top of page

Igazságszolgáltatásunk rendszerszintű rákfenéje. A csődkezelés egyetlen lehetséges módja...

szilajcsiko



Varga Domokos György jegyzete


Az, hogy csődben volt és van a magyar igazságszolgáltatás, nemcsak a 2006-os „sajnálatos esemény” idején történtek, és nem is csak az ehhez fűződő Hunnia-ügy ügyészségi és bírósági kezelésének máig tartó abszurditásain és visszásságain látszik, hanem szinte minden nagyobb horderejű, össztársadalminak tekinthető ügy végeláthatatlan bürokratikus bonyodalmain. Azonban a 2006-os rendőrterror, a magyar rendőrség, a magyar ügyészség és a magyar bíróság akkoriban megmutatkozó becsődölése, majd az ebből a politikai helyzetből kinövő Hunnia-ügy elképesztő viszontagságai semmihez sem fogható lehetőséget kínálnak a mélyebb összefüggések boncolgatására, megértésére és a csődhelyzetből való kilábalás esélyének körültekintő latolgatására.


Már csak azért is, mert a magyar társadalom legkülönfélébb területeiről több tucatnyi kiváló ember kötelezte el magát az igazság kiharcolása és érvényre juttatása mellett, akár a bűnüldöző szervek álláspontja és törekvése ellenében is. A néhány hónapja különféle közéleti szereplőkből megalakult Budaházy Bizottság az Igazságtételért (BBI) társaság már a névválasztásával is azt jelezte, hogy az általában csak Budaházy-ügyként emlegetett Hunnia-ügy, vagyis a Budaházy György és 16 társa ellen immáron mintegy másfél évtizede tartó ügyészségi, rendőrségi és bírósági eljárás sajátos körülményei sokkal messzebb mutatnak magánál az ügynél. Nem egyszerűen egyetlen ügy hivatalos kezelésének sorozatos balfogásaival, törvénysértő eljárásaival szembesülhettünk a hosszú évek alatt, hanem az igazságszolgáltatás olyan rendszerszintű rákfenéjével, amelyet senki nem hagyhat ennyiben, aki egy kicsit is felelősséget érez szűkebb-tágabb közössége sorsáért. Ezért a BBI többet célzott meg annál, mint hogy kiszabadítsa Budaházyt és társait. Azt is szeretné elérni, hogy az egész magyar igazságszolgáltatás a társadalmi igazságosságot és az elemi igazságérzetet mostanság oly gyakran sértő, lelketlen, önkényes eljárások és ítéletek helyett mozduljon el a tényleges igazságosság, a tényleges igazságtétel felé.


A szóban forgó rákfene egyáltalán nem újkeletű, valójában mióta állami hivatalok és hivatalnokok léteznek, azóta mindig felüti a fejét. Hol kevésbé, hol jobban.


Szélsőséges esetben a kormánykerék közelébe olyanok kerülnek, akik – képletesen szólva – akár egy álló napon át („reggel, délben meg este”) képesek hazudni (megtéveszteni, csalni), vagy akár felfegyverzett rendőrökkel és lovasrohammal képesek támadni védtelen, békés ünneplőkre és tüntetőkre, csak hogy a népet megfélemlítsék és a hatalmukat megőrizhessék.


2006 történései és igazságszolgáltatási következményei éppen azért annyira kirívóak a szóban forgó rákfene szempontjából, mert itt az eltagadhatatlanul és cáfolhatatlanul bekövetkezett állami terror fő felelősei egyáltalán nem, és néhány szereplője is csak jelképes felelősségre vonásban és büntetésben részesült; ezzel szemben az állami terror ellen teljesen érhető és társadalmilag méltányolható szempontból fellépőket – vagyis a valójában igazi szabadságharcosainkat, hazafiainkat és honleányainkat – az állami igazságszolgáltató gépezet mintegy másfél évtized óta következetesen terroristának bélyegzi, s e gépezet legtöbb szereplője, működtetője ennek megfelelő kíméletlen bánásmódban és kegyetlen ítéletben igyekszik részesíteni őket. Ez a kirívó, szembeötlő, mondhatni: bicskanyitogató igazságtalanság csakugyan mindenképp tisztességes igazságtételért kiált, hiszen az efféle „justismord”-ok, „az igazság megölése”, a „jogi halál”-ok megoldatlanul maradása alapjaiban rendíti meg az igazságszolgáltatásba vetett hitet, s ezzel együtt az államba és az államapparátusba vetett bizalmat.


Szerencsés esetben azonban a hatalom csúcsára olyanok is felkerülnek, és az igazságszolgáltatási gépezetbe olyanok is számosabban bekerülnek és még döntési helyzetbe is jutnak, akikbe a szokásosnál és átlagosnál jóval több felelősségérzet szorul a választóik, népük, embertársaik sorsa iránt. Tévedés azonban azt hinni, hogy ez önmagában elegendő lenne a szóban forgó és nemsokára bemutatandó rákfene hathatós meggyengítéséhez, kioltásához.


Hogy mennyire nem elég, azt éppen a Hunnia-ügy igazolja teljes bizonyossággal: a megvádoltakkal szembeni nagyszabású per 2009-ben kezdődött, márpedig 2010 óta egy sok tekintetben nemzeti, hazafias elkötelezettségű kormányzat vezeti az országot, az igazságtétel azonban máig, három teljes kormányzati ciklus után sem történt meg. S nem csak amiatt nem, mert a demokrácia szabályai szerint a bíróságok számára biztosítani kell a független működés és ítéletalkotás lehetőségét, hiszen ugyanez nem vonatkozik az ügyészi szervezetre. Márpedig a legutóbbi bírósági döntés után, amikor a Hunnia-ügy vádlottjait – vagyis a szabadságharcosainkat, hazafiainkat – az illetékes bíró várlázítóan súlyos, összesen 117 évnyi fegyházbüntetéssel sújtotta, az ügyész fellebbezéssel élt, némely elítéltek büntetési tételének megemelését szorgalmazva.


*


Minden államhatalmi szervezetnek (hivatalnak, apparátusnak) megvan a maga belső működési, létezési logikája. Ebbe ugyan beletartozik a felsőbb szerveknek, hatalmi tényezőknek való megfelelés, vagy legalábbis a kockázatos ütközések elkerülésére való törekvés, fő szabály szerint azonban az államhatalmi apparátusok élik a maguk mindenkori zárt, bürokratikus életét, amelynek két döntő fontosságú eleme az önigazolás és az elidegenedés. Az előbbi azt eredményezi, hogy mint bűnüldözőknek (ezért fizetett hivatalnokoknak) nekik bűnösöket kell mindenáron felmutatniuk, akár olyan áron is, hogy az igazságszolgáltatás ezáltal bürokratikus jogszolgáltatássá lényegül át. Az elidegenedés pedig azt eredményezi, hogy a különféle rendvédelmi és igazságszolgáltatási hivatalnokok legtöbbjéből hiányzik az a képesség, hogy az ügyeket az érintett emberek, családok, kisközösségek, helyi társadalmak szempontjából is mérlegelje.


Hogy milyen ezeknek a bürokratikus apparátusoknak a valódi természete, az leginkább akkor mutatkozik meg, amikor a hatalmi csúcson éppen olyanok tanyáznak, akik arra ösztökélik őket, hogy éljenek vissza hivatali hatalmukkal. Mivel ezzel is erősíthetik önigazolásukat, létjogosultságuk érzetét, meglepő könnyedséggel és gátlástalansággal kaptak 2006-ban is az alkalmon. Révész Máriusz, a Fidesz országgyűlési képviselője, a rendőri rohamosztagosok által véresre vert békés ünneplők egyike, a rendőrterror nyomán felállt vizsgálóbizottság tagja nyilatkozta a következőket:

  • Ha húsz rendőr fejmagasságban lövöldözött, akkor ez nem lehetett egyéni hiba. Mindezt úgy tehették meg a rendőrök, hogy felülről bátorítást kaptak, a rendőri vezetők meg szintén a politika szintjéről.[1]

  • Gyurcsány időszaka alatt tulajdonképpen „felfüggesztették a demokráciát Magyarországon, és nemcsak a rendőrség mondott csődöt ebben az időszakban, hanem az ügyészség és a bíróság is”.[2]

  • „A bíróság folyamatosan, mindenféle jogállami megoldást sárba téve, szakmányban, tízesével-húszasával, meghallgatás nélkül ítélte el az embereket.”[3]

  • „A rendőrség megállt. Majd a központtól azt a parancsot kapták – a rádióforgalmazást láttuk a bizottsági ülésen –, hogy forduljanak ki a Bajcsy-Zsilinszky úton és induljanak el az Erzsébet tér felé. Az ottani rendőrparancsnok – a rádióforgalmazás szerint – tiltakozott, azt mondta, hogy arra van a Fidesz nagygyűlése. Azt mondták, hogy ne gondolkozzon, ez a parancs, ezt kell teljesíteni. [...] És teljesítették is a parancsot [...] Ez a helyi parancsnok az Erzsébet térnél újra jelezte a rádióforgalmazás szerint, hogy most már túl közel van a nagygyűlés, mindenképpen meg kell állni. Ennek az lett az eredménye, hogy ezt az embert felmentették, az Erzsébet tértől kezdve nem ő volt ennek a műveletirányítási parancsnoka.”

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a „csődöt mondtak” ebben az esetben nem azt jelenti, amire a kifejezést hétköznapi értelemben szoktuk használni: nem megbénultak, nem tehetetlenné, működésképtelenné váltak, ellenkezőleg: felszabadultak demokratikus gátlásaik alól, úgy viselkedtek, mint egy elszabadult hajóágyú. Vagyis a népakarat és a törvények tiszteletben tartása, a demokratikus rend és jogállamiság működtetése szempontjától mondtak valamennyien csődöt. Ebből pedig egyértelműen, logikusan következik, hogy mindazok az ellenállók, szabadságharcosok, akik ezen az áldatlan helyzeten valamiképp változtatni kívántak, akik az állami terrorral szembehelyezkedve, a felfüggesztődött jogállamiság és demokrácia visszaállítása érdekében bármiféle tiltakozásba vagy szervezkedésbe kezdtek, azok semmiképp nem tekinthetők akár a demokratikus rend, akár a haza, akár a szűkebb és tágabb közösségeik ellenségének, hanem éppen ellenkezőleg: hálát, megbecsülést érdemelnek hazafias kiállásukért.


*


Hogy a honi (és nem csak a honi) „rendvédelem” és „igazságszolgáltatás” szóban forgó, rendszerszintű rákfenéje milyen mértékű torzításokra, roncsolásokra képes, leginkább abban mutatkozik meg, hogy a Hunnia-ügy érintettjeiről mennyire gyökeresen más képet és ítéletet alkottak és alkotnak azok, akik őket közelebbről és ténylegesen ismerik, mint azok, akik hivatalból jártak el velük szemben, vagy akik a fősodorban tájékoztattak és tájékozódtak róluk.


A különbség egészen döbbenetes!


Szerencsémre ezt senkinek nem kell pusztán az én szavamra elhinnie, hanem erről mindenki személyesen meggyőződhet, ha veszi a fáradságot, és megnézi a Budaházy Bizottság tagjai által készített riportfilmek valamelyikét. Füssy Angéla, Morvai Krisztina és Skrabski Fruzsina filmjei arról tanúskodnak, hogy a Hunnia-ügy vádlottjai olyan erkölcsiségű és szellemiségű emberek, akiktől nem hogy rettegniük nem kell a társadalomnak, hanem a helyi közösségek mindegyikében igazi, feltétlen megbecsülésnek örvendenek. Nem várhatom el a tisztelt olvasótól, hogy minden idevágó filmet végignézzen, ezért bizonyságképpen most én is csak egyről szólok némileg bővebben.


A PestiSrácokban megjelent filmes riportját – Füssy Angéla: Hunnia-portrék: katonából lett gazdálkodó, egy Bibliába rejtett ultrahangfelvétel és a megtartó elfogadás – a szerző e mondatokkal vezeti fel:


„Ismerik Assisi Szent Ferenc imáját? Amikor Tián Csabát, a Hunnia-ügy nyolcadrendű vádlottját megismertem, ennek a gyönyörű imádságnak az első sorai jutottak eszembe, mert Csaba pontosan ezzel a szemlélettel éli az életét. Ez az optimizmus és elfogadás az, ami nem engedte összetörni akkor sem, amikor börtönben érte első gyermeke születése, és akkor sem, amikor már négygyermekes család fenntartójaként 13 és fél év fegyházbüntetésre ítélte első fokon a Fővárosi Törvényszék tavaly februárban. »Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.«”


Tián Csaba korábban hivatásos katonaként a hazát szolgálta, de amikor a Hunnia-ügy miatt leszerelték és megkezdődtek a meghurcoltatások, állt elébe, teljesen új alapokra helyezte életét. Egy gyógyszeripari, később meg egy műanyagipari cégnél ismerték el és becsülték meg lelkiismeretes munkáját, szakértelmét és vezetői képességeit, szépen emelkedett is a ranglétrán. Amikor bezárták, akkor is fenntartották a munkaviszonyát, amikor pedig háziőrizetben volt, a munkatársai mentek el hozzá termelési tanácskozásra. Közben a feleségétől és annak családjától a gazdálkodás csínját-bínját is kitanulta. A létrehozott családi gazdaságban, a tanyán, a sorban születő gyerekek állatok között, a természet közelségében nevelkedhetnek.


Amikor a kommandósok elvitték Csabát, már másnap reggel két falubeli nő kopogtatott be fiatal asszonyához, megpakolva mindenfélével, amire csak szüksége lehet egy gyerekes családnak. „Az első gyermek pont Csaba első letartóztatása előtt fogant és akkor érkezett a családba, amikor Csaba börtönben volt” – tudjuk meg a riportból. „Segítséggel tudtam megosztani az örömöt Csabával, mivel nemcsak, hogy nem mehettem be hozzá, akkoriban levelet sem kaphatott. Hogy ki és hogyan segített, az maradjon is a mi titkunk, de azt elárulhatom, hogy egy Bibliában elrejtve juttattam be hozzá az ultrahangfelvételt. Így tudattam vele, hogy édesapa lesz” – meséli Klaudia, az immáron négygyermekes fiatalasszony.

A pákozdiak mindvégig segítették, kiállásukról, támogatásukról biztosították a családot. Sokan a faluból is aláírták a kegyelmi kérvényt, még a gyerekek iskolájában is aláírásokat gyűjthettek és gyűjtöttek Csaba szabadságáért. Úgy vélik, mindez annak is köszönhető, hogy Csaba is mindig tiszteletteljesen viseltetett a falubeliek iránt, szívesen tanult tőlük, és szívesen segített is. A helyi közösségi élet és hagyományőrzés aktív motorjává vált, megválasztották a Pákozdi Kulturális Egyesület elnökének, s elítélése után is az egyesület tagja maradt.


„Mindig annak kell örülnünk, ami van, azt kell értékelni. Erre nevelem a gyermekeimet is, mert ez jó önvédelem is. Ezzel az életszemlélettel lehet úgy élni, hogy nem keseredik meg az ember, bármi is történik. Te, amit tudsz, a legtöbbet, tedd meg, a többi nem rajtad múlik” – osztja meg Csaba, mi adja az erejét a mindennapokban.



Nos, Csabának – és vádlott-társainak – a családjaik és helyi közösségeik általi elfogadottságát és megbecsültségét vessük most össze azzal, hogy több bíró is teljesen helyénvalónak és rendjén lévőnek találta, ha akár tíz év feletti fegyházbüntetésre ítéli őket. Vagyis hogy ilyen hosszú, szinte végeláthatatlan időre rács mögé juttasson, a családokból és helyi közösségekből kiragadjon és kirekesszen olyan embereket, akik bizonyítottan mindig azok javára szolgáltak.


A családjaik és helyi közösségeik példás szolgálata kétségkívül összefüggésben van azzal, hogy a megvádoltak – minden látszat ellenére – átlagon felüli lelkiismeretességgel, felelősségérzettel vannak megáldva. Olyannyira, hogy emiatt kerültek a Toroczkai László és Budaházy György alapította Hunnia Mozgalom közelébe. Az ezzel rokonszenvezők ugyanis megelégelték azt az ország- és nemzetrontó politikát, amely a kiszivárgott (kiszivárogtatott) őszödi beszédben mutatkozott meg teljes leplezetlenségében, majd a 2006. október 23-ai rendőrterrorral lett csúcsra járatva, s amely politikát sorozatosan olyan hétköznapi törvénytelenségek, visszaélések jellemezték, mint amilyenek például a sukorói óriáskaszinó beruházását kísérték, amely hatalmas üzlet megvalósulását végül is a Hunnia Mozgalom ún. Razzia programja hiúsította meg.


Sokak meggyőződése szerint éppen a Razzia program egyre növekvő sikere vezetett Budaházy és vádlott-társai letartóztatásához, a Hunnia Mozgalom egyre súlyosabb büntetőügyként való kezeléséhez. Eleinte garázdaság és rongálás címén emeltek vádat ellenük, majd hirtelenjében terrorizmussá nyilvánították a rájuk rótt cselekedeteket.


*


Most tehát ugyanazokról a személyekről ugyanabban az államban (országban) két teljesen ellentétes kép és megítélés van forgalomban. Van egy helyi megítélés, amely közvetlen emberi kapcsolatokon és ezért valóságosabb ismereteken alapszik, és van egy hatósági megítélés, amely a bűnüldözési és igazságszolgáltatási szervek önigazoló és elidegenedett működésének következménye és szüleménye, és amelyet aztán a fősodratú tömegmédia és a gyanútlan közvélemény is magáévá tesz.


Tán mondanom sem kell, hogy minél inkább a közvetlen, valós ismereteken nyugvó megítélés válik általánosan elfogadottá, annál inkább remélhető a társadalom harmonikus működése, megfelelő boldogulása. Az a társadalom, amelynek bűnüldözésre és igazságszolgáltatásra hivatott szervei éppen a leginkább megbecsült, leginkább felelősségteljes egyedeket ragadják ki családjuk és helyi közösségeik köreiből, őket minősítik terroristának, őket juttatják embertelen időkre rács mögé, nos, ez a társadalom súlyos bizalomvesztésekre és ezekből fakadó, súlyos működési zavarokra van ítélve. Nemcsak a szervezeteken kívül, hanem a szervezeteken belül is.


Az, hogy a bűnüldözés és az igazságszolgáltatás szervei is mennyire megsínylik az elidegenedés és önigazolási kényszer kezeletlen következményeit, jól látható annak a közleménynek a szövegéből, amelyet Novák Katalin köztársasági elnök a Budaházy-ügyben adott ki. Az államfő arra hivatkozva részesített a 17 vádlottból 7-et – a csekélyebb büntetésre ítélteket – eljárási kegyelemben, hogy „a bíróság közel másfél évtized alatt sem tudott jogerős döntést hozni”, s hogy „az úgynevezett »Budaházy-ügy« is rámutat arra, hogy a bírósági eljárások ésszerűtlen elhúzódása elfogadhatatlan, és sérti az emberek igazságérzetét.” Mindezek után még felhívta „a jogalkotó és jogalkalmazó szerveket, hogy tegyenek lépéseket a bírósági döntéshozatal felgyorsítása érdekében”.


Márpedig az ügy elhúzódásának legfőbb oka az, hogy a rendőrség, az ügyészség és a bíróság berkeiben egyaránt számosan akadtak és akadnak olyanok, akik vagy hivatali kötelességüknek, vagy személyes érdeküknek érezték és tekintették, hogy a vádlottakat ne a tényleges cselekedeteik alapján ítéljék el, hanem a fentről kapott utasításoknak vagy az általuk vélt közveszélyességüknek megfelelően. Evégett nem átallottak hamis bizonyítékokat kreálni és igaziakat eltüntetni, kényszervallatást végezni, hamis tanúkat állítani, tényeket és felmentő körülményeket semmibe venni.


Legutóbb, a másodfokú tárgyaláson az utolsó szó jogán elmondott vádlotti beszédek szinte mindegyike hosszasan sorolta az első fokon meghozott ítélet nem egyszer „iratellenes”, vagyis minden tekintetben megalapozatlan állításait. A Fővárosi Ítélőtáblán 2023. március 1-jén elhangzottakról a Nemzeti Jogvédő Szolgálat adott ki részletekbe menő közleményt, ebből idézek csupán két vádlottat s néhány bekezdést.


[Nagy Zoltán IX. r. vádlott] „Furcsának nevezte, hogy az alapeljárás során »nem találták« a rendőrségi provokátor tanú, időközben elhunyt Benkő György-féle, vád szerint terhelő hangfelvételek lefoglalási iratait, majd mikor a megismételt eljárásban a védők ismét kérték, az ügyészség azt közölte, hogy időközben megsemmisítették. Számos bizonyíték rejtélyesen eltűnt, pl. Budaházy György lehallgatásainak felvételei, híváslistái, a Magnum szauna megtámadását rögzítő biztonsági kamera felvétel, de még Soós Tibor egész napos helyszíni kihallgatásának anyaga is stb..”

„Fábián Róbert Zoltán XI. r. vádlott fontosnak tartotta felvillantani azt a hátteret, amely ahhoz vezetett, hogy őt 2009-ben – kihasználva szorongatott és megfélemlített helyzetét – lényegében kényszervallatás útján arra vették rá, hogy letartóztatása idején terhelő vallomásokat tegyen a vádlottakra. Akkor egy nemrég született kislánya volt, új munkahelye és épülő háza, emiatt jobban rászálltak és rávették olyan nyilatkozatokra, amelyeket magától nem tett volna meg. Meg akart szabadulni a szorongatott helyzetéből, de utána már mihelyt olyan helyzetbe került, visszavonta a vallomását, mert nem akart úgy azzal a tudattal élni, hogy miatta [a kikényszerített hamis vallomása miatt] mások súlyos büntetést szenvedjenek.”


Fábián Róbert Zoltán mindehhez még hozzátette, hogy „Tágabb értelemben lakóhelye, Tiszafüred város egész közössége kiáll mellette, elismert gyógytornászként senki nem tartja őt társadalomra veszélyesnek”. Vele és családjával szintén készült egy számunkra roppant tanulságos riport, Füssy Angéla (és Morvai Krisztina) jóvoltából: Hunnia-portrék, 5. rész: erdélyi gyógytornász és bioméhész, akit terrorváddal 12 évre küldenének fegyházba.


Ebből nemcsak az derül ki, hogy miképp vették rá a hamis vallomásra, hanem az is, hogy mihelyt kiszabadult szorult, kilátástalan helyzetéből, visszavonta kicsikart vallomását; ennek ellenére a bíróság mindvégig úgy tekintette, mintha mindazt szabadon, fenyegetés és zsarolás nélkül nyilatkozta volna, s a valóságnak megfelelt volna. Alighanem ennek a visszavonásnak lett következménye, hogy az első büntetőeljárásban kapott 7 év 2 hónap fegyházbüntetést a megismételt eljárás bírája 12 évre növelte. Ignácz bíró eltökéltségét a karmai közé kerültek minél keményebb megbüntetésére jól mutatja, hogy a Fábián terhére rótt cselekmények egyikét, amely még az ugyancsak „ügybuzgó”, azaz elvakult ügyészség szerint is csak zaklatásnak volt minősíthető, az eljáró bíró terrorcselekménnyé minősítette át.


Ennek az átminősítési buzgalomnak, általában pedig a terrorvád kényszeres erőltetésének az a legfőbb magyarázata, hogy kezdeményezőinek szempontjából az egész Budaházy-ügynek és Hunnia-pernek az az egyik legfontosabb célja (küldetése és feladata), hogy a társadalom elől legalább részlegesen elfedje a valóban vérlázító, hatalmas, történelmi bűnt, a 2006-os rendőrterrort, s nyomában a különféle hatóságok ugyancsak vérlázító önkényeskedését.


Csakhogy – miként megtapasztalhattuk – nem kevesen vannak olyanok is például a bíróság kötelékében, akik nem óhajtják kivenni a részüket az efféle „feladatokból”, s a vele járó törvénysértésekből és nyilvánvaló igazságtalanságokból. S éppen emiatt húzódott el ilyen sokáig az egész ügy, s tarkították egymással egészen ellentétes megítélések is, például a szélsőségesen súlyos büntetésektől a teljes hatályon kívül helyezésig. Vagy ugyanezért fordulhatott elő, hogy az ügy egyik bírája elhagyta hivatását, csak hogy ne kényszerüljön a meggyőződésével ellentétes ítéletét még írásba is foglalni, s egy életen át a lelkén viselni.


*


Már csak annak a kérdésnek a megválaszolása maradt hátra, hogy látszik-e bármi esély, lehetőség arra, hogy a magyar társadalomnak ezt a rendszerszintű rákfenéjét valamiképpen – legalább valamennyire – orvosoljuk.


Nos, minden felsőbb hatalomnak figyelembe kell vennie – mondhatni, ez is egy rendszerszintű hiba –, hogy közjót szolgáló céljai megvalósításához mindenképp hatalomban kell maradnia. Ezért kerülnie kell az olyan ütközéseket, amelyek politikailag haszontalannak bizonyulhatnak, vagyis a várható hozamnál nagyobb veszteséggel járhatnak. Kerülnie kell akár a különféle hazai és nemzetközi (brüsszeli) hivatali szervekkel, akár a különféle birodalmi vagy háttértényezőkkel, akár a választóival s a közvéleménnyel.


A Hunnia-ügy sukorói szálai kétségkívül egészen Gyurcsány Ferenc miniszterelnökig, tőle pedig kétségkívül az amerikai kormányig vezettek. Orbán Viktor egykori korrupciós és elszámoltatási kormánybiztosa, Budai Gyula nyilatkozta 2021 januárjában az egyik tévécsatornának: „...életem legnagyobb kudarca, hogy Gyurcsány Ferenc nem került börtönbe”. Elmondása szerint, a végül meghiúsult King City kaszinóberuházás elhíresült korrupciós ügyletében „a volt miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc és a miniszterei, Veres János és Bajnai Gordon is nagyon jelentős szerepet játszottak”, ám a volt miniszterelnököt mégsem sikerült bírósági eljárás alá vonni. Ugyanis az éppen demokrata többségű amerikai kormány, az akkori nagyköveten keresztül, nyomást gyakorolt rájuk, lényegében személyesen megfenyegetve Budai Gyulát Gyurcsány Ferenc elszámoltatása (pontosabban: ennek megkísérlése) miatt. Ezt követően a Polt Péter vezette ügyészség Gyurcsány Ferenc ellen megszüntette a nyomozást.


Ennek fényében könnyen elképzelhető, hogy valóban milyen erős külföldi és hazai érdekek álltak amellett, hogy még Gyurcsány Ferenc miniszterelnöksége idején a Hunnia Mozgalom tagjaiból és a Hunnia-ügy vádlottjaiból időtlen időkre börtöntölteléket csináljanak; mint ahogy az is belátható, hogy ezek az erők a Fidesz-KDNP pártszövetség kormányra kerülésével sem szűntek meg létezni.


Ráadásul ekkoriban már megtörtént a kiszemelt vádlottak módszeres, koncepciózus átminősítése terroristává. Mivel pedig a világmédia – beleértve a hazait is – tele volt a különféle véres terrorcselekményekről szóló, riasztó tudósításokkal, a hazai közvélemény gondolat- és érzelemvilágába is mélyen beleégett, hogy márpedig a terroristák eleve olyan közveszélyes elemek, akiket nagy ívben el kell kerülni, s még együttérezni sem illendő velük, nemhogy bármiképpen is a pártjukra állni.


Ebben az alaphelyzetben a kormányhatalomnak sokkal nagyobb lett volna a politikai kára, mint haszna abból, ha kísérletet tesz a Hunnia-perben megvádoltak ügyének politikai megoldására. Hiába lett beterjesztve az Országgyűlés illetékes bizottsága elé – Morvai Krisztina és Gaudi-Nagy Tamás kezdeményezésére – egy amnesztiára (az összes vádlott országgyűlési határozattal történő felmentésére) vonatkozó törvényjavaslat, ennek napirendre vételét a kormánypárti többség is egyöntetűen elutasította.


Ennek az alaphelyzetnek a megváltoztatásához volt elengedhetetlen szükség arra, hogy egyre több közéleti szereplő álljon ki nyilvánosan Budaházy és társai mellett. Ugyanis az igazságszolgáltatás rendszerszintű rákfenéje csakis úgy orvosolható, ha a közvélemény szemében hitelesnek számító – mert nem hatalom vagy haszon vezérelte – civilek veszik a bátorságot és fáradságot, és személyes, sőt csoportos kiállásukkal áthidalják azt a hatalmas szakadékot, amely a tényleges valóság, valamint a különféle önigazoló és elidegenedett érdekek gyártotta álvalóság között tátong. Sajtótájékoztatót vagy tüntetést szervezhetnek, aláírást gyűjthetnek, közleményt adhatnak ki, levelet fogalmazhatnak és kérelmet nyújthatnak be a közjogi méltóságoknak, éhségsztrájkolhatnak, vagy cikkeket fogalmazhatnak, riportokat és filmeket készíthetnek, így juttatva el egyre többekhez nemcsak a maguk álláspontját, hanem a tényleges valóságot.


Minél erőteljesebb és szélesebb körű ez a kiállás, a közvéleménynek, a választói tömegeknek annál nagyobb részében sikerülhet a valóságképet a ténylegesnek (tényleges igazságnak) megfelelő irányba terelni. Ennek köszönhetően össztársadalmi szinten fokozatosan gyengülhet a terrorizmussal megvádoltakkal (a terroristának bélyegzettekkel) szembeni zsigeri félelem, s ez végül eljuthat egy olyan alacsony szintre, hogy a hatalomnak már megéri mérlegelni a beavatkozás lehetőségét a rendszerszintű rákfene egy mind kellemetlenebbé és kínosabbá váló tünete kezelése érdekében.


És pontosan ez következett be a Hunnia-ügyben. A Budaházy Bizottság, a Magyarok Világszövetsége és mások egyre erősödő mozgolódására a kormány végül úgy döntött, hogy kezdeményezi az eljárási kegyelem megadását a per vádlottjai közül azok számára, akik a legutóbbi bírói ítéletkor enyhébb büntetésben részesültek. A köztársasági elnök 7 vádlottat kegyelemben is részesített. Mivel pedig ez a nagyon jelentős fejlemény sem a sajtóban, sem a közvéleményben nem váltott ki számottevő rémületet vagy tiltakozást, ebből logikusan következik, hogy a kormányzati politika készen áll a további beavatkozásra, a többi vádlott kiszabadítási lehetőségének mérlegelésére, elősegítésére. Hogy végül is milyen lépésre vagy lépésekre szánja el magát, ismét sok múlik azon, hogy milyen növekvő nyomást vagy támogatást érzékel a civil társadalom részéről.


Vagyis például az Ön részéről, tisztelt Olvasó!


Március 9-én lesz a másodfokú döntés a Hunnia-ügyben. Addig még lehetősége van Önnek együttérzését kinyilvánítani az igazságtalanul meghurcoltak iránt. Írja alá ezt petíciót:


Vagy jöjjön el az ítélethirdetésre, hogy a döntéhozók lássák, sokan vagyunk, akiknek még fontos az igazság.


A tárgyalás napja: 2023. március 9., kezdés: 9 óra, helyszín: Fővárosi Ítélőtábla, 1027 Budapest, Fekete Sas u. 3. I. em. 1.


És szóljon másoknak is, ha Önnek csakugyan fontos!


Ne tekintsük istencsapásnak a rákfenét! Tekintsük Isten adta feladatnak és ajándéknak, hogy mi, civilek magunk is tehetünk az igazságosság helyreállításáért!


2023. március 5.


 









306 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
Blogos rovatok
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page