2023. nov. 24.

KÓMA (Deli Mihály Naplójából)

Még három hét a nyárból, aztán iskola, az utolsó év, és érettségi… – De nem éri meg, lőtt fejsebbel, három hónapig fekszik a kórházban, kómában; 1957. február 10-én meghal.

(szülei)

Apja, szakítva paraszt felmenőivel, a fővárosba került, kőművesként az építőiparban helyezkedett el. Értelmes, rokonszenves, gondolkodó emberként hamar felhívta magára a figyelmet. Próbálták agitálni, a politika irányába terelni, de egészséges igazságérzetével és józanságával átlátta a rendszer visszásságait, hazugságait. Becsületes, természetes életet akart élni; nem volt könnyű ezt a hétköznapok átpolitizált agresszivitásától megvédeni-elrejteni. – Anyja óvónő, felmenői között falusi tanító, újságíró, pap is található. Vallásos, templomba járó asszony. Nagy szeretetben, harmóniában élnek. Sosem akarta a férjét meggyőzni az Isten-hit igazáról, csak szelíd állhatatosságával és derűs jóságával sugározta elkötelezettségét. A férfi eleve kétkedő, mégis kíváncsi racionalitása, és a nő nyitottsága-bizalma a megfoghatatlan hit vonzása előtt, gyermekükben formálódott és kezdett elhatározássá érlelődni.

(ő)

A fiú a Műszaki Egyetem Építészmérnöki Kara és a papi hivatás között ingadozott. Szülei gyöngéden és józanul az előbbi felé terelgették, de a félig-meddig titkos misék világa, és a miséken feltűnő irodalomtanárának szellemisége erősen hatottak rá. A dac és a kihívás izgalma is bátorította; a tanár okos szavai hol végletes hősiességét, hol ravasz tántoríthatatlanságát támogatták. – Ezt a keresgélő bizonytalanságot tépték ketté az októberi napok.

(’56)

Apa és fia végigharcolták a forradalmat, az anya sebesülteket ápolt. A szülők számára a világvége első stációja volt, amikor a férfi, karjában a meglőtt fiával, belépett a kórházba és letette a gyermeket az anyja elé. Menekülni nem lehetett, a harcok befejeződtek, siralomházban kuporogtak mind a hárman. Az apa 1968-ban szabadult, 1979-ben meghalt. Az anya 1958-ban szabadult, 1992-ben meghalt.

(kóma)

„Lelkem sérthetetlen, emberként tiszta maradtam, pedig tizenhat embert megöltem. Tanárom azt mondta, a bűn lehúz, a kegyelem elaltat, a megbocsátás értelmezhetetlen, az Isten igazságosztó kezében vagyunk. Kómában voltam, de mindent láttam. Anyát és apát, a jövőjüket, az egész várost, az országot, Európát, a lebegő földgolyót. Fájdalmat nem éreztem; aggódtam értük. Angyalokkal nem találkoztam, mert bennem voltak ők: sugallataikkal gondolkodtam-láttam-éreztem. Dönthettem: meggyógyulok, felépülök, nyomorék maradok, végleg távozom az életből, valamiféle szellemlényként „félig” itt maradok… És még más, szavakkal kifejezhetetlen lehetőségek közül választhattam. A ’részvét’, az ’együttérzés’, a ’sajnálat’ lényegtelenné szürkült az elhagyottak felé. Távolodtam a világtól. Mosolyogva suttogtam: „ne féljetek, nyugalom, türelem, nem érdekes…” Kezdtem elszakadni tőlük. Mintha moziban ülnék, peregtek előttem az események. Növények, állatok, emberek, tájak: összefolytak, elkeveredtek, átrendeződtek. A gonoszságok elszemélytelenedtek, tárgyiasultak, gyötrődő lelkek bezáródtak. Az életnek nevezett világ fuldokolva elmerült, majd felbukott; nyughatatlannak tűnt. Egyre határozottabban vonzott egy másik Valóság; mindent finoman kimosott belőlem. Tanárom és nagyszüleim titokban temettek el, de szüleim tudták, hogy meghaltam. Már csak az ő fájdalmuktól kellett elszakadnom. Vetettem még egy utolsó pillantást a városra; előre láttam harminc, hatvan, száz év múlva: a lehangoló romok helyett ugyanolyan zavarodottság, egymásra hányt, cifrára faragott kockavilág, vakító vibrálás. Az élőlények, mint a mérgezett egerek, nyüzsögtek össze-vissza, a természet magához tért, a megszabadult lelkek vonultak velem együtt, ahogy azelőtt és azóta is, mindig és mindig. Mint a nap, ragyogott előttem a nehéz szabadság, legyőzött minden kínt és hiábavalóságot.”

(a tanár búcsúverse: lélekút)

Emberek vesznek

körül / ölelésükben

lelkünk növekszik

Karjuk többé nem érhet

át / magunkra maradunk

Falak épülnek

ajtókkal, ablakokkal

Átjárnak rajta

lelkeink / szökdösünk és

megtérünk / teteje nincs

Világok vártak