Naplóbölcsességeim – 112.

112.

Az éjszakának nincs határa,

a sötétségnek vége,

vak takarót von a világra,

nem látunk semmit tőle.

Csukott szemmel nem nézhet semmit,

aki homályba hajlik,

alagút mélyén fénytelenít,

ha ölére hanyatlik.

Tapogatva megéled testünk,

de csak kicsikét mozdul,

feketén feketével festünk,

ahogy tompa hang kondul.

Még beljebb megyünk a vadonba,

mit a félelem másít,

beérkezünk heveny pokolba,

ahol a létünk lázít.

Pedig csak ki kellene menni

a szabadba az éjből,

csillagos eget nézve venni

lélegzetet meséből.

Feltéve, hogy nincs beborulva,

mert akkor mindhiába,

ha nem gyújtunk tüzet ocsúdva,

marad az álmunk kába.