VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY: ÚJ TÖRÉSVONAL. Kettészakadó társadalmak, családok. Tisztelt Olvasó! (4.)




„Tisztánlátók”: a törésvonal túloldalán


Takarítónő ismerősünk meséli: az egyik családnál, ahová jár, arra kényszerítik, hogy a maga varrta textil maszkjára még húzzon rá egy hivatalos, FFP2 egészségügyi maszkot. Vagyis két maszkban dolgozzon, sok órán keresztül. „A múltkor ecetes vízzel kellett mosnom az ablakot, valósággal fuldokoltam. De ez még hagyján! Legutóbb a fiatalasszony egy órán keresztül nem hagyott békén. Hogy én miért nem oltatom be magam?! Micsoda felelőtlenség ez másokkal szemben! És velük szemben! Mit tudhatom, hogy nem viszem-e oda a vírust?! Hogy képzelem?!”

Tényleg: hogy képzeli? Miután a felnőtt magyar lakosságnak már csaknem a fele jelentkezett oltásra, s miniszterelnökünk immáron a hétmilliós átoltottságot tűzte ki célul országa lakossága elé, valóban lényeges és izgalmas kérdés, hogy egy sima, mezei takarítónő honnan veszi a meggyőződését és bátorságát ahhoz, hogy ellenálljon a hatalmas nyomásnak: országos kampánynak, tömegakaratnak, leplezetlen munkáltatói követelőzésnek egyaránt. Olyannyira ellenálljon, hogy története végére erre az elhatározásra jusson: „Akármennyire is szükségünk van erre a pénzre, hiszen a férjem éppen munkanélküli, nem fogok menni hozzájuk!”

De számunkra – törésvonal-elemzők számára – legalább ennyire érdekes és lényeges kérdés, hogy „munkáltatója” – egy fiatalabb, két gyermekes házaspár – hogyan képzeli. Férfi és asszony hogyan képzeli, hogy nekik dolgozó embertársukat egyszerre két maszk viselésére, megerőltető fizikai munka közbeni fulladozásra kényszerítik? Hogyan képzelik, hogy arra szólítják fel, tegye ki magát az oltakozás – akármennyire is csekélyre becsült, ám mégis tagadhatatlanul létező – kockázatának?

Nos, ezekre a kérdésekre valójában könnyebb megtalálni a választ, mint a másik fél esetén. Itt két igyekvő, törekvő, önmegvalósító emberről van szó, nyugati egyetemi tanulmánnyal a hátuk mögött. A férfi ráadásul agykutató, tehát a tudomány világán belül is megbecsült helyet foglal el. Számukra teljesen logikus – az általános tudományos világnézettel tökéletesen összhangban álló – feltételezés, hogy minél több a maszk, minél vastagabb az anyagréteg, annál nehezebb átjutnia rajta bármiféle vírusnak. Mivel pedig nem szeretnének megfertőződni, sőt, minden lehetséges módon csökkenteni szeretnék mind a maguk, mind pedig a még kiskorú gyerekeik megfertőződésének a veszélyét, miért ne követelnék meg a dupla maszkot?!

Minden bizonnyal nem ismerik annak a több mint 6000 fős mintán végzett kutatásnak az eredményét, amely során dán klinikusok bebizonyították, hogy a maszkhasználat hatékonysága statisztikai módszerekkel mérve jelentéktelen: a maszkot használók koronavírus megbetegedési arányát 1,8%-nak, a maszk nélküli kontroll csoportét 2,1%-nak találták. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy az eltérés a maszk és maszk nélküli csoportok megbetegedési arányszámai között olyannyira minimális, hogy nem igazolja a maszkok kötelező használatának jelentőségét a koronavírus terjedésének megakadályozásában. Lássuk be azonban: ha ez a tudományos világba szépen bele ágyazódott házaspár véletlenül mégis ismerné ezt a kutatási eredményt, ez sem tántorítaná el őket, hogy azt a pici, nem szignifikáns előnyt is megpróbálják kiaknázni a maguk javára.

És még az sem tántorítaná el őket, hogy a Weimari Bíróság 2021. április 8-án kelt, 178 oldalas ítéletében, szakértők véleményére alapozva megállapította, hogy a gyermekeket „szellemi, testi és lelki fejlődésük tekintetében veszélyezteti, hogy az iskolai időben viselniük kell az arcmaszkot”, és „fizikailag, pszichésen és oktatási értelemben is károsítják, megsértik jogaikat, anélkül, hogy a gyermekek vagy harmadik személyek számára bármilyen előny származna ebből”.

A mai tudományos – hát még az üzleti – világkép a legkisebb esélyt sem szereti meghagyni a véletleneknek. Engem ugyan már soha senki nem fog tudni arra kényszeríteni, hogy sízés közben bukósisakot hordjak, marad az egész életemben jól bevált sapka. Ellenben kisebbik fiamról már soha senki nem fogja tudni lekényszeríteni a bukósisakot. Én még tudok úgy számolni, hogy bár kétség nem fér hozzá, sisak nélkül nagyobb az esélye egy súlyosabb fejsérülésnek, ennek a valószínűsége azonban – a sok évtizedes teljes balesetmentességem is ezt igazolja – még mindig olyannyira csekély, hogy inkább a szabadságérzetet, a fejem kaloda- és izzadásmentességét választom. Fiam azonban már olyan világban nőtt fel, amelyben az a természetes, ha sokkal kevesebbet hagyunk a Sorsra, ha sokkal kevésbé bízunk a nagybetűs Életben vagy akár a Teremtőben, s inkább nem adunk esélyt a véletlennek. Mindent az örökösen fejlesztő, újító világcégek akaratára, kínálatára – és profitéhségére bízunk. Sajnálom, hogy demagógiának tűnhet, mégis így gondolom: amikor oly látványosan küzdünk Földünk természeti kincseinek, energiakészletének megóvásáért, talán nem kellene kötelező jelleggel minden autóba légzsákokat építeni; amelyeknek csupán elenyésző, töredékszázalékokban mérhető hányada tölti be tényleges hivatását. Rá kellene bízni a vevőre, hogy akar-e egy légzsák- és egyéb biztonsági extrák nélküli, olcsó járgányt, vagy kész megfizetni azt a vaskos többletárat, amely valójában csak elhanyagolható mértékben csökkenti a súlyos sérülés esélyét. Az így megtakarítható hatalmas összegből aztán számtalan olyan életet lehetne megmenteni, amelyeknél sokkal szorosabb és közvetlenebb az