Henn Edith: FELHŐTLEN ÉVEIM (Könyvismertető)

Azért születünk, hogy a bennünk rejlő alkotóké­pességet, játékosságot, életszeretetet, életörömöt a lehető legváltozatosabb módokon fejezzük ki. Ezt gyerekkorunkban még ösztönösen tudjuk, majd a felnőttek játszóterére lépve valahogy megtorpa­nunk benne. Vagy talán mégsem? Lehetséges vajon nem megtorpanni? Meggyőződésem szerint igen, lehetséges.

De vajon mi szükséges ahhoz, hogy felnőttko­runkban is merjünk hinni önmagunkban, merjünk kísérletezni, kalandozni? Nos, egy tapasztalatokkal teljes, olykor bukdácsoló, néha nagyon humoros, esetenként akár kétségbeejtően kilátástalannak tű­nő, izgalmas kamaszkor mindenképp segít.

Fejlődésünk ugyanis nemcsak testben, de lélek­ben, szellemben is történik, és minél több kihívásba, sztoriba állunk bele cselekvő módon, annál több ta­pasztalatot szerzünk, mely tapasztalatok formálják jellemünket, erősítik életképességünket, színesebbé, élvezetesebbé teszik személyes világunkat.

Bár a mai világban nem könnyű létezni, még­is arra biztatok mindenkit: merjetek élni! Élni, tapasztalni, alkotni, elesni, majd újra felállni, sírni és nevetni, és igen, legfőképp szeretni. Mert az élet szép. Élni jó. Lelkesedéssel, hittel, bátorsággal élni pedig kifejezetten isteni.

Könyv-Guru, Budapest, 2023, 96 o., 2990 Ft

Ajánlás

Ajánlom ezt a könyvet négy lányomnak végtelen szeretettel, illetve minden gyakorló szülőnek amolyan „nyugtatóként”, ha a nevelés során gondjaik támadnának. És minden gyereknek cinkos mosollyal. Merjetek élni!

Egy csodálatos kisvárosban nőttem fel, dombok által ölelt festői környezetben, hol kellemesen vegyült az emberi tevékenység a természet kínálta végtelen gyönyörűséggel. Gyermekként, ha az időjárás engedte, vagy a várost átszelő folyó partján tébláboltunk, vagy a környező dombok valamelyikén csatangoltunk egész nap. Valódi paradicsom volt ez számomra.

Naponta háromszor futott ki vonat a helyi kormos, olajszagú pályaudvarról. Fapados gőzös vontatta; mindig ugyanaz a kalauz járt rajta, kit a postással együtt már-már családtagként ismert mindenki. A településen csak távolsági buszok jártak, azok is csak ritkán. Alig találtunk helyet rajtuk. Telente az ember többször is meggondolta, hogy felszálljon-e rájuk, mivel a járatok fűtése luxusnak számított, így csupán az utasok lehelete melegítette a levegőt, már amennyire tudta. Igaz volt ez vonatra, buszra egyaránt.

A település évszázadok óta őrzi iskolaváros jellegét; gyönyörű, remekbe szabott épületeivel, sajátos hangulatával a környék igazi gyöngyszeme. Élénk szellemi élet jellemezte, gimnáziuma sok kiváló embert adott a világnak. Tamási Áron is itt végezte tanulmányait, első irodalmi sikereit ebben a közegben aratta.

Izabella királyné 1558-ban kiadott leveléből kitűnik, hogy már 1301-től városi jogokkal, 1505 óta főtörvényszékkel rendelkezett. Ferenc József császár másfél órát időzött itt 1852. július 30-án, majd 1876-ban rendezett tanácsú város lett.

Ipari-kereskedelmi jellegét a helyi céhek közössége adta. A ma már romjaiban látható vár környékén működött a fegyverkovácsok telepe. A város a kézművesség terén sem maradt el a környező településektől.

A céhes közösségeket tímárok, cserzővargák, szűcsök, szabók, lakatosok, csiszárok, fazekasok, mészárosok, kovácsok, nyergesek, asztalosok, kalaposok, szíjgyártók, fuvarosok, ácsmesterek alkották.

A központban található piactéren hetente egyszer boldogan bámultuk a nagyvásári nyüzsgést. Fából készült játékoktól kezdve, fütyülős bögréken, ájulós szamarakon át, fűrészporral tömött similabdáig volt ott minden, mi szem szájnak ingere. Gyermekként szívesen tátottuk a szánkat órákon át a hatalmas forgatagban kakas, lapát, szív vagy éppen hal formájú, égetett cukorból készült nyalókával a kezünkben. Az volt ám az igazi csemege!

Kislány voltam még a javából; cserfes, szószátyár, élénk, érdeklődő. A felnőttek réme. Mindig akadt kérdésem és természetesen válaszom is, ha valamiről faggattak. Gyakran hallottam apámtól, hogy a szám hamarabb jár, mint az eszem. Mai fejjel visszagondolva, igazat is adok neki. Akkoriban viszont inkább megsértődtem és tüntetőleg bevonultam a szobámba. Ő ilyenkor felszusszanhatott, és legalább tíz percig törődhetett saját dolgaival. Addig tartott ugyanis a duzzogásom; fél óra múlva már azt sem tudtam, mi történt valójában, ismét hetedhét országon túl száguldoztak gondolataim. Újabb és újabb terveket szőttem, amelyek további kérdéseket vetettek fel. Aztán az egész ostrom kezdődött elölről.

Végtelen szeretetigény lakozott lelkemben. Akkor éreztem magam igazán jól, ha mindenki velem törődött. Bármire képes voltam, hogy ezt elérjem. Érzelmekről nekem sosem lehetett hazudni, mert messziről megéreztem, ki hogyan viszonyul hozzám vagy másokhoz. Ilyen jellegű felismeréseimnek rendszerint hangot is adtam. Csoda, hogy szüleim ép ésszel kibírták felnevelésem megpróbáltatásait.

Apám állandóan olvasott, képezte magát. Ha letette kezéből a könyvet, örömmel játszottam vele. Szigorú, de szerető szívű, jó ember volt remek kézügyességgel és kiváló ízléssel. Ha munkája idegenbe szólította, mindig hozott nekünk valamit. Nagy izgalommal vártuk haza. Amint megérkezett, kíváncsian kutattuk a meglepetést. Remek játék volt ez, én különösen élveztem.

Anyám, ha már a végkimerülés tüneteit vélte felfedezni magán, szelíden annyit mondott: „nem tudom, kérdezd apádat!” Így tudott okosan kitérni rázúdított kérdéseim elől. Törékeny, gyenge fizikumú asszony volt. Valahányszor valami eredeti ötlettel rukkoltam elő, hangosan számolgatta, hány évet fogyasztottam el az életéből. Szegény olyankor magába roskadt és két napig nem is tért észhez. Aztán, ha mindig őszinte csókjaim kíséretében, fennhangon megígértem, hogy isten bizony elfogadom a környezetem törvényeit és megpróbálok normális emberként élni, gyanakodva tekintett rám. Ám lelke mélyén mindig tudta, hogy képtelen vagyok az alkalmazkodásra, pusztán idő kérdése és ismét kellemetlen helyzetbe hozom lobbanékony természetemmel. „Lázadási roham.” Így nevezte tetteim indítékát. Nekem pedig csak járt a szám és nyüzsögtem állandóan, anyám szavai szerint „tisztességes emberi ideig” nem bírtam egy helyben megmaradni.

Így aztán nem csoda, hogy örömmel éltek meg szüleim minden olyan pillanatot, amit barátaimmal töltöttem a játszótéren. Ott semmiféle veszély nem fenyegetett, otthonainkból könnyű szerrel lehetett bennünket szemmel tartani és hazaterelni, ha elérkezett az ideje.

Akkoriban még nem volt divat a bűnözés. Hatalmas port vert fel, ha két-három évente eljutott hozzánk egy kisebb lopás híre. Felbolydult tőle az egész kisváros és hetekig az volt a fő téma az emberek között. Már az is hatalmas kihágásnak számított, ha valaki alkoholmámorban, énekelve bukdácsolt haza a kocsmából. Utána egy darabig biztosan lesütött szemmel közlekedett az utcán, az emberek összesúgtak a háta mögött.

Felhőtlen, boldog, szabad gyermekkorom volt. Annyit csatangolhattam a környező dombokon, amennyit akartam.

Egy tízemeletes panelház nyolcadik emeletén éltünk. Minden szinten lakott egy barátom, így aztán sosem unatkoztam. Mindig akadt valami „hű de fontos” dolgom, kiváltképp, ha mosogatni kellett volna. Ha én égetnivaló kis boszorkány voltam, akkor a húgom az ártatlanság, jó magaviselet, a nyugalom szobra lehetett szüleim számára. Csöndes, visszahúzódó, jellemes, szorgalmas és tisztességtudó volt. Soha nem feleselt, még akkor sem nyitotta ki a száját, ha ok nélkül vádolták valamivel. Inkább magába fordult és csöndesen kisírdogálta magát egy sarokban.

Rólam sem árulkodott soha, inkább segített elfedni tetteim. Persze néha megpróbált zsarolni azzal, hogy ha nem hallgatok rá, akkor beárul; de tisztában voltam vele, hogy úgysincs hozzá bátorsága. Vissza is éltem ezzel elég sűrűn. Vele soha semmi gond nem volt. Ha netán mégis belekeveredett valami turpisságba, mindenki előtt világos volt, hogy én vagyok az értelmi szerző. Hallottam is milliószor, hogy a húgom bezzeg milyen rendes gyermek, és miért nem tudok én is legalább feleannyira nyugodt lenni, mint ő. Miért kell nekem minden eget verő disznóságban nyakig benne lenni? Csak álltam tehetetlenül a soron következő dorgálás véget nem érő zuhatagában, miközben unott arccal töprengtem. Miért van annyi bajuk a felnőtteknek velem? Hiszen egyszerűen kíváncsi vagyok a világra, és legbelül érzem, hogy nem érhet komolyabb baj.

Éppen ezért nem is féltem semmitől. A sérüléseimet könnyen kihevertem, még az olyan nagyon félelmeteseket is, melyek nyomait még ma is sebhelyekként viselem.

A húgomat egyetlenegyszer sikerült kihoznom a sodrából, de azt a város napokig emlegette. A dolog előzménye, hogy leigazolt játékosokként mindketten pingpongoztunk. A tanulás mellett minden nap edzésekre jártunk és időnként különböző szintű versenyeken vettünk részt. Ez volt számomra az ideális sportág. Az asztal mellett ugyanis ki tudtam ugrálni magamból minden fölösleges energiámat.

Egyszerre kezdtük tanulni az asztaliteniszt, de fejlődésünkben lényeges különbségek mutatkoztak. Míg ő alaposabb, jobban kidolgozott mozdulatokkal, tervezetten játszott, addig én állandóan improvizáltam. Spontán ötleteim voltak, mindig az adott pillanat vezérelt, így igazán jellegzetes stílusom sem volt. Teljesítményem mértéke mindig attól függött, milyen hangulatom volt a játék alatt, illetve kaptam-e valami külön ösztönző hatást a mérkőzés során.

Edzőnk remekül tudta kezelni az alapvető kiszámíthatatlanságomat. Ha egy versenyen hiányzott a csapatnak néhány győztes meccs, engem mozgósított, mert tudta, hogy nem ismerek lehetetlent és a legjobb formámat hozom. Ez rendszerint így is történt.

Egyébként hajlamos voltam fel sem venni a küzdelmet egy nálam jóval felkészültebbnek gondolt ellenféllel; de ha a világ szeme rajtam állt, olyasmire is képes voltam, ami mindenkit váratlanul ért. Ez gyakran segített győzelemhez. Egy alkalommal mindketten egyéniben indultunk egy versenyen. Több sportiskola nevezett, de mindenki csak saját magának gyűjtötte a pontokat, nem a csapatának. A városi szintű mérkőzésekkel kezdődött. Aki nyert, az továbbjutott a megyei szakaszra; majd aki ott is győzött, mehetett az országos versenyre.

Miután mindenkit kiütöttünk a mezőnyből, a megyei szakaszon a húgom és én álltunk egymással szemben a döntőben. A tét az volt, hogy ki képviseli majd a megyénket országos szinten. A nézőtéren fogadásokat kötöttek. A „kicsi” kapott több bizalmat; úgy gondolták, ő fog győzni. Az edzőnk nem akart igazságtalan lenni, ezért mindkettőnknek szerencsét kívánt. Ez volt az a pillanat, amikor úgy éreztem, itt az ideje, hogy megmutassam, mit tudok.

Elkezdődött a harc. Tudtam, ha egyetlen elveszített labda is fel tud idegesíteni, akkor veszítek. Az első szettet ő nyerte. Következett az asztal- és szervacsere. Azt a szettet én nyertem. Aztán elérkezett a döntő.

Szorosan haladtunk, fej-fej mellett, s én minden olyan labda után, amit ő elveszített, gúnyos mosollyal köszöntem meg neki. Ettől annyira ideges lett, hogy pontatlanná vált a játéka, egyik labdát veszítette a másik után. Bár az egész közönség neki drukkolt, egyre inkább én álltam nyerésre. Lassan közeledtünk a mérkőzés vége felé. Egy pont ide, egy oda. A teremben egyre nőtt a feszültség. A húgom egyre idegesebb volt, én minden erőmmel összpontosítottam. Én szerváltam, amikor egy jól megcsavart tusszervával huszonnyolc-huszonhatra győztem. Kettő-egyre nyertem a meccset.

A bíró kihirdette a győztest, mindketten kezet fogtunk vele, én pedig győzedelmes képpel, vigyorogva fordultam a húgomhoz. Ő farkasszemet nézett velem, és kézfogás helyett hirtelen lekevert nekem egy hatalmas pofont ott, mindenki szeme láttára; majd sarkon fordult, és kiment a teremből.

Annyira meglepődtem, hogy meg sem tudtam szólalni. Ledermedtem, majd kitört belőlem a nevetés. Egyszerűen nem értettem, honnan merítette a bátorságot. Ő, a nyugalom szobra, tettre szánta el magát, és alaposan képen terített.

Mire hazaértünk, apánk már hallotta hírünket. Még napokig mulatott rajtunk a város, én pedig mehettem az országos versenyre. Ha jól emlékszem, hetedik helyezést értem el, ami nem is volt olyan rossz eredmény.

Ilyenek voltunk: négy teljesen különböző ember egy családban. Apám, a látszólag szigorú, ám annál lágyabb szívű családfő, oldalán anyámmal, aki állandóan saját gondjaival volt elfoglalva, ezért mindig apámra hárította a problémák megoldását. A család mintaképe a húgom volt, a sor végén pedig én álltam, mint minden baj forrása. Ez viszont egyáltalán nem zavart.

Boldog voltam ebben a családban, mindig kivívtam magamnak a szabadságomat. Ha egyenes úton nem ment, akkor ügyeskedve. Csak akkor estem kétségbe, amikor korlátozni akartak. Azt nagyon nehezen viseltem. A bezártságba bele tudtam betegedni, kész voltam bármilyen megalkuvásra, hogy ne szűkítsék a mozgásteremet.

Erre hamar rájöttek a szüleim, és valóságos fegyverként alkalmazták nálam. „Nem mehetsz ide vagy oda, csak ha már elvégezted ezt vagy azt.” Így aztán megtanultam mihamarabb túlesni minden házimunkán, csak hogy mehessek utamra. Arra is rájöttem, hogy minél pontosabban és tisztességesebben végzem el a rám szabott feladatot, annál több idő jut a szívemhez közel álló tevékenységekre. Ennek később is hasznát vettem, kialakult bennem a rend és a tisztaság igénye.

Nirsch Réka rajza