top of page
szilajcsiko

MŰTÉTKALAND (Gyimóthy Gábor elbeszélése*)



Szívről szóló történet, de nem szívhez szóló. Akinek rendben van a szive, el ne olvassa!


Már 17 éves koromtól kezdve iszonyú „szív-szúrásokkal” szórakoztatott a szivem. Néha lélegzetvételkor döfött úgy belém, hogy nem mertem tovább lélegezni. Az orvosi vizsgálatok (EKG) nem mutattak semmit. Akkor még szívütem-zavarokat sem. Negyven évvel később olyan durva módon jelentkeztek ezek a szúrások, hogy nem akartam hinni a semmit sem kimutató vizsgálatokban. Akkori (velem egyidős) doktornénim azt ajánlotta, hogy katétereztessem meg a szív-koszorúereimet, ha teljes bizonyosságot akarok. Akartam, bár irtóztam a vizsgálattól, ami nem nagy csoda. Ki szereti, hogy turkálnak a szivében? Ez harminc évvel ezelőtt volt. Az eredmény: kutya baja a szivemnek!

Aztán – 11 évvel ezelőtt – tényleg túlterheltem magam és nagyon erős szívütem-zavarok törtek ki rajtam, amire kaptam ugyan gyógyszereket, de azok a tüneteket – máig – sajnos csak enyhítették, el nem mulasztották. A súlyos szívzavar arra volt jó, hogy „lett” egy szívorvosom, aki évente megvizsgált szeptember táján és csupa jót mondott a szivemről. Mígnem, három évvel ezelőtt, talán már július végén, vagy augusztus elején, én jelentkeztem nála azzal, hogy szerintem nagy baj lehet, mert már nem tudok rendesen járni. Harminc méterenként, sík talajon is meg kell állnom, mert a kulcscsontom táján, mindkét oldalon égő érzés keletkezik, ami egyre erősödik, ha nem állok meg pihenni. Megvizsgált. A megterhelő EKG-n úgy bicikliztem, hogy a Tour de France-ra való jelentkezés gondolatával játszottam. Tehát minden rendben, de talán – javasolta – más sorrendben kellene szednem a gyógyszereimet.


Más sorrendben szedtem, ami semmit nem használt, sőt egyre nehezebben ment a gyaloglás. Új vizsgálat, új eredménytelenség. Valamikor aztán bementem az itteni kórházba (Zollikerberg), mert sürgősségi esetnek tekintettem magam: haldokló hangulatban voltam. Ez, kereken három éve, augusztus közepén lehetett. Itt aztán agyonvizsgáltak ugyancsak eredmény nélkül. Az orvosnő, aki a megterhelő EKG-t bicikliztette velem, azt mondta, hogy bár semmi komolyat nem lát, de azt ajánlja, katétereztessem meg magam. Így aztán átcipeltek innen Zürich legtávolabbi kórházába, ahol az orvos nemcsak megkatéterezett, de rögtön belém is nyomott négy drótcsövecskét, amelyek belülről támasztják ki a beszűkült koszorúereket. Azt is elárulta, hogy hajszállal voltam a szívszélhűdés előtt...


Ez azért nem megy könnyen az ember fejecskéjébe: Teljes erőből nyomom a kerékpár-pedálokat, mint süket a csöngőt, öt percen át, a combizmaim már nem bírják, és én mégcsak nem is lihegek. Ugyanakkor: sík talajon nem tudok 30 méternél többet gyalogolni, hogy meg ne álljak pihenni, és közben ténylegesen a szívszélhűdés határán vagyok! Érti ezt valaki? Én nem értettem, ma sem értem, de nagyobb baj, hogy az orvosaim sem értik...


Tehát, figyelmeztetés: Ha valaki nem érzi jól magát a szivével, annak ellenére, hogy a szívvizsgálatok nem mutatnak semmi bajt, vegye magának a bátorságot és katétereztesse meg magát. Ez ma már (egyes kórházakban) tényleg rutin munka, és óriási előnye, hogy ha bajt állapítanak meg vele, azt egy füst alatt mindjárt el is hárítják.


Nem mondom, hogy a berakott drótcsövecskék cigánykerekek hányására késztettek volna, de a gyaloglásom természetessé vált, ha nem próbálkoztam koromhoz nem illő sebességekkel. Két és fél évig nem panaszkodhattam a szivemre, persze az ütemzavarokon kívül, de arról már rég leszoktam, hogy miattuk panaszkodjam.


Aztán valamikor idén, március elején arra ébredtem éjjel, hogy ég a mellem belül! Rettenetes érzés volt. Megint nem mertem lélegezni, csak egészen kicsiket, hogy meg ne fulladjak. Nem tudtam, mit csináljak, mert ilyen még nem volt. Két tény kicsit megnyugtatott: nem volt légszomjam és a szivem nem vert gyorsabban a megszokottnál. Életemben először fröcsköltem nitroglicerínt a nyelvem alá, ugyanis a mellem belső égése nagyon hasonlított ahhoz az érzéshez, ami miatt mindig meg kellett állnom, azaz, a szívszélhűdéshez közeli tünethez.


Amikor már mertem egy kicsit mozogni, megmértem a vérnyomásomat, ami talán csak kicsit volt magasabb a megszokottnál, valószínűleg inkább az ijedtségtől, mint valami mástól. Nagyon lassan, szinte észrevétlenül múlt el a tünet, kereken negyven perc után (amiből látszik, hogy a nitroglicerín nem játszott szerepet). Mivel hogy ez azután kétszer-háromszor előfordult még napközben is (egyszer autóvezetés közben), hanyatt-homlok rohantam be a kórházba, ahol annak idején drótcsövecskékkel tömtek ki. Az új katéterezés mindent rendben talált, de mert a tüneteimmel nem tudtak mit kezdeni, feltételezték, hogy gyomorégésem van (bocsánat, halkabban tessék röhögni!), fölírtak valami gyomorégés elleni gyógyszert (nehezen tudtam csak elfojtani hülye vigyoromat). Erre elmentem a szívorvosomhoz, de az ő vizsgálata se mutatott semmi hibát. Elküldött CT-re (Kompjúter Tomográfia), merthogy talán a gerincemnél valami idegbecsípődés okozhat ilyen tüneteket (amilyenekről egyébként még sosem hallott). Az a vizsgálat is „meddőségbe fulladt”, és azt mondták, hogy nem látták jól a gerincemet, küldessem el magam a szívorvosom által MRT-re (Mágnes-Rezonancia-Tomográf). Na, mondtam az orvosomnak, ebből nekem elegem van, oda már nem megyek el. Ha tényleg idegbecsípődés okozza a nyavalyámat, akkor az ellen úgysincs gyógyszer, csak valami tornagyakorlat. Majd kitalálok magamnak olyasmit. Ki is találtam. Ha valakit érdekel: álló helyzetben olyan mozdulatokat végeztem, mintha hátonúszva pillangóznék, erősen hátranyúlva, homorítva recsegtettem, ropogtattam a gerincemet. Nem tudom, hogy ettől-e, de „égő-mell” tünetem többé nem volt. Nem lehetne ilyen úszást a valóságban is (és főleg: vízben) kitalálni?


Azonban nem éreztem mégsem jól magam. Időnként kicsit szédültem és néha az volt az érzésem, hogy elvesztem az eszméletemet. Talán húsz-huszonöt éve történt, hogy hallani kezdtem a szívműködésemet. Csak halkan, de úgy, hogy számolni tudtam a lüktetéseket. Ez a hang most egyre erősödött, és augusztus eleje óta már tényleg az ájulás szélén szédelegtem. A vérnyomásom is följebb ment 10-20 ponttal. Háziorvosom javaslatára mérem reggelenként a vérnyomásomat, most már több mint hét éve, és föl is jegyzem a mért értékeket. Ennek köszönhetem, hogy a szívverésem percenkénti értékének csökkenését észrevettem. Igaz, eleinte azt hittem, hogy elromlott a vérnyomásmérőm. De – fülelve – meg is tudtam számolni a lüktetéseket, és a szám igazolta a készüléket. A normális 60 körüliről augusztus 6.-án 53-ra esett, 10.-én 45-re és 13.-án, vasárnap 35-re zuhant. Ekkor megkértem volt nejemet (ő használja az autómat), hogy hétfőn vigyen föl a kórházba. A kórház innen 100 méterre van légvonalban, gyalog talán 200 méter, de sok lépcsőn kell fölmenni, saját lábamon már nem mertem volna vállalkozni rá. Igenám, de még aznap meglátogatott örökbefogadott lányom, akinek németül írt regényét lefordítottam magyarra. A fordítás már tulajdonképpen elkészült, de szóltam neki, hogy a könyv szövegében néhány részletet egyértelműbbre kellene változtatni, ami aztán persze majd a fordításba is belekerül. Ezt akartuk megbeszélni.


Itt kitérek egy kicsit fogadott lányom regényére, mert az talán sok mindenkit érdekelhet majd, ha megjelenik magyarul. Rettenetes, búskomorságig menő lelki állapotba került, amikor nagyapja öngyilkos lett, akit nagyon szeretett. Sőt, úgy érezte, hogy részben okozója volt az öngyilkosságának, vagy ha nem is, de hogy talán megakadályozhatta volna. Ez elől a lelki állapot elől menekült Délamerikába. Úgy képzelte, hogy egy hátizsákkal „végigsétál” Délamerikán, egyedül (!), és akkor majd megszabadul a kínzó letörtségétől, szinte: életuntságától. Ez végül így is lett, de egész másképpen mint ahogy gondolta.


Svájci barátnőjének szülei Ekvádorban élnek, nem messze Quitótól. Oda jelentette be magát először. A Madridból Quitóig tartó repülőúton egy ekvádori úr ült mellette, akivel végigbeszélgették az egész időt, persze angolul, mert fogadott lányom nem tudott spanyolul (azzal akarta kezdeni a „kirándulását”, hogy Quitóban néhány hétig nyelviskolába jár). Az illető nagyon érdeklődött fogadott lányom, Ágika képzettsége iránt. Ágika sok mindent tanult (például jogot az egyetemen) és sok mindent nem fejezett be, de azt az egyik legutolsó tanfolyamát mégis csak, amelyen „komunikációs technikát” tanult. Ez képessé tette olyanoknak az oktatására, akik gyakran tartanak előadásokat. A hatásos előadások módszereiről, azaz az előadások hatékonyságának további javításáról taníthatott volna, ha hozzájutott volna egy ilyen álláshoz, de nem jutott hozzá. Amikor kiszálltak a gépből, az ekvádori bemutatkozott. Ő volt Ekvádor gazdasági minisztere, és szinte azonnal állást ajánlott Ágikának, mégpedig saját tanácsadó csoportjában. Olyan valakinek, aki gyakorlatilag egy szót sem tudott spanyolul...!


Aztán szinte menekülnie kellett Quitóból, mert az elnök olyasmire kérte meg, amit ő nem volt hajlandó megtenni. A tanácsadó csoport emberei szinte könyörögtek Ágikának, hogy vigye magával a további kalandozásaira. Körülbelül itt kezdődik a regény.


Visszatérve vasárnapra, augusztus 13.-ára. Ágika erősködött, hogy ne várjak másnapig, ő azonnal fölvisz a kórházba. Nem akartam vasárnap szórakoztatni a kórházat ügyes-bajos haldoklásommal, de véletlenül éppen bejött a számítógépemen egy ismerősöm levele, akinek már reggel megírtam, hogy a szívverésem 35, percenként. Én nem tudtam, hogy az milyen veszélyes, ő tudta. Persze nekem is lehetett volna annyi eszem, hogy kiszámítsam, ha valami napról napra 10 ponttal csökken és már 35-nél tart, akkor hány nap múlva éri el a nullát... De nem volt annyi eszem. Viszont Ágika csökönyösségének és ismerősöm fenyegető levelének köszönhetően végül kötélnek álltam és fölvitettem magam a kórházba. Valószínűleg ennek köszönhetem, hogy ma még élek. Egy nappal később talán már azért lett volna túl késő, mert a sebészorvosnak csak napokkal később lett volna ideje a műtétre, ameddig a szívverésem már valószínűleg nem tudta volna „tartani magát...”


Beállítottam a sürgősségi osztályra, mondván, tudom, hogy nem tűnök sürgősségi esetnek, de az vagyok. Amikor bemondtam a percenkénti 35-öt, azonnal komolyan vettek és elkezdett sürögni a kórház. Hárman ugráltak körülöttem. Az egyik meglehetősen fájdalmasan, mert gyorsan csővezetéket szerelt a jobb karomba. A másik az EKG érintkezőit ragasztgatta rám, a harmadik vérnyomásmérőt szerelt a bal karomra, amely tíz percenként, vagy negyedóránként puffaszkodott rajtam. Mindenféle készüléket sorakoztattak föl körülöttem, még ott a sürgősségin, talán csak tíz méterre a kórház bejáratától. Ágika csak bámult. Én is.


Aztán, amikor kiderült, hogy nem fenyegetem őket azonnali halálommal, megengedték, hogy saját lábamon sétáljak a Röntgenre, persze sétáltatva azt a guruló oszlopot is, amelyen egy átlátszó műanyag zacskóból valamit csöpögtettek a jobb karomba. Lassan eltűnt mindenki, csak egy nővérke serénykedett körülöttem, olyan szorgalmasan, hogyha 60 évvel lettem volna fiatalabb, azt hihettem volna, hogy a személyemnek szól a serénykedés, nem a nyavalyámnak. De nem voltam 60 évvel fiatalabb... Ő vitt föl a szobámba (ahova még Ágika is fölkísért). Valami gyapjú „csőből” levágott egy darabot és csomót kötött az aljára. Az így keletkezett zacskóba egy legalább félkilós készüléket csúsztatott, amelyből sok vezeték indult ki, mindegyik végén érintkezőkkel, azokat rám ragasztgatta és a zacskót a nyakamba akasztotta. Sajnos a zacskót túl rövidre méretezte, amiből a súlyos készülék folyton kicsúszott, letépkedve az érintkezőket. Szegényt gyakran be kellett csöngetnem, hogy ragassza vissza az érintkezőket, amelyek ráadásul rém rosszul tapadtak az izzadó bőrömhöz. Ez volt az az ellenőrző készülék, amely riasztotta volna a kórházat, ha teljesen leállt volna a szívverésem. Éreztem, ha az ájulás kerülgetett, de ijesztő volt a gondolat, hogy az ember álmában észre sem veszi, ha végképp elveszti az eszméletét.


Mondták, hogy egyedül ne menjek a vécére, de nem akartam a nővéreket ugráltatni. Csakhogy a karomba csöpögtetést – nem tudom miért – egy elektromos készülék adagolta, amely a falból kapta az áramot. Tehát, ha a gurigát is el akartam sétáltatni a vécéig (mást se tudtam volna csinálni), a vezetéket ki kellett húznom az aljzatból. Közben rajtam lógott az ellenőrző berendezés, és arra nagyon kellett vigyáznom, hogy ne ejtsem a vécébe. Szerencsére, nem hagytam magamra erőltetni a rém mafla, kórházi hálóinget, mert akkor egyszerűen nem lett volna elég karom ahhoz, hogy mindennel elbánjak. Pláne félholtan...


Másnap jött a nagy, ultrahangos vizsgálat, amelyet a sebészorvos végzett. Legalább egy negyed óráig vizsgált. Nem tudom, mi mindent lehet látni az ilyen vizsgálatokon, de úgy látszik, sokat. Utána azt mondta, két lehetőség van. Az egyik, hogy egy hétig kísérletezünk különböző gyógyszerekkel és a végén belátjuk, hogy be kell tennünk egy „lépéscsinálót” (hivatalosan: szivritmus szabályozót), a másik, hogy holnap (azaz kedden) azonnal belém szerel egy ilyen készüléket. Rögtön rábólintottam a második lehetőségre.


Olyan „haldoklóan” éreztem magam, hogy valahogy „föladtam az életet”. Hát, ha egyszer meg kell halni, akkor meg kell halni, nincs mese – alapon. Az orvosban teljesen megbízva, annyi félelmet sem éreztem, mint egy hajnyírás előtt. Ha már meg kell halni, nem mindegy-e, hogy szívleállásban, vagy egy esetleg rosszul sikerült műtétben? – alapon.


Annak nagyon örültem, hogy az orvos egy rajzon pontosan elmagyarázta, hogy hogy’ zajlik a műtét, és hogy hogy’ működik a készülék. A dolog rettentően egyszerű: a szívben fölül van egy idegközpont, amely irányítja, szabályozza a szívverések számát. Nyugalomban csak lassan működteti, megerőltetéskor „fölpörgeti” a szivet. Ám ez az idegközpont nem küldi az elektromos jeleket (ingereket) közvetlenül a szívizmokhoz, hanem előbb elküldi a szív közepén lévő, „parancselosztó” idegközpontba, amely aztán továbbítja ezeket az „utasításokat” a szívizmokhoz. Nálam tönkrement (kivénhedt, majdnem elrohadt) e két idegközpont közti „vezeték”. A szabályozó központnak már csak minden második jelét továbbította a parancselosztó központba. A „lépéscsináló” semmi mást nem csinál, minthogy pótolja a két idegközpont közötti vezetéket (ideget). Ezért rossz rá a lépéscsináló kifejezés. De rá a szívritmus szabályozó (az én esetemben) épp olyan rossz, mert éppen hogy nem szabályoz semmit! Azokat az ingereket továbbítja, amelyeket a szíven fölül lévő idegközpont ad neki. Ha az marhaságokat csinál, mint az én esetemben (éppen most is, ahogy írom ezt a szöveget), akkor marhaságokat továbbít. 2012 ősze óta szenvedek erős szívütem-zavaroktól. Nem tudom, léteznek-e olyan készülékek, amelyek tényleg szabályozzák a szívveréseket (és például kiküszöbölik a szívütem zavarokat)? Ha léteznek is, az enyém nem olyan.


Délután bejött a szobámba egy altató-orvosnő és elmagyarázta, hogy hogy’ fog lezajlani a műtét. Nem altatnak, csak helyileg érzéstelenítenek, de belém nyomnak valamit, amitől bóbiskolni fogok, tehát gyakorlatilag mégiscsak alszom.


Másnap, kedden déltájra tűzték ki a műtét időpontját. Kicsit csodálkoztam rajta, hiszen délben általában ebédelni szokás. Az orvos elárulta, hogy az előző éjszakán a szívverésem néha lement 30 alá... (Ezt nyilván a rajtam fityegő, ellenőrző berendezés jelentette.) A műtőbe levittek már fél 12-kor, és hárman-négyen belekezdtek az előkészítésembe. Kiszedték a csöpögtető csatornát a jobb karomból és újat létesítettek a bal kézfejem tetején. A jobb karomra iszonyatos vérnyomásmérő „muffot” raktak, az orromra és a számra rányomtak valamit, amiből állítólag oxigénnek kellett volna jönnie. Semmi nem jött, legalábbis nem éreztem. Persze, az oxigénnek nincs szaga, de gondoltam, hogy valami sistergésnek kellene hallatszania, vagy legalább valami enyhe légáramlatot kellene éreznem, de semmi. Viszont az eszköz akadályozott a beszédben. A lábamra forró takarókat tettek, ami eleinte nem zavart, de hiányukat sem éreztem volna, ha nem lettek volna ott. Végül betakartak mindenféle műanyag fóliával, még az arcomat is.


Na, elkezdődött a műtét a félórai előkészítés után. Az orvos belém nyomta az érzéstelenítő injekciót (a bal kulcscsontom vállhoz közeli harmadánál, de a kulcscsont alatt). Aztán elkezdett nyiszitelni és kérdezte, fáj-e? Mondom tisztességesen fáj, de csak csinálja, nem a falvédőről vakartak le... (ezt persze nem így mondtam, mert ezt nem értette volna meg). Aszongya, az nem úgy van, nem szabadna fájnia! Mondtam, akkor nyugodtan adjon egy kis gázt még az érzéstelenítőre, mert a fogorvosom is szokott azon ámuldozni, hogy nekem háromszor annyi kell az érzéstelenítésből, mint normális embernek. Erre megszűnt a fájás, csak annyit éreztem, hogy matat rajtam. Viszont a szinte mozdulatlan fekvés (majdhogynem lekötözve) már nagyon kezdett kellemetlenné válni. A jobb karomon (három percenként?) működő vérnyomásmérő muff olyan erősen szorított, hogy nem csak attól féltem, leesik az alsókarom, de attól is, hogy kiszorítja belőlem a lelket. A lábamra rakott pokrócok forrósága pokollá változott és a mozdulatlan fekvéstől a gerincem is elkezdett fájni.


Hőő! Mondom, nekem tegnap azt ígérték, hogy aludni fogok.


Jaa! – hangzott az altatóovos hangja a háttérből (nem az orvosnő volt, aki az előző délután beszélt velem) – Szüksége lenne rá? Hát, mondom, nem ártana... Erre belém nyomtak valamit, amitől a kézfejemen erősen égető, maró érzés támadt. Ezen csodálkoztam, mert egy vastagbél vizsgálatnál (egy-két éve) ugyanígy bódítottak, és akkor semmi kellemetlenséget nem éreztem. Na, ettől aztán elaludtam. Nem tudom, mennyi ideig alhattam, mert amikor magamhoz tértem, még nagyban folyt a matatás. Kérdem az orvost, hogy még mennyi ideig tart a dolog? Aszongya, még 20-25 percig. Na, mondom akkor adjanak még egy kis gázt arra a kábítószerre.

Így aztán, amikor másodszor is magamhoz tértem, már tényleg túl voltam a műtéten, ami – az előkészítésen kívül – több, mint másfél óráig tartott. Egy orvosnő segédkezett a műtétnél (később tudtam meg, hogy a kórház főorvosnője volt, sajnos még látásból sem ismerkedtem meg vele). Amikor magamnál voltam a műtét alatt, rendkívül kellemes volt hallgatni a nyugodt női hangot, ahogy a sebészorvossal beszélgetett. Igaz, a sebészorvos sem volt kevésbé nyugodt, de talán nem ártana ilyen műtéteknél mindig valami nyugodt hangon folyó szöveget hallatni (akár női, akár férfi hangon). Nem biztos, hogy minden, trancsírozás alatt álló beteg olyan félelemmentes, amilyen én voltam ebben az esetben (hangsúlyozom: ebben az esetben).


Lányom (édeslányom) a kórház titkárságán dolgozik és rajonganak érte (az orvosok is). Ő "a kórház lelke". Ő az, aki mindent elintéz, minden problémát megold és a veszekedőket is kibékít. Sebészorvosom is jól ismeri és nagyra becsüli a ténykedését. Megfordítva pedig, lányom is jól ismeri az orvos működését, és nagyon örült, amikor megtudta, hogy ő fog megműteni. Szóval, jó kezekben voltam.


12-kor kezdtek nyiszitelni, és tény, hogy másnap már 10 órakor hazamehettem volna (a sebészorvos már elbocsájtott), de meg kellett várnom az ügyeletes osztályorvos elbocsájtását is. Ezért csak délben sétáltam haza. Úgy jöttünk le – lányom kísért –, mintha misem történt volna. Mintha nem egy nappal előtte turkáltak volna a szivemben és mintha az utolsó tíz napon nem lettem volna a haldoklás határán.


Igen, erre a műtétre azt szokták mondani, hogy „ma már rutin munka”. Persze, de a legkisebb mértékben sem gyerekjáték! Hihetetlen mennyiségű segédeszközt kíván, a legmodernebb készülékek formájában, és egyáltalán nem utolsó sorban, bámulatos sebészi tudást! Megpróbáltam elképzelni, hogy mit éreznék, mint (bármilyen jól kiképzett és fölkészült) sebész, amikor először kell elvégeznem ezt a műtétet élő emberen... Ilyenkor boldog vagyok, hogy nem lettem orvos, de egyúttal annak is örülök, hogy viszont van olyan ember, aki ilyesmire képes, és ezzel meg tudja hosszabbítani egy kicsit a másik ember életét (most történetesen az enyémet). És akkor ne feledkezzünk meg a kis „lépéscsinálóról” sem, mint technikai csodáról! Ez az orvostudomány és a műszertechnika közös gyereke, és mondhatom csodagyerek!


Két héttel a műtét után (azaz, annak most még nincs egy hete) szedték ki a madzagot a varratból, és a csipeszt (rozsdamentes acél) megkaptam, mert különben kidobták volna. Állítólag így ez sokkal olcsóbb, mint fertőtleníteni és újra használni. Sajnos ebbe a pazarlásba csak tönkremehet a világunk...


Most itt ülök és kicsit újra élek, viszont a szívütem zavarom olyan simán működik tovább, mint tizenegy év óta egyfolytában, mindig.


Zollikerberg, 2023 IX. 3.

 

* A helyesírás a Szerző nyelvhelyességi megfontolásait követi. "Például: 15.-e, Ekvádor (ha a cseheknek van annyi eszük, hogy nem Ecuadornak írják...!) és szív, szivem, szives (mint víz, vizes, tűz, tüzes, szín szines, hó, havas, ló, lovas, tó, tavas, stb.) Csodás helyesírás őreinknek ilyesmivel is törődniük kellene. Ez alól csak kivételek vannak, mint kín, kínos (legalábbis szerintem)."

 

Kapcsolódó írásaink:



129 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK