Megjelent a Búvópatak februári száma!
A Búvópatak polgári kulturális és társadalmi havilap szerkesztői mindig igyekeztek azokkal a kérdésekkel foglalkozni, azokra a kérdésekre választ keresni, amelyek legjobban foglalkoztatják olvasóit, amelyek a legfontosabbak a magyarság számára. Most minden kétséget kizáróan a covid járvány ez, amely a folyamatos fertőzésekkel, a gyakori halálesetekkel élesen veti föl a „lenni vagy nem lenni” kérdését. Így nem érhet senkit meglepetésként, hogy a februári szám élére került Dr. Szutrély Péter orvos-író Szúrni, vagy nem szúrni című dolgozata, amely a szakember szemével elemzi a kérdést, és nem véletlen, hogy mottóul Hamlet híres monológját választotta. „Ha így kérdezünk a dán királyfival, akkor ez már nem is kérdés, egyenesen válasz. Vegyük sorra. Miről beszélünk? A pimasz sorsról. Az már igaz, ez az elmúlt év az emberiség számára egy merő pimaszság volt. 75 kerek esztendős békeidő után, mely során ugyan láttunk több, kevesebb pimaszságot, gyilkolást, rablást, rémet az elmúlt télen beköszöntött egy nagyon pimasz új dimenzió. Egy lopakodó kórokozó alattomosan, megfoghatatlanul terjedő, ölésre kész. Az ösztönélet, a biológia gonosz nyila. Összetett világunk elleni bombatámadás, merénylet. A fehérjék bosszúja.” Folytatjuk Varga Domokos György készülő kettőskönyvének legújabb részletét: „Vegyük észre: a természetben olyan anyagtalan (anyagon túli, metafizikai, természetfeletti) kapcsolódások, hálózatok, összefonódások léteznek, amelyek jelenlétét, működését a tudomány a maga eszközeivel vagy nem képes kimutatni, vagy nem képes anyagelvű magyarázatot találni (adni) rájuk. Például egy elektronpár egymástól szétválasztott és tetszőleges (akár sok ezer km-re) eltávolított két tagja azonnal követi a másik változását, csak éppen ellentétes irányban. E „kvantum-összefonódás”-nak nevezett jelenség során tehát az elvileg semmilyen fizikai kapcsolatban nem lévő részecskék képesek információt cserélni egymással.”
„Lehet, hogy már lemondtál a találkozásról,
mégis teszek egy utolsó kísérletet, mielőtt
kiállítod nekem a menlevelet.
Ellökhetsz magadtól, parancsra,
vagy én indulok önként a csendbe,
s az epikrisisben ez áll majd: Salto mortale.”
– Csontos Márta Salto mortale című verse is olvasható a lapban.
Farkas Judit A kerítés mellett című novellája irodalmi eszközökkel megírt példabeszéd arról, hogy a legdrámaibb helyzetekben is az életet kell választanunk. „A szecessziós stílusú épületegyüttes előtt kovácsoltvas kerítés. A piszkosszürke égből nagy pelyhekben hull a hó, megtapad a kerítés lángnyelv alakú csúcsdíszein is. Néhány házban már ég a villany. Száll föl a füst a kéményekből. Az úttesten lépésben haladnak a gépkocsik… buszok… A behavazott járdán leszegett fejű árnyak botorkálnak, akik ügyet sem vetnek a kerítés mellett álló marionettszerű alakra. Kingán kifelé bővülő fekete posztószövet kabát nagy fekete gombokkal. Fején fehér kötött sapka, sálját vadul csapkodja a szél. Arcát már pirosra marta a hideg. Kinyújtott kézzel kapaszkodik a kovácsoltvas kerítésbe, kesztyűs ujjai görcsösen markolják a jéghideg vasat…”
„Konfetti-havazásban farsangolnak
és künn megfeszül a rókacsapda rugója,
s a városka határába maholnap
ideér az első pár gólya,
belepirulnak majd a nyárfagallyak,
rügyez a többi fa is, ne csupán varjat
teremjen – s éljek, meg ne haljak.”
– írja február haváról Németh István Péter a Balatoni kalendárka című, félszonetteket tartalmazó versfüzérében.
Kaszás István A vízparton című novellájában dédnagyapja emlékét idézi meg a néhai református kántortanító hadinaplójának felhasználásával, aki az I. világháborúban orosz hadifogságba esett, és Szibériából 1921-ben tért csak haza. „Rettenetes a hideg, az embereknek képük, lábuk lefagy. Fát hordtam, és farönköt ástunk a barakk mellett. Csúnya az idő, még csúnyább a mi keserves életünk. Minden nap fordul elő koleragyanús, flekktifuszos megbetegedés. Rettenetes itt egy-egy éjszakát átvirrasztani. Az egyik ember nyög, a másik hány, a harmadik összepiszkolja magát, s kegyetlenül köhög, sir, jajgat mindenik, mint a sátán kutyája. Átkozott élet! Nyomor, betegség és általános elcsüggedés között esszük a keserves menázsinkat.”
Az őrszem című novellájában Mezey László Miklós arról ír, hogy rossz döntéseink és önismeretünk hiányának következtében hogyan csúszhatunk egyre lejjebb.
Petrozsényi Nagy Pál Ez is benne van a pakliban című elbeszélése annyira a jelenben játszódik, hogy mi is bármikor, bárhol szem és fültanúi lehetünk egy ehhez hasonló beszélgetésnek:
„– Miért, nem logikus a kérdésem? Ha már ennyire bízik az államban. Szóval, miért adjunk hálát… istennek?
– Hogy végre nem fázunk, és mostanság mi gyártjuk a legmodernebb lélegeztetőgépeket – nyújtózkodott el a padon a palacsinta arcú szerelő. – Kicsit hosszúra nyúlt az idei tél. Már szinte azt hittem, a globális felmelegedés lehűléssé változik. Más szóval egy újabb jégkorszak köszönt a bolygónkra.
– Az bizony könnyen megeshet, de Isten tudja, mit akar, és, higgyék el, minden úgy van jól, ahogy ő akarja – kottyantott beszélgetésükbe ekkor váratlanul a napszemüveges öregúr.
– Iiisten? – húzta el a szót a másik öregember.
– Isten. Maga nem hisz Istenben? – ráncolta össze homlokát az öregúr.
– Őszintén? Nem nagyon. Régen hittem, most… kevésbé. Eddig úgy néztem rá, mint egy univerzális bíróra, aki pártatlanul, kizárólag cselekedeteink tükrében büntet vagy jutalmaz bennünket. Aztán amikor láttam, mennyi ember ölhet, lophat, csalhat büntetlenül, miközben a jók nagy része börtönbe kerül, éhezik, nyomorog, nos, azóta inkább a kocsmában kötök ki, mint a templomban.”
Lukáts János a Balaton északnyugati szegletébe kalauzolja el olvasóit A Szent Mihály domb kálváriája című írásában. „Barlangkápolna a jobboldalon, kovácsolt vasrács, koszorú, a barlang hátulsó falán fakóbarna kép: halászok, jég, Balaton, Szent Mihály. Két és fél évszázados mementó: negyven halászról, akik karácsonyi halfogás közben egy letört, hatalmas jégtáblán sodródtak ég és föld (pontosabban víz és part) között. Megrendítő kép, megrendítő emlék, a vashegyiek évszázadok óta őrzik, mint éltető legendát. Legendát, amelyhez újabb adalékot, szerencsésebb vagy tragikusabb függeléket akár évente csatolhattak. Az emlékezet szeszélyes: szabadon szárnyal – és gyarlóan poroszkál. A barlangtemplom képe negyven halász csodás megmenekülésének állít emléket, Eötvös Károly emlékezése tragikus véget juttat a halászoknak, akik negyvenen zsoltárt énekelve sodródtak a dermesztő, ködös fagyhalálba, Illyés Gyula verse szalonkalanddá szelídíti a hajdani tragédiát. Tisztelet a vashegyi ifjú és öreg halászoknak, nyárban és télben, lápban és jégtáblán!”
(...)
header.all-comments