ODAVAN A ZSÖMLE? (Pécsi Sándor esszéje)
Krasznahorkai László, Nobel-díj várományos íróbarátunk újabb opus-szal örvendeztetett meg minket. Zsömle odavan című, 2024-ben megjelent regényét lapozgatom, melyben a „szélsőjobboldali-paranoiás-múltbarévedő-irracionális-vidéki bunkó magyar nemzeten” húzza el a nótáját; a népen, melyet már Báró Weinkheim hazatér című, 2016-ban megjelent regényében genetikailag kiirtandónak (!) minősített. Az, hogy az irónia szaloncukorpapírjába csomagolja gyűlöletáriáját, a bűnön nem változtat.
A gyűlölet művészete című esszében kitértem arra az átokprédikációra, melyet meg merészelt engedni magának; közállapotainkat mutatja, hogy ez az illető szabadlábon mérgez még most is, közpénzből támogatott kiadójának, a Magvetőnek lapjain. Napjainkban, midőn a Petőfi nevét viselő laktanyát neveznek át egy Habsburgéra (!), a történelmünkért vívott kultúrharc a Zsömle odavan című regény is. Ez a könyv nem egyszerű, Gogol szatírák modorát utánzó, társadalomkritikus korrajz, inkább gúnypamflet a történelmi tudatról és azokról a társadalmi csoportokról, akikben még él a hazaszeretet.
Ki ez a Krasznahorkai? Nem lenne érdemes figyelmünkre, oly hitvány minden megnyilvánulása, kistehetségű író, a hazaszerető intelligencia jótársaságában szalonképtelen, mégis véleményformáló, nemzetközileg is elismert személyiség, tehát rákényszerülünk, hogy foglalkozzunk tevékenységével, és általában a jelenséggel; a magyarság, és különösen az egyszerű, vidéki munkás-parasztember dehumanizálásával a kortárs irodalomban és színházi életben. A közönséges, ízléstelen gúnyolódást a népünkön és történelmünkön meg lehet-e szokni? A gúny az ostobák humora, a gúnyos csúfolkodó meg sem próbálja megérteni embertársa életproblémáit. Mennyi megalázott keserűséget okoz a gúny. Krasznahorkaink a Friderikusznak adott riportban azt állítja, hogy nagy részvétet érez ezekkel a lúzerekkel, akik a magyar típust testesítik meg. Ez természetesen hipokrita hazugság, hiszen a megvetés éppen az ellenkezője az együttérzésnek.
Miért kell foglalkoznunk a gonosz gúnyolódás gyűlöletpoklával? Azért, mert a jó harcos tanulmányozza az ellenség fegyverzetét, meg kell ismernie, hol a legvékonyabb a páncélja. Ha ennyire jelentéktelen, ostoba nemzet vagyunk, mint szerzőnk írja, akkor miért érdekes egyáltalán Nobel-díj várományosunk számára a magyar életvilág? A saját értékeink tudatosítására is az ellenség hívja föl a figyelmet? Magyarország földi paradicsom. A nagyvilágon e kívül kevés élhetőbb ország van. Csodálatosak a természeti és kulturális adottságaink, városaink közbiztonsága lényegesen jobb, mint a nyugati nagyvárosoké, és ezt az ellenségeink jobban tudják, mint mi magunk. A történelemnek morfológiája van, mint Oswald Spengler írja; azaz a történelemben ugyanúgy, mint a matematikában, fizikában, szigorú, megvesztegethetetlen szabályok szerint működik minden.
Szabály, hogy a paradicsomi élőhelyekről, például a nagy folyamvölgyekből, a kevésbé vitális népeket kiszorítják a harciasabb nemzetek. Egy finnugrista tudós megállapítása: Szibéria zord rengetegeibe kiszorult kis népekből egyetlen nemzetnek sem sikerült visszaverekednie magát eredeti élőhelyére, a barátságosabb, melegebb vidékekre. Ez vár ránk? A történelem kegyetlen kiszorítóharc: a hippipacifizmust reklámozó médiaerők mindig az ellenséges hatalmak zsoldjában állnak; a hatvanas évek nyugati „diáklázadásaiban” a KGB munkája nagyon benne volt. Érdemes azon is elgondolkodni, hogy a mostani élettér-kiszorító játék mögött miféle külső stratégiák lehetnek. Mi mást láthatunk a rendszerszintű magyargyűlölet mögött, mint valamiféle kiszorítójátékot. Pap Gábor művészettörténész előadásán hallottam a hatvanas években, a magyar televíziónál volt egy szállóige: „Addig mondogatjuk nekik, hogy disznók, amíg egyszer elkezdenek röfögni”.
Az emberi méltóság tartást ad, ellenálló-képességet. Emlékszünk a gusztustalan Sas-kabarék és Hofi-műsorok nyomasztó haverkodó hangvételére? Mára beérett az Aczél vetése. A kortárs, pesti színházi életnek két előképe van: a kabaré és a revü. A színház a régi szép időkben a kultúremberek találkozóhelye volt, illett szépen fölöltözni, udvariasan viselkedni. Minden civilizált európai nemzetnek van saját, jellegzetes társalkodási művészete, de ha leromboljuk a tiszteletet, a szemérmet, a tapintatot, mi marad? Spiró György Csirkefej című darabja már a nyolcvanas években szalonképessé tette a legdurvább trágár kifejezéseket, mára ez a hang szinte kötelezővé vált. A színház már nem a szellem temploma, hanem valami nemzetfertőző feketemágia-barlang. Elfogadhatóvá tették a közönségességet, a pornográfiát, az összes aberrációt, és gúnynevetség tárgya lett a klasszikus család.
A legszomorúbb, hogy tapsol a közönség, mint az oltásnak, elhitették az emberekkel, hogy ez az újmódi viselkedési kódex. Alföldi, Pintér Béla rendezéseit sajnos telt házaknak játsszák. Az egyre romló viselkedéskultúra hat a színházi életre, vagy fordítva van; a színházjáró középréteg ‒ kik az egyszerűbb emberek példaadói ‒ viselkedését rombolja le ez a közönséges, elidegenítő játékrend? A Gresham-törvényt a XVI. századi angol tudós fogalmazta meg: ha egy országban kétféle pénz van forgalomban, akkor törvényszerű, hogy az értéktelenebb pénz kiszorítja az értékesebbet. Ez tulajdonképpen egy entrópia-jelenség a gazdaságban, melyet a termodinamika fő tételeinek felfedezése előtt évszázadokkal fogalmazott meg Gresham. Persze, hogy kiszorítja, mert kisebb aranytartalom mellett is azonos vásárlóerőt jelent.
A Gresham-elv sajnos még élesebben kimutatható a kultúrában, mint bárhol. A hitvány, a trágár, pornográf agitációs propagandaművészet kiszorítja a kultúra intézményrendszeréből és a kulturális piacról a finom, összetett, magasrendű művészetet. Aranytartalom nélküli blődlikultúra még egy igazi Arany Jánost is kiszoríthat. A hitványabb művészet a vitális, mert egy Madonnát vagy tengeri csatát megfesteni sokkal több idő‒energia‒tudás, mint kipacázni a műanyagfestéket, és ilyen sejtelmes címet adni az alkotásnak, hogy Nr.1.
A Gresham-elv miatt életképesebb még manapság is a sivár modernizmus. Elszörnyedve nézem a építészetben az acél-betonkocka reneszánszt, mely egy érzelmi fogyatékos jövőt ígér. A Nobel-díj odaítélése kitől függ? Kertész Imre Nobel-díja egyértelműen politikai döntés volt. Az utóbbi évek Nobel-díjait a Gresham-szabály adta: Jelinek, Fosse élvezhetetlen irodalmat csinálnak, és a Gresham-elv miatt van Krasznahorkainknak, és a németimádó Nádasunknak komoly esélye reá! A Zsömle odavan nem egy csúcstechnológia. Szájbarágósan együgyű propagandatartalom, a túl hosszú mondatvezetés nagyon megnehezíti és élvezhetetlenné teszi a szövegértelmezést.
Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán. Apja ügyvéd, jó iskolákba járhatott, humán szakra bekerülhetett, tehát nem volt osztályellenség. Honnan jő ez a mélységes megvetés a magyar föld népe, a hús-vér igazi emberek ellen? A Szombat című lapnak adott nyilatkozatában azt a „kedves” megjegyzést tette, hogy a „pogrom egy népszokás”. Ennek mi a realitása? Népszokás? Ilyen címszót nem találtam az ötkötetes Néprajzi Lexikonban. Tehát az istenadta nép bűnös? Voltak-e valaha Magyarországon pogromok? Voltak, de azt rácok, vagy románok követték el magyarokon Habsburg sugalmazásra.
A Zsömle odavan története: Adott Kada József, 91 éves magyar, nyugdíjas villanyszerelő, aki azt híreszteli magáról, hogy ő az utolsó Árpád-házi leszármazott, és imígyen mint I. József jogosult a trónra, igen ám, de ahhoz vissza kell állítani a királyságot. Kisebb szekta szerveződik köréje, monarchistákból, szélsőjobboldali, paramilitáris terrorista elemekből, lecsúszott tanárokból, délibábos ábrándozókból. Fegyveres hatalomátvételt, a királyság restaurációját tervezik. Az összeesküvés szálai a legmagasabb fideszkörökig vezetnek. Utalások a budai vár történelmi rekonstrukciójára. Kada József a pallosjogot is be szeretné vezetni. I. József királysága az autoriter magyar álom paródiája.
Egy olyan világban támadja az autoritást, mikor pont ez a legnagyobb hiány a világban. Ma már az egyháznak sincs tekintélye. Azért nem beszélhetünk autoriter rendszerről, mert az uralkodó elitet inkább kinevetjük, mint tiszteljük. Ha itt autokrácia volna, az sokkal jobb lenne. A Zsömle odavan rejtett tartalma a vaisa kaszt ősellenszenve a ksátriával szemben: az uzsorás zsaroló évezredes mélygyűlölete a halálmegvető, bátortekintetű harcossal szemben; a ksátria kilencvenéves korában is ksátria.
A hagyománypusztítás hagyománya történelmünk nehéz terhe. Mindig idegen, ellenséges erőközpont van a háttérben. Már Géza fejedelem idején, az erőszakosan keresztelő teuton papok elégették a rovásírással írt ősgesztáinkat, melyek a Vízözön idejéig visszavezették vérvonalunkat. Máig tagadja a hivatalos akadémiai tudomány a hun‒szkíta‒magyar történelmi folytonosságot, mely a gesztáink és nemzetünk kollektív emlékezete szerint a mi múltunk. Ha ez tudományosan bebizonyosodik, akkor tudatosodhat mibennünk, hogy egy csodálatos örökség birtokosai vagyunk. Megégették a gesztáinkat, de megmaradt mitológiánk, népmeséink, dalaink. A szkíta civilizáció olyan ősi, mint az egyiptomi, vagy a héber. A Tahiri Üngürüsz kiadását a Magyar Tudományos Akadémia és Aczél György mindenáron meg akarta akadályozni.
A Krasznahorkai-féle imposztoroknak semmi hivatkozási alapjuk nem lesz, hogy egy ősibb, magasabb kultúra nevében megvessék a mi történelmünket. Pap Gábor szerint a történelmi tudat a hivatalos akadémiai tudomány célkeresztjében van. Romániában egyetemi katedrákról hirdetik a dákoromán elméletet, nálunk a hun‒szkíta folytonosság még mindig nincsen elfogadva. Pap Gábor tanár úr az MTA-t egyszerűen csak „magyartalanító tudományos akadémiá”-nak nevezi. Szégyen ugye, hogy egy ilyen nagy tudóst, mint Pap Gábor, a Magyar Művészeti Akadémia sem választotta tagjai közé, az az akadémia, mely egy „végbélkúpevő” avantgárd poétát ünnepelve fogadott tagjai sorába. Eredetileg Makovecz Imre a Magyar Művészeti Akadémiát pontosan azért alapította, mert szellemi életünkben hatalmas aszimmetria van, egy nagyon jól meghatározható kisebbség diszponál az ország kulturális anyagi erőforrásainak legnagyobb részén.
A bajok a nagy építészmester halálával kezdődtek. 2012-ben az akadémikusok összeültek, köztestületnek nyilvánították magukat, és évi sokmillió forintos „életjáradékot” szavaztak meg saját maguknak, természetesen közpénzből. Makovecz Imrének ez eszébe sem juthatott volna, hiszen ő egy sikeres, világhírű építész volt. A híres művészeknek sehol a világon nem szoktak anyagi gondjaik lenni, és mindenütt társadalmi elvárás velük szemben, hogy ne segélyből élősködjenek, hanem jótékonykodjanak. Így hálálta meg például a közönség szeretetét 1973-ban George Harrison, midőn megszervezte a koncertet Banglades megsegítésére. Az MMA-t nem nevezhetjük egyértelműen konzervatív-nemzeti-akadémikus szemléletűnek, de inverzénél, az MTA-hoz tartozó Széchenyi Művészeti Akadémiánál mindenképpen normálisabb az összetétele. Az SzMA-nak olyan díszes tagjai vannak, mint maga Krasznahorkai László, vagy Fe Lugosi László. Az MMA tagságállományában a modernista avantgárd művészek szintén túl vannak reprezentálva, az a művészeti vonal, mely mindig is a szélsőbaloldalhoz kapcsolódott, és minden klasszikus, akadémikus értéket tűzzel-vassal üldözött. Mario De Micheli Az avantgárdizmus című könyvében elolvashatjuk a múlt század nagy művészeti izmusainak kiáltványait: dadaisták, futuristák, szürrealisták megfogalmazzák, hogy az akadémiákat le kell rombolni, vagy meg kell haladni. Akkor miért van szüksége egy avantgárd forradalmárnak akadémiai székre, tekintélyre? Bizony mondom, ha egy műanyagpacákat kikenő gesztusfestő akadémiai alelnök lehet az MMA-nál, akkor valahol él Magyarországon egy Munkácsy Mihály, és padlásszobában éhezik!
Az akadémikusok számára nem csak az magától értetődően természetes, hogy az állam gondoskodik az eltartásukról, de az állam fizeti a kiállításaik rendezését, a filmjeiket, katalógusaik, könyveik kiadását, közpénzből röpködnek és viszik a rosszhírét a nagyvilágba az epigon avantgárd-posztmodern magyar kultúrának, mintha csak ez lenne itt. Megtekintvén az MMA tagnévsorát, hát bizony alig találunk országosan ismert művészneveket, maximum tíz százalékuk a közismert alkotó. A többség csupán szakmai elismerésekkel dicsekedhet, mindenféle díjakkal, oklevelekkel, címekkel, rangokkal, amit egymásnak osztogatnak. E kiváltságos művészkaszt szelekciójába a társadalomnak semmi beleszólása nincs, a tagok egymást választják be. Innen már érthető, vajon miért persona non grata itt egy nyakas kálvinista, Pap Gábor professzor? Olyan ez az akadémia, mint valami elit vadásztársaság, vagy yacht club, rendkívül családias, bensőséges a hangulata. Egymást szembe dicsérik, köszöntik, és még el is hiszik magukról, hogy a kortárs magyar szellemi életnek ők a legfontosabb szereplői.
A Magyar Művészeti Akadémia impotenciáját csak egy kis történettel szemléltetem: a Nemzeti Galériában átrendezték a háború utáni magyar művészetet bemutató kiállítást, úgy, hogy néhány MMA személyiség absztrakt képeit is levették. Az illetékes alkotók ezt nehezményezték, és közpénzből a Galériában szerveztek egy országos konferenciát, melynek egyik fő témája az volt, hogy ők óriási hőstettet vittek végbe, midőn a hetvenes években le tudták utánozni a húszas évek párizsi-moszkvai avantgárd művészetét. Az idős festők nehezen tudják földolgozni, hogy a modernista újítások hamar kimennek a divatból, mindig jön újabb hóbort. A Liget-project ügyében viszont nem rendeztek konferenciát, de az igazán fontos lett volna. A sokmilliárdos, országrondító, krómacél-betonkocka Néprajzi Múzeum, a régi Nemzeti Színház fölrobbantása óta, az egyik legsúlyosabb kulturális gaztett a magyar civilizáció ellen. A Néprajzi Múzeum a felrobbantott Regnum Marianum templom megszentelt helyére lett építve; miféle fekete mágia ez? Az MMA-nak talán lett volna szava, hogy ezt a szörnyűséget megakadályozzák. Gondoljuk meg: a leszbikus-dohányos-iszákos-kommunista-zsidószármazású Gobbi Hildában sokkal több magyar lélek, „népnemzeti gerinc” volt, mint ebben az MMA-ban! Mindent megtett, a legmagasabb pártvezető elvtársait megpróbálta meggyőzni, hogy megakadályozza a Nemzeti Színház fölrobbantását. Tiszteletünk Gobbi Hilda emlékének, aki egyébként kitűnő színész volt, az ő példája is szépen szemlélteti, hogy a társadalmunkat szétszabdaló törésvonalak nem vonalzóval vannak meghúzva.
Szépen be vagyunk kerítve: egy manifeszt magyargyűlölő „liberális” álértelmiség velünk szemben, megkapnak minden díjat, támogatást, és a túloldal a magát nemzeti-keresztény-konzervatív elkötelezettségűnek valló, az MMA köré szerveződő művésztársadalom, mely kényesen kerüli a kultúrharcot, a megütközést. Ezt az ellenfél jól látja, és egyre pimaszabbá válik.
A csípős humorú Pap Gábor egy előadásán megjegyezte, hogy fillérpontosan meg tudja mondani, egész életében, mennyi állami támogatást kapott könyvei kiadására, előadásokra, publikációkra: nulla, azaz zéró forintot.
A múltpusztítás, mely olyan tapintható a Zsömle odavan regényben, egy élethalál játék. Csurka István szavai 1998-ból: „Cél a magyarság kipusztítása.”
Az esztergomi várat és a bazilikát a Rákosi rendszer alatt el akarták dózerolni! A templom majdnem az 1964-ben felrobbantott Nemzeti Színház sorsára jutott. Ez a terv létezett, Esztergom várost át akarták nevezni „Dózsafalvára”! A Zsömle odavan beleillik a Rákosiék magyarságszemléletébe: pusztuljon a dicső múlt, legyen nevetséges, megvetendő.
A Habsburgok módszeresen fölrobbantották a várkastélyokat, amit a törökök meghagytak; nem Rákosi kezdte a Regnum Marianum templom fölrobbantásával. Ebben az összefüggésben baljós fényben állnak Krasznahorkai szavai, melyeket az elmegyógyintézetbe küldött Kada József szájába ír:
„…Etelkám, hogy képzelem el én azt a Magyarországot, amit a királyság visszaállításával érhetne el ez a sokat szenvedett ország?, s mivel ez csak költői kérdés volt, már folytatta is, hogy először is, a Magyar Királyi Flotta gyalázatos helyzetére tekintettel ezt a kérdést új hajók építésével fogjuk megoldani, ami rengeteg új munkalehetőséggel járna… az összes magyarországi vár lezüllesztett és turizmusnak kiárusított szégyenéből azzal szabadulunk meg, hogy ezeket azonnali és valódi rekonstrukciónak vetjük alá, hogy aztán a megfelelő királyi hivataloknak meglegyen a székhelye, és harmadszor a király, vagyis én, csakis a királyi rezidenciában lakhat, azaz a Budai Várban, aztán negyedszer, a pallosjog és a botütés hagyományos büntető formáit vissza kell állítani, és ezzel minden jelenleg hagyományként gyakorolt tevékenységet is, úgymint íjászat, lovaglás, néptánc, harci játékok, énekkarok és a többi, nem mint egyszerű kulturális tevékenységet, hanem mint állami feladatot kell értelmezni, aztán ötödször, a királyság visszaállításának a Szentszék általi megerősítésének szükségessége, a Királyi Udvar költségvetésének a parlament általi megszavazása, az udvari tisztségviselet visszaállítása… Székesfehérvár, Esztergom, Óbuda és Buda városainak, mint királyi székhelynek az Alkotmányban történő rögzítése… a monarchia a legrégibb uralkodási forma a magyar történelemben, ahol bár a király, vagy királynő viseli az államfő rangját, ő a Szuverén, ahogy írják, a Legfőbb Hatalom azonban valójában nem az övé, hanem a Szent Koronáé, ez egy magyar történelmi sajátosság, mely az emberi hatalmat nem földi eredetűnek tekinti, e nemben a magyar uralkodás jogi alapja egyedülálló, és visszavezet minket az ősapáink világába, ahol pontosan ugyanazon erkölcsi elvek mentén működött a társadalom, mint amivel az én uralkodásom jár majd, amennyiben végre behelyeznének a trónra, mert akkor ezen a Szent Magyar Földön minden, Etelka drága, az erkölcsi jó törvénye alatt állna, ahol a király kötelessége, tehát az én feladatom a boldogság biztosítása volna minden alattvaló számára nemre, fajra, társadalmi rangra tekintet NÉLKÜL!!!
…azaz a nemzetiazonosság fenntartása, elősegítése és megvédése, valamint az ország egységének és stabilitásának és az állandóság folyamatosságának a biztosítása, nagyjából egy ilyen országot csinálnék én ebből a becsapott, megalázott és nagyon rossz irányba kényszerített Magyar hazából, azazhogy fogok csinálni…”
A fenti sorokban szerzőnk a gúny fókuszába helyezi az általa elpusztítani kívánt minőségeket: a nemesi erényeket, az iparfejlesztéstől a nemzetazonosság fenntartásáig, a népzenétől a lovasíjászatig, és a Szent Korona Tant, a történelmi tudatot magát.
Ahol kultúrakorrupció van, kontraszelekció van a Gresham-törvény értelmében. Művészpályámon ért személyes sérelmek vezettek érdekes jelenségek felismerésére, melyeket először a Kőbálvány visszanéz című esszében fogalmaztam meg 2012-ben. A Kőbálvány visszanéz című esszékötetet Szakács Árpád mutatta be 2018 augusztusában a Budai várban rendezett könyvbemutatón. A gyűlölet művészete című esszé valószínűleg erős hatással volt Árpád nagyszerű cikksorozatára, mely a Kultúra diktatúrája című könyvben jelent meg 2018-ban. Számokkal, dokumentált adatokkal bizonyítja a tarthatatlan aszimmetriát szellemi életünkben. Árpád a könyve megjelenése után súlyos személyes támadások és karaktergyilkossági kísérletek célkeresztjébe került, hiszen a téma nagyon kényes, érdekcsoportokat támad és megkérdőjelezi a jelenlegi művészeti kánont.
Ellenpélda a Krasznahorkai múltpusztító irodalmára Bán Mór, a valóban kitűnő írónk, ki méltán sztár, hiszen a Hunyadi-sorozat regényeit nem lehet letenni, százezerszámra vásárolják könyveit, ez az irodalom nem adógaras-közpénzből élősködik, hanem komoly kereskedelmi hasznot, tehát állami adóbevételt termel. Ez lenne a kultúra korrupciójából a megtisztulás felé vezető út: érdekes, élvezhető, a saját lábán megállni tudó, életképes irodalmat és színházat kell csinálni.
Bán Mór érdekes anekdotát mesélt: a szombathelyi főiskolán történelem szakot végzett még a múlt rendszerben, és professzorai „elfelejtették” tanítani a pozsonyi csatát. Először Irakban, egy amerikai tábornoktól hallott a 907-ben történt magyar győzelemről, ami a West Point katonai akadémián tananyag!
Felhasznált irodalom:
1. Krasznahorkai László: Zsömle odavan Magvető, Budapest 2024.
2. Grandpierre K. Endre: A magyarok istenének elrablása
3. Bán Mór: Hunyadi sorozat, Angyal a kapuk felet Gold Book, Budapest 2023.
4. Szakács Árpád: A kultúra diktatúrája
5. Mario De Micheli : Az Avantgárdizmus Corvina 1973. Budapest
Az arckép forrása: itt
Comments