Kétszer negyvenöt. Egy régi vers kései utószóval – Gyimóthy Gábortól

NEGYVENÖT                                                  

Azt kérdezed, hány év bújkál

csontjaim között?

Más ember, az én koromban

elmúlt negyvenöt.

Vigyázhatok a hajamra,

s vigyázhat a csősz,

olyan szálból lop színt a kor,

amely még nem ősz!

Már a bőröm sem a régi,

hátam görnyeteg. –

Az idő, a múlandóság

furcsa szörnyeteg.

Szerelem istenasszony is

másfelé tekint:

Megtréfáltuk egymást párszor,

mért tegyük megint?

Ám, ha mégis rám kacsint és

int a csintalan,

sürgetése kedves bár, de

csaknem hasztalan:

Szívemen a zsenge hártya

elszarúsodott,

Ámorka meg csak nyilat, s nem

gépágyút kapott!

Kabátujjamban azonban

lapul pár titok,

melyektől az idő retteg,

annyit mondhatok!

Engem nem kímél az idő,

Ez tény. – Jól tudom.

Ám az ő üstökét én is

két kézzel fogom!

Ezért most, ha megkérdezed,

hány év súlya nyom?

Tudom, nagy dicsekvés, mégis

büszkén mondhatom:

Ezer éve taposom e

Földön a rögöt!

Más ember, az én koromban,

még csak negyvenöt...

Aix-en-Provence, 1981 IX. 19.

KÉSEI UTÓSZÓ A NEGYVENÖT CÍMŰ VERSEMHEZ

Rábukkantam eme versre, mely mosolyra fakaszt.

Hisz azóta leéltem már egy új életszakaszt.

Majdnem pontosan oly hosszú, gazdag életvitelt,

mint amennyi akkor a vers írásáig letelt.

(Sőt, hosszabbat, ha belátjuk, nem hamis a nézet,

gyerekkorban tudatlanul élünk néhány évet...)

Derülátó hangulatomnak mai teljében,

furcsa, hogy ott panaszkodott az akkori énem.

Lehet, hogy a Földön jártam tán már ezer évet,

de most következik majd az új ezer év élet...!

Zollikerberg, 2024 VII. 7.