda-vissza érvényes a hat iskolanapon, tehát vasárnapra nem.
Egy szép napon – biztosan vasárnap volt és április vége felé lehettett – megmásztuk a Rumtól Észak-Keletre magasodó hegycsúcsot (talán Bettelwurf Spitze a neve), amely 2700 méter körüli magassággal kérkedhetne, ha lenne rá kedve. Két osztálytársammal mentem, Kiss Gyurkával és Demeter Andrással. Rettenetesen csúszós talpa volt a cipőmnek és egy bizonyos magasság fölött már csak keményre fagyott havon csúszkáltam. Lent persze tavasz volt. Ezért aztán mi, tapasztalatlan hegymászók azt hittük, fönt is tavasz van. Helyesebben, nem is hittük, egyszerűen nem gondoltunk rá, hogy fönt még sokáig nem is lesz tavasz! Helyenként beszakadt a hó alattunk és az üregekben néha fenyőfák csúcsát láttuk. Nem lehettek magas fák, de ha csak öt méter magasak voltak is, akkor sem szerettem volna belezuhanni a tátongó lukakba. Fönt a csúcson elcsípett minket egy hóvihar. Addig gyönyörű, napos idő volt és mi persze a lenti tavaszhoz illő, könnyű ruhaneműben voltunk. A vihar ijesztő volt. Nem annyira a szél ereje, mint inkább a hőfoka. Úgy éreztem, hogy jéghideg késsel darabokat vágnak le az arcomról. Ez később égető érzéssé változott, mintha csak parazsak közé merítettem volna az arcomat. Nagy szerncsénkre belebotlottunk egy menedékházba. Ember nem volt benne, csupán egy csomó, három évvel azelőtt kiadott képesújság. Mégnagyobb szerencsénkre a vihar olyan gyorsan múlt el, amilyen hirtelen ránk rontott.
Számomra érthetetlen, hogy egy tömeg levegő, ott, ahol semmi belátható oka nincs rá, egyszercsak fogja magát és fölgyorsul, és mint az őrült tombol egy darabig, aztán megáll, mintha észbekapna és unalmas szélcsendet hagy maga után. Erre a legrettentőbb példa a Lothar nevű szél volt 1999 december 26-án, amely végigpusztította fél Európát. Éppen telefonon beszélgettem valakivel, aki tőlem kereken 20 km-re volt, Zürichen túl, nyugati irányban. Egyszercsak azt mondja, hogy kint vas-szerkezetű, kerti székek röpködnek a levegőben! Nálunk szélcsend volt. Természetesen arra gondoltam, talán kicsit túloz: a székek nincsenek egészen vasból, csak valami könnyű műanyagból, és nem is röpködnek, talán csak billegnek, vagy illegetik magukat. Körülbelül idáig jutottam a hallottak fölötti elmélkedésben, amikor hirtelen erős sistergéssel és zúgással ideért a szél. Kislányommal kinéztünk az ablakon és alig hittünk a szemünknek. Közvetlenül a ház előtt négy tekintélyes és egészséges fenyőfa állt. Három alig tíz-tíz méterre, a negyedik talán húsz méternyire. Törzsátmérőjük a tövük fölött 40-50 cm, vagy talán több is lehetett. Ami lezajlott, másodpercek műve volt: a távolabbi fa az alacsony, lapostetejű szomszéd ház takarásában állt. Annak a felső részét úgy csapta le a lapos fedél fölött átrohanó szél, mint annak idején pallosával a bakó a halálraítélt fejét. Az utána következő fát – amely már szabadabban állt – gyökerestül tekerte ki a földből. A harmadik fát fél méterre a föld fölött törte el, úgy, mintha az csak fogpiszkáló lett volna. A negyedik fa vörösfenyő volt, amely decemberben már nem viseli a tűit, ezért abba nem tudott belekepaszkodni, viszont a mellette álló, elkaszált fa zuhantában letörte az ágait. Később szegényt ki kellett vágni. A legfélelmetesebb az volt, hogy a szél zajától nem lehetett hallani a reccsenéseket. Ez a pillanatok alatt lezajlott eseményeknek rendkívül kísérteties jelleget adott, mintha a kereken félméter átmérőjű törzs eltörése gyerekjáték lett volna. Tíz perc múlva szélcsend volt! Természetesen nem mértem az időt, de ha valaki azt mondja, rosszul tudom, mert a szélcsend már öt perc múlva beállt, feltétlenül elhiszem neki. Ez a szél az Alpoktól Dél-Németország közepéig és Franciaországtól Ausztriáig őrült pusztításokat végzett az erdőkben. Volt ahol a fák tíz százalékát tette tönkre, de voltak olyan szerencsétlen fekvésű erdők is, amelyek fáinak kilencven százalékát fektette le!
Visszatérve a kirándulásunkra, ott a viharban aztán elhatároztam magam, mondván, ha ott kapom az éles fájdalmakat, akkor onnan helikopterrel sem szednek le egyhamar, helyesebben: elég hamar ...
Másnap mentem a doktor nénihez, aki azonnal beutalt az innsbrucki kórházba. Ott küldözgettek egy darabig ide-oda, végül az egyik folyosón elcsíptem az orvost, akihez irányítottak. Nagy darab ember volt teljesen hentesszerű. Összevérezett, eredetileg fehér kötényféle volt rajta, ami nyakig ért és nyakig volt véres is. A kórház rémesen túl volt terhelve. Még a folyosókon is voltak ágyak betegekkel. Mintha háború lett volna! Szegény orvos ott toporgott tanácstalanul, kezében a beutaló papírommal. Végül megkérdezte: Mondja, lenne kifogása ellene, ha nem itt, hanem Solbad Hallban műtenék meg? Mondom, dehogy lenne, hiszen ott rokonaim is vannak, akik talán meglátogatnak a műtét után. Nem gondoltam arra, hogy mi várhat rám Solbad Hallban, de az ottani rémállapotokat látván legszívesebben futva menekültem volna bárhova.
Már május volt és egy szép meleg napon – csütörtök volt – besétáltam a halli kórházba. Ott aztán teljesen leesett az állam: gyönyörű, modern épület, ugyancsak gyönyörű és modern berendezéssel. Mindenütt csend és nyugalom és mintha üres lenne a kórház! Lehetséges ez? Légvonalban talán tíz kilométerre sincs onnan az innsbrucki tömegnyomor-kórház. Vagy ez csak álom? Vagy itt olyan rosszak a sebészek, hogy ide a kutya se teszi be a lábát, kivéve ha teljesen tájékozatlan? Mindegy! Most már itt vagyok, essünk túl rajta. Furcsa levetkőzni és befeküdni egy kórházi ágyba, ha az embernek az az érzése, hogy semmi baja sincs. Róma óta nem romlott az állapotom és a fájdalmakat – amelyek szakadatlanul jelen voltak ugyan – igencsak el lehetett viselni. Éppen hozták a vacsorát. Éppen falatozni is kezdtem volna, amikor berohant egy orvos és leállította a folyamatot. Nehogy egyek, mert akkor másnap nem kerülhet sor a műtétre és szombaton nem operálnak (persze vasárnap sem)! Tehát néhány falaton múlik, hogy egy fél hetet heverészgethetek a kórházban, mielőtt megoperálnak, mert ha „bevacsorázom”, csak hétfőn műthetnek...
Visszavitték a vacsorát!
Másnap minden simán ment. A beavatkozásról semmit sem tudok mondani, hiszen aludtam alatta. Furcsa volt előző nap, amikor a vágás helyén megborotváltak. Nem tudtam, hogy ott csiklandós az ember. Hogy aztán szükséges volt-e a műtét, azt nem tudom. Állítólag sokszor teljesen szükségtelen, de azt soha nem mondják meg az embernek, hogy nem is kellett volna...
Semmim nem fájt, csak attól féltem, hogy ha majd vécére kell mennem, akkor mi lesz? Legnagyobb meglepetésemre semmi nem lett. Úgy látszik, az ahhoz szükséges izmoknak semmi köze a sebhelyhez. Viszont aztán köhögni, röhögni, tüsszenteni egyáltalán nem lehet, vagy csak nagy fájdalom elviselésének ellenében. Hülye módon pont egy olyan könyvet vittem magammal, amin helyenként bizony röhögnöm kellett volna: Vaszary Gábor Monpti-ját. Magyarul persze már olvastam valamikor, de a németnyelvű kiadást hoztam magammal, hogy az legyen az első könyv, amit németül elolvasok. Hát mondhatom, sokat kínlódtam vele a visszafojtott röhögések miatt! Amin azonban meglepődtem, a szöveget majdem olyan jól értettem, mintha magyarul olvastam volna. Szinte bosszantott, hogy addig nem mertem kézbevenni németnyelvű könyvet, pedig már kereken másfél éve voltam német nyelvterületen. Nagyon jó volt a fordítás, ha jól emlékszem, Vaszary saját maga fordította regényét németre.
Már nem emlékszem rá, hány nap kiesést jelentett a műtét, csak azt tudom, hogy meglepően keveset. Újra kezdődtek a hétköznapok. Az érettségi rohamosan (és fenyegetően) közeledett. Svájcban élő barátaim csábítgattak, hogy a vizsgák után menjek át Svájcba, ők mindent elintéznek, és hogy ott óriási ipari föllendülés van folyamatban. Mint műszerész kézcsókkal kapnék bárhol, kitűnő állást, és hogy Amerikára ott is várhatok...
Na jó! Megkaptam a megfelelő kérdőíveket, amelyeket csak ki kellett töltenem és beküldenem – ha jól emlékszem – a bregenzi konzulátusra, vagy követségre. Lukácsy Csabának, egy másik rumi lakó- és osztálytársamnak, aki az érettségi letétele után Svájcba ment ottélő szüleihez, ugyanazt kellett tennie. Egyszerre ragasztottuk le a szép, nagy narancssárga borítékokat, amelyekbe az A4-es kérdőívek hajtogatás nélkül fértek bele. Egyszerre ragasztottuk rájuk a megfelelő bélyegeket. Aztán én busszal akartam a városba menni, mert szerettem volna megnézni egy filmet. Valószínűleg vasárnap volt, mert különben nem kellett volna jegyet vennem a buszra. Gyönyörűen sütött a nap, hiszen azt májusban néha még estefelé is teszi. Vittem magammal a borítékot, hogy majd bedobom egy városi postaládába. A buszon azonban csak állóhelyem volt. Azon a vonalon igencsak dobált néha a busz és frissen a műtét után ajánlatosnak láttam, hogy két kézzel kapaszkodjam. Ezeknek a buszoknak, mint általában a falujáró buszoknak, madzagháló csomagtartójuk volt, aránylag magasan a fedél alatt (a buszjáratot Dörferlinie-nek hívták, tehát falu-vonal, és Solbad Hall és Innsbruck között közlekedett). Beletettem a hálóba a borítékot. A busz éppen elindult a megállóból, valahol Rum és Innsbruck között a fele úton, amikor zökkent egyet és a borítékom lecsusszant a csomagtartó hálójából. Már éppen hajoltam volna le, hogy fölvegyem, amikor látom ám, hogy a boríték nem az ablakon belül, hanem azon kívül csusszant le, mert az ablakot alig látható résnyire leeresztették! Végignézek a buszon hátrafelé és azt látom, hogy a gyönyörű borítékom ott kavarog egyet-kettőt a busz mögötti légörvényben, majd letelepedik a frissen aszfaltozott, még majdnem fekete országút kellős közepére...
Ma is azon gondolkozom, hogy mitől zökkenhetett a busz akkorát egy friss és sima úton? Mire észbekaptam, már késő lett volna előremenni és megkérni a buszvezetőt, hogy álljon meg. De ez nem is lett volna jó, hiszen akkor nem érem el a mozit, amelyre megvettem már a jegyet. Abban az időben nem tudtam volna egyhamar előkeríteni újabb mozijegyre a pénzt, sőt már az újabb buszjegy is problémát jelentett volna. Éppen annyi pénzem volt, hogy mozi után hazabuszozzam. Havonta 30 schilling készpénzt kaptunk kézhez. Egy levélbélyeg Magyarországra talán 2,40 volt. Egy mozijegy 6-7 Schilling. A dohányzó fiúk – például Lukácsy Csaba – rendszerint az Austria III című cigarettát szívták, amelynek doboza 3,60 volt.
Csak ismerősök, rokonok által levélben küldözgetett pénzek jelentették a plusz „jövedelmeinket”, amire persze nem lehetett számítani, és ha „bejött” valami, azzal nagyon kellett takarékoskodni, helyesebben ügyesen gazdálkodni. A műtét előtti időben néhányszor gyalog mentem a mozi után haza, Rumba Innsbruckból.
Szóval ott álltam a buszon és további lehetőségeken törtem a fejem. A következő megállónál leszálni és visszavánszorogni? Futásra a műtét után még nem gondolhattam. A mozi akkor is „ugrana” és mire visszaérnék, a borítékot már régen fölvette valaki, vagy mire visszaérek a friss, még talán kicsit ragadós aszfalton – hiszen nyári meleg volt – már régen feketére gázolták. Elmentem a moziba...
Az én papírjaim hamarabb jöttek meg, mint Csabáéi, pedig ő egy nappal korábban indította útnak a borítékját közönséges, postaládába-dobós módszerrel. Így jutottam Svájcba. És aztán szépen Svájcban is maradtam! Bernben laktam kereken egy éven át. A Bern melletti Bümplitzben dolgoztam, mint műszerész egy elektromos készülékeket gyártó vállalat kísérleti osztályán. 1959 őszén beiratkoztam az ETH-ra Zürichben. Ez a magyar Műegyetemnek megfelelő, technikai főiskola. És akkor, csudák csudája: megjöttek az amerikai „papírjaim”! Nem mentem Amerikába. Jól is éreztem magam ott, ahol voltam, és nem akartam egy újabb újrakezdést. Elkényelmesedtem. Meg aztán a nyelvi problémák is újra kezdődtek volna. Németül akkor már több, mint gagyogtam, viszont az eredetileg is csak parányi angoltudásom addigra tűnőben volt. Az amerikaiak nagyon haragudtak visszalépésemért. Megfenyegettek, hogy ez nagyon rossz pont lesz, ha egyszer újra odavándorolni támadna kedvem...
Gyimóthy Gábor,
Zollikerbeg, 2014 X. 26.
Kapcsolódó írásaink:
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (II.) Életem függelékben – Idegen nyelvek közt
Gyimóthy Gábor: Nyelvtanulás verspihenőkkel (III.) Életem függelékben – Beleszerettem anyanyelvembe
Miért vagyunk restek alámerülni az igazgyöngyért? Szilaj Csikós seregszemlénk. Tisztelt Olvasó!
Gyimóthy Gábor levele a Szilaj Csikónak: a Nyelvlecke c. verse eredeti, helyes szövege
Gyimóthy Gábor két új – nevezetes Nyelvleckéjét megidéző – verse
Gyimóthy Gábor: AZ ÍRÁSMÓD. (Avagy: hogyan magyarítsuk az idegent)
Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (16.) „Korán kelt a kelta”
Gyimóthy Gábor: „Hogy is volt az egykor régen?” – Világhálón elszabadult versem...
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (1.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (2.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (3.)
Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (4., befejező rész – különösen ínyenceknek)
Gyimóthy Gábor: Az írógép – „A fürge, barna róka átugorja a lusta kutyát”
