top of page

II. Küldetésben – de kiében? (Varga Domokos György jegyzete)





Előzmény:





II. Küldetésben – de kiében?


Nos, tisztelt Olvasó, a pápa minapi, 2023. április 30-i szentmiséje során hangzott el őszentsége szájából a következő, kulcsfontosságú mondat – a Kossuth tér és környéke több százezres hívőserege, és a hírcsatornák sok milliós hallgatósága előtt:


„Forduljunk most a Szűzanyához. Őrá bízok minden magyart, a Magyarok Nagyasszonyára, akit királynőként és patrónaként hívtok segítségül. És innen, e nagyszerű városból és e nemes országból az ő szívére szeretném bízni az európai kontinens hitét és jövőjét, amelyre e napokban sokat gondoltam, különösképpen a béke ügyét. Szent Szűz, tekints a különösen sokat szenvedő népekre.”


Abban a pillanatban, hogy a Szabadság téren, a kivetítők előtt állva megütötték fülemet ezek a mondatok, a Pió atyának tulajdonított, nevezetes jóslat visszhangzott bennem: “Magyarország egy olyan kalitka, amelyből egyszer még egy gyönyörű madár fog kirepülni.” Hisz mi más is lehet egy más (olasz) nemzetbeli, azóta szentté avatott szerzetes számára az a gyönyörű, kirepülő madár, mint az istenes léleknek és akaratnak egy olyan különleges kiáramlása, amely a pusztulás felé tartó világot lehet képes helyrebillenteni – s amely világmegváltó küldetés beteljesítését a Szentatya most szó szerint a Magyarok Nagyasszonyára, ennek szívére bízta.


Magyarán szólva: a magyarokra.


Tehát nem egy világhatalomra, amely nagyságánál, erejénél fogva eleve képes lehet a világ ilyen vagy olyan irányba való igazgatására. Hanem egy kis ország, egy tízegynéhány milliós nemzet bátorságára, állhatatosságára, szentséges küldetésére.


Vajon mi bizonyítja, hogy több lehet ez egy öregedő pápa kedveskedő gesztusánál, nagyotmondásánál?



Ferenc pápa négy év alatt négyszer tett látogatást magyar földön


A Magyarok Világszövetsége külön sajtóközleményben hívta fel a figyelmet arra, hogy Ferenc pápa négy év alatt negyedszer látogatott a történelmi Magyarország területére. Először, 2019-ben Székelyföld szívébe, Csíksomlyóra a búcsúba érkezett, majd 2021-ben félnapos Budapesti tartózkodás után Pozsony, Kassa és Eperjes érintésével ellátogatott a hajdani nyugati székely végekre, és részt vett Sasvár-Morvaőr búcsújában.


Legutóbbi látogatása után a Magyar Katolikus Egyház hivatalos szócsöve, a Magyar Kurír szerint a Szentatya így nyilatkozott: „Nem változott a véleményem, talán inkább gazdagodott, abban az értelemben, hogy azok a magyarok, akiket megismertem, nagy kultúrával rendelkeznek. Azoknak is, akik nem tartoztak magasabb társadalmi osztályba, az egyszerű embereknek is magas az alapműveltségük."


Ránk nézve kétségtelenül hízelgő lenne azt feltételezni, hogy az egyetemes katolikus egyház feje ránk fordított kitüntetett figyelmének legfőbb oka „nagy kultúránknak”, „magas alapműveltségünknek” lenne köszönhető. Ebbe a „magas”, kulturális színvonalba ugyanis alkalomadtán olyan elemek is belekeveredtek, mint pl. a Fidesz és a nemzeti kormány egyik, nem hivatalos szócsövének, Bayer Zsoltnak az elhíresült pápabecsmérlő mondata:


„...a pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember.”


Bayer vaskos ítéletét Ferenc pápa egyik nyilatkozata váltotta ki. Lengyelországból a Vatikánba utazva, a Szentatya sajtótájékoztatót tartott a repülőgépen, s itt egy újságíró azzal a 84 éves római katolikus pappal kapcsolatban kérdezte, akit akkoriban gyilkolt meg az Iszlám Állam dzsihadista szervezete Franciaországban. Válaszában a katolikus egyházfő azt mondta, hogy minden vallásban van egy kisebb fundamentalista csoport, s így van ez a katolikusoknál is.


„...bánom én ezt már”, nyilatkozta a minapi pápalátogatás idején Bayer Zsolt, azonban akad itt még néhány mélyebb összefüggés, amely megér egy rövid kitekintést.


Mindenekelőtt: elhíresült véleménye noha bátran nevezhető bántóan közönségesnek és tiszteletlennek, Bayer valójában hibátlan logikával mutatott rá Ferenc pápa érvelésének igaztalan és tarthatatlan voltára. Nézzük csak!


„Ha jól értem (jól értem!), Ferenc pápa szerint, amikor egy megkeresztelt katolikus gyilkosságot követ el, megöli a barátnőjét vagy az anyósát, az egyenlő azzal, amikor egy muszlim telerakja a testét robbanóanyaggal, és Alah akbar! üvöltéssel felrobbantja magát valami nyilvános helyen, hogy minél több embert pusztítson el. Vagy ha egy muszlim kamionba ül, és belehajt a tömegbe, hogy annyi embert öljön meg, ahányat csak bír.


Ez még akkor is elmebeteg állítás lenne, ha a megkeresztelt katolikus Jézus segíts! üvöltéssel ölné meg a barátnőjét vagy az anyósát. Ugyanis az összehasonlítás kizárólag abban az esetben állná meg a helyét, ha egy megkeresztelt katolikus robbanóanyagot erősítene a testére (telerakva fémdarabokkal, hadd pusztuljanak minél többen!), elmenne mondjuk Szaúd-Arábia fővárosába, és egy ottani bevásárló központban robbantaná fel magát, miközben azt üvöltené, hogy Jézus segíts! S ez még mindig nem elég az összehasonlítás teljes jogosságához, ugyanis arra is szükség lenne, hogy létezzen a világon bárhol egy magát katolikusnak valló terrorszervezet, terror-állam, amely fennen hangoztatná, hogy egyetlen programja van: kiirtani a muzulmánokat, és eltüntetni a föld színéről a muzulmán civilizációt. És arra is szükség lenne, hogy megkeresztelt katolikusok milliói özönöljenek a muszlim országokba, tengeren, szárazföldön, a határon őrjöngve követeljék, hogy engedjék át őket, méghozzá oda, ahová nekik tetszik, és ezen milliók közé bújva megkeresztelt katolikus terroristák ezrei, tízezrei próbáljanak bejutni mondjuk a gazdag öböl-államokba, ölni, ölni, ölni, másodsorban pedig párhuzamos társadalmakat kialakítani, katolikus gettókat, ahová a muszlim rendőrség be sem merné tenni a lábát, arra lenne szükség, hogy a megkeresztelt katolikusok milliói odaérve a muszlim világba, soha, semennyire se akarjanak integrálódni, beilleszkedni, és egyáltalán ne tartsák tiszteletben a muszlim társadalom törvényeit, ellenben ellentmondást nem tűrő módon követeljenek jogokat maguknak (...) Ha létezne ilyen, a pápa összehasonlítása jogos lenne. Mivel ilyen nem létezik...” – s ez után következett a szóban forgó vaskos vélemény a „demens vénember”-ezés.


A mi mostani szempontunkból – miképp találhatott egymásra ennyire Ferenc pápa és Magyarország – fontos azonban emlékeznünk és emlékeztetnünk Bayer cikkének befejező soraira is:


„És ez még akkor is így van, ha például a pénz bálványozásának ostorozásában vagy a fogyasztói társadalom elítélésében tökéletesen igaza van.”


Tehát kezdetektől fogva létezett egy olyan híd, amely eleve összekötötte a két oldalt. A szabad átjárást azonban sokáig megakadályozta a migráció kérdésében mutatkozó felfogásbeli szakadék. „Ferenc pápa, az Argentínában letelepedett olasz emigránsok unokája rendszeresen szolidaritását fejezi ki a Földközi-tengeren átkelő migránsokkal, gyászolja a migráció halottjait és elítéli azokat a gazdag országokat, amelyek nem fogadják be őket” idézi a mandiner.hu az Euronewst, Ferenc pápa új könyvéről szólva. Álmodjunk együtt című, 2020-ben megjelent „kiáltványában” a Szentatya azonban ennél sokkal többet is mond. Kerek-perec leszögezi, hogy a migráció nem jelent fenyegetést a kereszténységre, sőt kétségbe vonja azok elmebeli épségét és erkölcsi tisztességét, akik nem átallnak ilyesféle veszélyeket, fenyegetéseket emlegetni.


„Attól félni, hogy a bevándorlók felhígítják a keresztény kultúrát, groteszk módon ábrázolja a kereszténységet és egész kultúránkat” – állítja Ferenc pápa.


„A migráció egyáltalán nem jelent veszélyt a kereszténységre, csupán azoknak az elméjében, akiknek hasznuk származik ezekből az állításokból. Népszerűsíteni az evangéliumot, ugyanakkor nem befogadni az idegeneket szükség idején – ez olyan kultúrát hoz létre, amely csak nevében keresztény, megfosztja a vallásunkat attól, ami a különbséget jelenti.”


Tehát akkor még – 2020-ban – nem mutatkoztak a Ferenc pápa és Magyarország közötti közeledés jelei. S ezernyi jel mutatta, hogy a nyugati balliberális körök által meglehetősen ajnározott Ferenc pápa itthon nemcsak a világi, hanem még katolikus körökben sem örvendett túl nagy népszerűségnek. Mint a gyanús körülmények között lemondott (lemondatott? megpuccsolt?) XVI. Benedek pápa utódját, eleve körbelengte az a sejtelmes feltételezés, hogy világuralmi háttérerők (magas rangú szabadkőműves páholyok) kegyeltje. Elődjéhez képest csakugyan meglehetősen liberális, engedékeny nézeteket vallott, ráadásul a kovidos világkampányba is hamar és könnyen belesimult, „oltakozásra” buzdított, s még azt sem tette szóvá, hogy az Új Világrend olyan globalista apostola, mint Klaus Schwab, a kovidos világjárvány ürügyén bevezetett megszorításokat kiváló alkalomnak nevezte a régóta dédelgetett terv, a Nagy Újraindítás megvalósítására.


A következő évben – 2021-ben – Magyarország volt a házigazdája az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nagyszabású, budapesti rendezvényének. Ferenc pápa a zárómise előtt, ennek helyszíne közelében, a Szépművészeti Múzeumban találkozott a magyar államfővel és a magyar kormányfővel, vagyis Áder Jánossal és Orbán Viktorral. A Vatikán közlése szerint a mintegy 40 percnyi találkozót „szívélyes légkör” jellemezte, s a katolikus egyházfő és Magyarország vezetői az egyház magyarországi szerepéről, a környezetvédelem iránti elkötelezettségről, valamint a családok védelméről és támogatásáról beszélgettek.


Semmi olyan nem történt azonban, aminek akkoriban olyan nagy jelentőséget tulajdonítottam volna; sem a tudósítások nyomán, sem a kivetítőn ugyancsak személyesen követett szertartás alatt. Pedig utólag értékelve az eseményeket, mégiscsak megesett valami, ami a szakadék áthidalásának egy kezdeti s nagyon számottevő mozzanata lehetett. Az Európai Unióval és a liberális világszellemmel mind keményebb ütközetekbe bocsátkozó, a világ szemében mind inkább kérlelhetetlenül önfejűnek, sőt diktátornak mutatkozó magyar miniszterelnök egy olyan kérést intézett a „demens vénemberhez”, amely már-már azzal vetekedett, ahogy Szent István ajánlotta fel hazánkat Szűz Máriának: „ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot”.



Természetesen mi, közönséges földi halandók, akkoriban nem tudhattuk, hogy miniszterelnökünk meglepő kezdeményezésében mennyi volt a pillanatnyi könnyed politikai gesztus, vagy éppen az államférfiúi bölcs előre- sőt jövőbelátás. Mint ahogy azt sem tudhattuk, hogy Ferenc pápára – s rajta keresztül esetleg a Szentszékre – milyen hatással lehetett Magyarország első számú vezetőjének személyesen elővezetett kérése. Nyilván egészen más lett volna a helyzet, ha mondjuk a Magyar Országgyűlés hozott volna egy olyan határozatot, hogy hivatalosan kérjük fel a Római Katolikus Egyház fejét – avagy akár a Vatikánt mint államot –, hogy segítse elő Magyarországon a katolicizmus, illetőleg a kereszténység további megerősödését, tekintélyének, befolyásának megóvását, figyelemmel az Európa-szerte tapasztalható ellentétes irányzatokra, a kereszténységnek a Nyugaton tapasztalható hanyatlására. Ebben az esetben a kérésre nyilván hivatalos válasz született volna, amelyből sok minden kiolvasható és megjósolható lett volna. Ennek híján azonban jószerivel fogalmunk sem lehet arról, hogy Orbán Viktor 2021 őszén megejtett személyes kérése milyen érzéseket és gondolatokat támaszthatott a Szentatyában. Nyilvánvalóan megtisztelőnek találta, s talán még el is játszott a különös ötlettel, de ennél tovább aligha jutott.


Legalábbis akkor s egyelőre.


Következő találkozásuk már egy nagyon jelentős fordulatról tanúskodik. Ekkor is Orbán Viktor volt a kezdeményező: miután a Fidesz–KDNP 2022-ben újra fölényesen megnyerte az országos választásokat, miniszterelnöki kinevezése után magánkihallgatást kért Ferenc pápától, s első hivatalos külföldi útja hozzá – azaz Rómába, a Vatikánba – vezetett. Ezúttal pedig arra kérte a pápát, hogy támogassa a béke érdekében tett magyar erőfeszítéseket. Ezután pedig hivatalosan is meghívta egy újabb magyarországi látogatásra – kevesebb mint egy évvel legutóbbi ottléte után! Az a tény, hogy a magyar kormányfő erre a meghívásra ott helyben – megfogalmazása szerint – „bíztatóan pozitív választ” kapott, egyértelműen arra utal, hogy Magyarország és a Vatikán között akkoriban már alapos puhatolózások és egyeztetések folytak egy gyümölcsöző együttműködés lehetőségeit illetően.


Törésvonal a háttérhatalomban: szövetkezés az anyagelvű világhódítókkal szemben


Se szeri, se száma azoknak a történelmi – akár közelmúltbeli – példáknak, amelyek azt bizonyítják, hogy aki befolyásos politikai tényező létére nyíltan szembeszegül a világuralmi háttérhatalommal, ennek törekvéseivel, azt így vagy úgy, de kiiktatják a főáramú folyamatokból. Aki pedig készségesen támogatja, az – akár minden különösebb előzmény nélkül is – ilyen-olyan hatalmi pozíciókba emelkedhet. Semmilyen komoly politikai tényező nem teheti meg, hogy semmibe veszi ezt a nyers valóságot. Nemhogy egy miniszterelnök, de még egy pápa sem.


Csakhogy a háttérhatalom is emberekből áll, s a világuralmisták mindegyike sem ugyanúgy képzeli el a világ megszervezését, a különféle világerők együttműködését, az emberiség megrendszabályozását, az „ésszerű” irányítására hivatott világkormány létrehozását, az Új Világrend megteremtését, a Nagy Újraindítás megvalósítását. Ám egészen addig nem támad közöttük áthidalhatatlan szakadék, amíg az anyagelvű szemlélet elsődlegessége az általános jólét növekedéséhez, fogyasztói társadalmak, jóléti demokráciák létrejöttéhez vezet, s a pénzhatalom birtokosai is kedvükre lefölözhetik a maguk hasznát. A nézeteltérések onnantól kezdenek elmélyülni és megszaporodni, amikor az egyre elvakultabb és egyre féktelenebb anyagelvűség egyre tömegesebbé és lelketlenebbé, egyre kiszolgáltatottabbá és méltatlanabbá, egyre élhetetlenebbé és riasztóbbá teszi az emberiséget és a földi világot. Az anyagelvűség oly mértékig maga alá gyűrte a tudományokat, hogy ezek már nem a világ megértését, a megvilágosodást szolgálják, hanem a emberiségnek a háttérhatalmak általi behálózását, befolyásolását, sőt tömeggyártását. A liberálisnak hirdetett demokráciák olyannyira álságossá és életképtelenné váltak, hogy még az olyan nyilvánvaló és főbenjáró bűnök kiagyalóit és elkövetőit sem lehet felelősségre vonni, mint amilyen a 9/11 néven ismeretes mélyállami akció, a Covid-19 fedőnevű világuralmi hadművelet, vagy a világ különféle pontjain módszeresen szított és kirobbantott proxiháborúk. Hogy e tekintetben hova jutottunk, milyen pokoli mélységekbe süllyedt pl. a nemrég még a szabadság földjének hirdetett Amerikai Egyesült Államok, ennek felismeréséhez és belátásához érdemes elolvasni Vukics Ferenc Szilaj Csikón megjelent cikksorozatát (Amerika beteg, diszfunkcionális, az elit pedig fasiszta diktatúrát épít I-V.).


De nem kevésbé tekinthetők emberiség ellenes bűntetteknek azok az önkényuralmi törekvések sem, amelyek a természethez, a természeteshez és a természetfelettihez való kapcsolatainkat igyekeznek mesterségessel helyettesíteni, hogy ily módon lehessen az emberiséget befolyásolhatóvá, felügyelhetővé és irányíthatóvá tenni...


Mindezek az anyagelvű, haszonleső folyamatok oly mértékig felerősödtek, hogy a világuralmi térbe egyébként így-úgy becsatlakozók között is egyre számosabban akadtak és akadnak, akik elengedhetetlenül időszerűnek és szükségesnek érzik a közbeavatkozást, a főárammal való szembeszállást. Ennélfogva az elkövetkező évek szükségszerű velejárója lesz, hogy az anyag- és haszonelvű hatalmi tömörülésekkel és hálózatokkal szemben világszinten létrejöjjön egy új tömörülés és hálózat, amely a mesterségessel szemben a természetesnek és a természetfelettinek tulajdonít elsődlegességet, s ilyen értelemben természet- vagy lélekelvű, de nevezhetjük életelvűnek is akár. A hagyományos politikai fogalommal élve pedig: konzervatívnak.


Az a fajta „kincstári”, „politikailag korrekt” liberalizmus, amely a közösség kárára igyekszik szélesíteni az egyéni (individuális) emberi jogokat, valójában a kisközösségek és a nemzetek megrendítésére, a hagyományos, természetes közösségi kapcsolatok szétzilálására törekszik. Az a fajta „liberális”, „politikailag korrekt” hatalmi tömörülés pedig, amely az egység – „egységes Európai Unió" – címén a nemzetek önrendelkezésének felszámolására törekszik, ugyancsak a hagyományos közösségek meggyengítésén, a kisközösségi és nemzeti lét megsemmisítésén fáradozik.


Ha figyelmesen tanulmányozzuk háromnapos ittléte alatt elhangzott beszédeit, kristálytisztán kivehető, hogy Ferenc pápa teljesen tudatosan, sőt körültekintő gondossággal szólt azokról a lélek- és életelvekről, amelyekre végső soron Orbán Viktor is építi a maga politikai hitvallását. Ezt csak az nem vette észre, aki nem akarta – vagyis szinte a teljes balliberális oldal. Az itteniek csakis odáig voltak képesek (vagy hajlandók) eljutni, hogy a pápa a kapuk kinyitásának fontosságát hangoztatta, méghozzá az idegenek, a mások, a menekültek, a szegények, a magányosok, a szenvedők előtt. Mivel pedig a felsorolásba a menekültek is bekerültek, az összes balliberális szócső akképpen értelmezte a Szentatya legfőbb üzenetét, hogy lám, felszólította Orbán Viktort és kormányát, hogy gyökeresen változtasson migrációs politikáján. Pedig a valósághoz és a lényeghez sokkal közelebb áll az, amit a mandiner.hu szerzője már cikke címében és felvezetőjében leszögezett: Nem, kedves balosok, Ferenc pápa nem szólított fel bevándorlók tömeges befogadására. A kereszténység és a pápa nem tanít olyat, hogy nekünk mint országnak kötelességünk lenne tömegesen befogadnunk bevándorlókat.” Ezzel szemben „individualizmusunk”, „önzésünk”, a mások iránti „közönyünk” feladására, a rászoruló embertársainkkal való törődésre buzdított, s e tekintetben dicséretes példaként említette, ahogy Magyarország a háború sújtotta Ukrajnából menekülőket befogadta, s ha kellett, segítséget nyújtott nekik a továbbutazásukhoz.


Tehát már a migráció ügyében sem mutatkozott áthidalhatatlan ellentét; ami pedig a többi üzenetet illeti, egyenesen meghökkentő volt az egyezőség. Ennek igazolására elegendőnek ítélek néhány rövid részletet felidézni Ferenc pápa két beszédéből: az egyik az állami hatóságok, a társadalmi élet és a diplomáciai testület képviselőinek szólt, a másik pedig a fiataloknak.


Az előbbi beszédnél – kiemelt részleteinél – különösen figyelemre méltó, hogy Magyarország milyen alapos ismeretéről tanúskodik; sejthetően egy olyan csapatmunka szüleménye, amely már megkezdte a magyar kormány és a Szentszék közös szempontjainak és érdekeinek megfogalmazását, kimunkálását – többek között abban a tekintetben, hogy milyen szellemiségű és felépítésű Európai Unió lenne kívánatos mindkettejük számára. Nos olyan, amely

  • saját identitású, önálló nemzetek sokféleségére és harmonikus együttműködésére épül;

  • mentes az alantas ideológiai gyarmatosítástól (ld. gender-kultúra);

  • személy- és emberközpontú, ám az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki;

  • hatékony születés- és családpolitika működik;

  • és mindezek megteremtését segítheti a kereszténység és hídépítőként Magyarország.

Félreértések elkerülése végett még egyszer leszögezem: alább nem a magyar miniszterelnök, hanem Ferenc pápa szavait idézem, méghozzá a katolikus.hu világhálós oldalról, tehát kellőképpen hiteles forrásból:


„Budapest a hidak városa. Fentről szemlélve a »Duna gyöngyszeme« éppen a hídjainak köszönhetően mutatja meg különlegességét, amelyek összekötik a város részeit, harmóniát teremtve a város és a nagy folyó karaktere között. Ez a környezettel való harmónia elismerést kelt bennem ennek az országnak az elkötelezett ökológiai gondossága iránt. A különböző valóságokat összekötő hidak azonban azt is sugallják, hogy el kellene gondolkodnunk az egység fontosságán, amely nem egyformaságot jelent. Budapesten ezt mutatja a több mint húsz kerület figyelemre méltó sokfélesége. Még a huszonhét nemzetet tömörítő Európa számára is, amely a népek közötti hidakra épül, szükséges mindegyikük hozzájárulása anélkül, hogy ez bármelyikük egyediségét csorbítaná. Ebben a tekintetben az egyik alapító atya jósolta meg: »Európa létezni fog, és semmi sem fog elveszni abból, ami az egyes nemzetek dicsőségét és boldogságát jelenti. Éppen egy nagyobb társadalomban, egy erősebb harmóniában tud az egyén érvényesülni« (a fent idézett hozzászólásból). Erre a harmóniára van szükségünk: egy olyan egészre, amely nem nyomja agyon a részeket, és olyan részekre, amelyek jól illeszkednek az egészbe, de megőrzik saját identitásukat. Jelzésértékűek ebben a tekintetben a magyar Alaptörvény megfogalmazásai: »Valljuk, hogy az egyéni szabadság csak másokkal együttműködve bontakozhat ki«, illetve: »Hisszük, hogy nemzeti kultúránk gazdag hozzájárulás az európai egység sokszínűségéhez.«

Tehát egy olyan Európára gondolok, amely nem válik a részeinek túszává és az önmagára hivatkozó populizmus áldozatává, de nem is válik cseppfolyós, sőt gáznemű dologgá, egyfajta absztrakt szupranacionalizmus képviselőjévé, amely nem vesz tudomást a népek életéről. Ez az »ideológiai gyarmatosítás« alantas útja, amely eltünteti a különbségeket – mint az úgynevezett gender-kultúra esetében – vagy a szabadság beszűkített fogalmait helyezi az élet valósága elé, például vívmányként dicsekedve az értelmetlen »abortuszhoz való joggal«, ami mindig tragikus vereséget jelent. Ehelyett milyen csodálatos, ha egy személy- és emberközpontú Európát építünk, ahol hatékony születés- és családpolitika működik, mint amilyet ebben az országban oly gondosan művelnek, ahol a különböző nemzetek egy családot alkotnak, amelyben mindegyikük növekedését és egyediségét ápolják. Vannak olyan országok Európában, ahol az átlagéletkor 46-48 év. Budapest leghíresebb hídja, a Lánchíd segít abban, hogy egy ilyen Európát képzeljünk el, egy sok különböző láncszemből állót, amelyek az összetartozásban találják meg szilárdságukat. Ebben segítségünkre van a keresztény hit, és Magyarország »hídépítő« lehet, kihasználva sajátos ökumenikus jellegét: itt különböző felekezetek élnek egymás mellett, ellentétek nélkül – emlékszem az összejövetelre, melyen együtt voltam velük másfél évvel ezelőtt –, tisztelettudóan, építő szellemben együttműködve. Lélekben és a szívemben a pannonhalmi apátság, az ország egyik nagy lelki emlékműve felé fordulok, az imádság helye és a testvériség hídja felé.”


A fiataloknak szóló pápai beszédből pedig azokat a részleteket ragadtam ki, amelyek arra szólítanak fel, hogy az anyag- és haszonelvű létezéssel szemben, a mesterséges és virtuális világban való, divatmajmoló, gépies létezés helyett törekedjünk egy saját, valódi, természetes és emberi életre.


„Ma minden azt mondja nektek, hogy gyorsnak, hatékonynak, gyakorlatilag tökéletesnek kell lennetek, mint a gépek! De kedveseim, mi nem vagyunk gépek. (...) ne azzal foglalkozzunk, hogyan viselkednek mások; ez nem jó. Ez egy méreg, ez így nem megy. (...) A csend lehetővé teszi, hogy kézbe vegyünk egy olyan könyvet, amelyet nem kell elolvasnunk, de ami segít abban, hogy az emberi lélekben olvassunk, segít a természetet megfigyelni, hogy ne csak az ember által készített dolgokkal kerüljünk kapcsolatba, és felfedezzük a minket körülvevő szépséget.

De a csend nem arra való, hogy a mobiltelefonokra és a közösségi médiára tapadjunk, mert az élet a világban történik, nem egy képernyőn folyik. Kérlek titeket: az élet valódi, ne tegyétek virtuálissá az életet. Ismétlem: ne tegyétek virtuálissá az életet, mert az konkrét! Megértettétek? (...)

És ma nagy szükség van az igaz emberekre! (...) tudjátok, mi a veszély ma? Hamis embernek lenni. Kérem, soha ne legyetek hamis személy, hanem mindig valódi személy, a maga igazságával. (...) Te csak nézz előre, az Úrra, légy bátor: az Úr olyannak akar minket, amilyenek most vagyunk, így szeret minket. Bátorság és előre. Ne ijedjetek meg a nyomorúságaitoktól!"


Nos, ami immáron a szemünk előtt zajlik, valószínűleg jóval több, mint politikai és hatalmi érdekek kényszerű összeszövetkezése és összecsiszolódása. Az egyik világhálós filmen nem katolikus felekezetű személyek beszélgetnek a pápalátogatás meglepő fordulatairól. Egyikük arról számolt be, hogy teljesen véletlenül épp arra volt dolga, amerre Ferenc pápa és kísérete haladt, és a Szentatyának kifejezetten sugárzott az arca, úgy, mint aki lelke mélyéig átéli küldetése fontosságát és örömteliségét.

Erősen úgy tűnik, hogy a világban nagy dolog – nagy fordulat – van készülőben, s ebben Magyarországra valóban jelentős feladat és szerep vár. „Orbán Viktor lehet a híd Putyin és a Vatikán között”hirdette például az Il Giornale nevű olasz újság már a pápalátogatás másnapján. Alig telt el azonban egy kurta hét, s kiderült, hogy miniszterelnökünk még ennél is távolabbra nézett: nemcsak Magyarország keresztény voltának megerősítését és megóvását reméli a Vatikán fejétől, és nem is csak a szomszédunkban zajló háború megfékezéséhez és a béke megkötéséhez való hatékony hozzájárulását, hanem ennél is többet.


S ennek érdekében Orbán Viktor – a rá jellemző tréfás könnyedséggel és nemes egyszerűséggel – olyan húzott, amelynek jelentőségét a főáram megint csak nem sietett észrevenni. Ma délelőtt volt alkalmam meghallgatni miniszterelnökünknek a CPAC konferencián elhangzott beszédét, s idézni szerettem volna azokat a mondatait, amelyek a Szentatyára vonatkoztak. De az általam átnézett tudósítások egyikében sem leltem nyomára. Kénytelen voltam az Orbán Viktor hivatalos youtube-csatornáján fellelhető filmen kikeresni és onnan kijegyzetelni a következő mondatokat:


„Isten nemzetekre osztotta a világot, és minden nemzet mellé még egy őrangyalt is rendelt. És ha már az őrangyalok felmerültek: a napokban itt járt Őszentsége Ferenc pápa. Három napig láthattuk vendégül, és imádkozhattunk vele a világ és Magyarország békéjéért. Fantasztikus apostoli látogatás volt, a magyarok rendkívül hálásak a Szentatyának. Egy évvel ezelőtt még fél év különbséggel érkezett hozzánk Ferenc pápa és a CPAC, idén már csak egy hét volt az eltérés; ki tudja, ha így mennek tovább a dolgok, jövőre lehet, a Szentatya is belép hozzánk.”


Nos, Orbán Viktor ezzel a néhány, látszólag „keresetlen” mondatával nem kevesebbet követett el, mint hogy Őszentsége Ferenc pápát, hipp-hopp, beemelte a világ talán legbefolyásosabb konzervatív elit klubjába.


Lényegében logikus folyományaként a fentebb vázolt eseményláncolatnak, no meg annak a sajátos helyzetnek, amelybe Magyarország került a világ politikai színpadán – ha tetszik, ha nem, Orbán Viktor páratlan politikai tehetsége és szívós eltökéltsége jóvoltából. Hogy miben rejlik Magyarország világbeli helyzetének különössége, azt maga a kormányfő is ecsetelte beszéde elején, azt taglalva, hogyan kerülhetett Magyarország a CPAC rendező országai közé.


„Nem vagyunk hatalmasak, félelmetesek vagy gazdagok. Nincs óriási hadseregünk, nincs hatalmas GDP-nk, és nem túl nagy a népességünk sem. Kit érdeklünk akkor? (...) Van egy dolog, ami a mi hazánkat fontos hellyé teszi. Az a tény, hogy Magyarország valójában egy inkubátor, ahol a jövő konzervatív politikáját kikísérletezik. Az a hely, ahol nemcsak beszéltek a progresszív liberálisok legyőzéséről és egy konzervatív keresztény politikai fordulatról, hanem meg is csináltuk azt.”



Küldetésben – de kiében?


Végére jutván elemzésünknek, ideje visszakanyarodnunk a címben feltett kérdéshez. Szent meggyőződésem, hogy pusztán pénzért vagy hatalomért sem Ferenc pápa, sem Orbán Viktor nem lenne képes mindarra, amibe most így, együtt belefogtak. Ez már szükségszerűen az emelkedettebb léleknek, hovatovább az istenes küldetésnek a tartománya. Ugyan hallani olyan hangokat, hogy valójában olyan háttérhatalmi tömörülés küldöttei, szószólói ők, amely a maga számára kinézett Kárpát-medencét félti a teljes pusztulástól; s ez bújna a hátuk mögött, és Orbán Viktor is csak ezért válhatott a színfalak előtt ennyire meghatározó világpolitikai tényezővé. Nos, ha ez igaz lenne, ebből egyenesen az következne, hogy fel kellene adnunk a Jóistenbe és az élet értelmébe vetett minden maradék hitünket.


Márpedig annak nincs semmi értelme, hogy az életnek nincs semmi értelme.


Tehát „bátorság és előre”!




1 077 megtekintés

Commentaires