ŐSZAPÓK (Dienes Jenő Attila elbeszélése)

A déli király legkisebb fia és az északi király harmadik leánya egy szép napon ismét útra keltek szerencsét próbálni. 26 esztendeje annak, hogy egykor jegybe keltek, életüket arany Möbius-szalagba fonták. Ennek előtte deáknak szegődtek, tizenkilenc esztendeig iskolapadok kemény fáit koptatták, így a legény 52 esztendősen két egyetemi diplomát, két felsőfokú oklevelet szerzett, ötödik diplomáját négy vizsga híján abbahagyta, amikor egy újabb egyetemi szakra nyert felvételt. A kóbor herceg másfél évtizedig két vármegyében vezette a helyi kulturális életet, szervezett bibliotékát, táncos mulatságokat, kiállításokat, bálokat, vásári muzsikát, eközben 19 esztendeig tanított deákokat virtuális tudományokra, erkölcsös életre, digitáriánus véneket teleházas bohémságokra, oktatott templomokban, papoknál, püspököknél, általános iskolákban, gimnáziumokban, Addigra 34 éve dolgozott már az ifjú herceg, de jubileumi jutalomban még egy ízben sem részesült.

Kietlen birodalma pernyét és hamut termett gyümölcsök helyett. Ahol régen virágzó mezsgye zöldellett, ott most kormos holt tájjá zsugorodott az ugar. Egy bús napon cudar nyavalya kezdett dúlni a világ határai között, a korszak pestise, leprája az emberi tüdőt tépázta, ameddig a föld kerekedett. Ármányos szuszugtató szerkezeteket hozattak a királyságba, szakadt a lőcs, petrence, rakonca, mert terhe volt csak annak, aminek oly nagy hasznát nem vehették a cselédek, szolgák, zsellérek, köhécselő apródok. Hullott a nép az ispotályokban, otthonokban, mint bús őszi szellőben a száraz levélforgács. Ekkor a király udvari bölcsei csodaszerrel léptek elő, az ámuló udvartartás szeme láttára. Idegen honban kotyvasztott varázsszérumokkal kezdték köpölyözni a népeket. A főzettől nem szűnt a láz, nem ürültek a kórházak, a drága vegyszer egyre fogyott, az emberek keserves imába kezdtek, mert látták, hogy országukban tombol leginkább a gonosz gyász, itt pusztít legbőszebben a halál.

Kezdjük elölről, legyen ez egy Magnificat.

Az udvari bölcsek, tanácsnokok veszettül igyekeztek szétosztani a távoli vidékek mételyét, minden jobbágyi család körében kötelezővé tették a szer testbe öntetését. Aki ennek ellenszegülni mert, azt földönfutóvá tették. Ezek láttán a király legvénebb fia nagyon elkeseredett, lelke lázadt, gondolt egy merészet, hogy biz’ ő nem vakcinálkodik, még ha karóba húzzák is a lecsapott véres fejét. Ekkorra már kétszer kikecmergett háza népével a halálos kórságból, másodjára még csak a torkuk sem kaparászott, úgy hancúroztak, víg sanyargásban játszadoztak ivadékai, hogy karanténba ebrudalta őket a törvénykezés. Itt jegyezzük meg, az ifjú hercegnek addigra annyi gyermeke lett, mint szitán a lik, de legalább három legény és két leányka. Búcsút vett hát deákjaitól, prefektusától, a pedellustól, és nekiiramodott a világnak, elment szerencsét próbálni. Egy sötét erdőbe ért, ahol egy keresztútnál ugyancsak száműzött atyafiakba botlott. Apja és fia álldogáltak egy vén tölgy alatt, dohányt morzsolgatva nézték az előbukkanó szép eget.

A Jóisten ekkorra megsajnálta a nyomorult, kifosztott népét, egyszer csak egy szempillantás alatt elűzte a nyavalyát.

A három vándor, ahogy ott illendően köszönték egymást a nagy kocsányos tölgy árnyékában, elmesélték egymásnak sanyarú sorsukat, és úgy határoztak, együtt indulnak tovább szerencsét próbálni, immár hárman. Mindenféle városokon vezetett át az útjuk, amerre jártak, segítettek az embereken, csodás házakat emeltek, romokat újítottak, falaztak, tetőt ácsoltak, kapukat betonoztak a birodalmak határaira, mert egyikük éppen kőművesmester volt, a fia pediglen ács, a herceg meg, ahogy forszírozták, amolyan szép szavú fuvaros ember. Egyik útjuk alkalmával még egy szakácsmestert is szerződtettek, aki szintén erőst konyított a zsindelyezéshez, de malter kavarásban sem volt rest. Kóborlásuk vége felé egyre nehézkesebb hegyeken cipelték a téglát, sóskúti márványragyogást, mert ha keserves volt is a vívódás, azért történetükben csak három nap az esztendő – gondolták, mert közben annyira drága lett a sovány cement, hogy az ingük, gatyájuk is ráment a jótékonykodásra. Két esztendő múltával visszatértek az öreg tölgyhöz, ahol ismét nyár lett, a maradék aranyaikat szétosztották, barátokként ölelték egymást, útjuk elvált.

Az ifjú herceg belátta, hogy ebben a birodalomban nem maradhat, mert felkopik az álluk, az eltelt hegyes félesztendőben már annyi betevőre sem jutott, hogy gyerekeinek ne kopogjon a szeme, napról-napra éldegéltek az északi király harmadik leányának összekuporgatott keresetéből, mert hogy szavunkat ne feledjük, amíg a déli király legkisebb fia és három cimborája kőműves mesterséggel járták a szerencse-próbálást, addig a drága tündér gimnáziumban érettségiztetett, mosott, főzött, veteményezett, takarított, nevelte a mozgékony apróságokat.

Egy este hazatért az ura, nekiveselkedett a dödöllének, és kiötlötte, hogy ennek az életnek így semmi értelme, menjenek most már oda, ahova csak akarnak, el minél messzebb, ameddig a szem nem látja a nyomort. Fel is kerekedtek másnap kutyástól, megiramodtak a határban, csak minél messzebb. Ahogy ott haladnak, közben már tudták, hogy csángók közé mennek, magyar gyerekeket fognak szép szavakra, jó gondolkodásra tanítani egy esztendeig, így próbálják meg magukat a távoli világban, ahol még emberek élnek. Tüskéssel benőtt grádicson vitt felfele az útjuk Isten dicsőségére, szépen menetelt az ármádia, amikor parányi madarak röptére lettek figyelmesek. Kis kövér testük volt, jókora farkuk, libegve repdekeltek ki a mező fölé, majd vissza sebtiben, mintha csak tanulmányoznák a repkedés tudományát.

– Ni, Anyjok, miféle madárok ezen helyt?!

– Én sem láttam még íly’ kedvest látványra, lassan itt az ősz, tán őszapók.

Mit ád a Jóisten, szól a marokhírmondó, egy újabb lehetőséget szaval bele egy közeli iskola prefektusa, augusztussal munkát kínált, olyan deákok oktatását, kik valamikor a nyugati király udvartartásából érkeztek a vidékre. A herceg visszafordult szép feleségével, öt gyermekével, és munkába szegődött. Amint a hónap letelt, megkapta bérét, melyen felettébb elcsodálkozott. Azon a napon a számlájára 267 290 HU-forintot utalt a kincstár munkabér juttatás címen. Ez biza hibádzik!

A történet folytatásáig egy nehéz, mély álom tört hősünkre:

Alegységügyeleti szolgálat a folyosón lévő bejáratnál. Zöld egyenruha piros karszalaggal. Szürke Trabant érkezik a négysávos úton, megáll a bejárat előtt, benne ismerős sofőrrel, amott ráérős bakák téblábolnak. El kellene mennem a Nyugatihoz, gyere! – mondja. Vissza kell érnem egy óra múlva váltás, az üti most nincs benn, beülök az autóba. Nagy a forgalom, a fékpedál letört, csak a rúd csonkja áll ki a padlóból, Bütyök nyomja a gázt, mint az őrült, kerülget. De nagy a forgalom! Miskolc és Budapest agglomerációi összeépültek, beálltak az autósorok. Valami biztosíték meghibásodott egy-két járművel előrébb egy autóban, azért áll a sor, ezt egy csinos fiatal hölgytől tudjuk meg. Bütyök letolja az ablakot, kiad egy zacskót, benne két kiló dióda biztosíték, egyenirányító, miegymás. Használják egészséggel, a többi ajándék. Felvisít a Trabant, a gumik belemarnak az aszfaltba, centik a tükörnél, óriási sebesség, magabiztos manőverek, de így sincs remény a visszaérkezésre.

A herceg kikecmergett az ágyából, dörzsölgette vérvörösen izzó szemeit, jól beverhette fejét az idő kapujába, amely mögött az őszi hajnalból csak nem kerekedett már napsütéses reggel. Bizony, lassan csípős őszünk lesz, bőgni kezdenek a szarvasok, vacogni fognak a gyerekek, rőzsét kell gyűjteni az erdőszéleken. Azon tűnődött, hogy ebben a koraközépkori uram-bátyám impériumban mennyi lehet a minimálbér, létminimum, támogatja-e majd valaki a vándor időutazót, vagy beálljon ő is haramiának, ahogy errefelé dívik mostanság?! Elkomorult az ég, de magasztaljuk Istent, korán kell aludni, a mesém ma véget ért.

Amint pontot tett a szöveg végére, megcsörrent a telefonja, módosították a besorolását, előbújt a nap.

A szerző felvétele