RÉMISZTŐT ÁLMODTAM (Molnár János verse)

Rémisztőt álmodtam.

Csillagtalan éj volt.

S körös-körül

Lángolt kinn az égbolt.

Aludt az Isten is.

Füst, korom és pernye,

Mindent elborított,

A háború szennye.

Vártam a szirénát,

Vészjelzést vagy sikolyt!

Bármit, csak ne ezt,

Ezt a néma iszonyt.

Csönd volt. Dermesztő.

Közöny tompa rongya,

A hangot, a jajszót

Körbe mind elnyomta.

Emberek! Hát hiába,

Üvöltök az égre?

Bennégtek, végetek!

Ha nem tértek észre.

Fülük bedugva.

Szemüket mint hártya

Megbabonázta

A Média fátyla.

Dermedten bámulom,

Arcukon az álmot.

Nem érzik a veszélyt?!

Nem látják a lángot?!

Az csak konteo!

Megmondta a billgates.

Én meg idióta.

Leírta a factcheck...

Borzalmas ébredés.

De jó, hogy csak álom!

Tavasz, madárhang,

Amire most vágyom.

Derengő hajnalfény.

Szemem könnybe lábad,

Füst, korom és hamu,

Borítja a tájat.

Utószó

Bűnötök borzalmas,

Rettenetes vétek.

Elitnek hazudott

Gyalázatos férgek.

Vér, fájdalom, halál,

Mind, amit kreáltok.

Olyan, mint az átok,

Visszaszáll az rátok.

Hiába bujkáltok,

Rejtőztök a mélybe.

Isten ítélete

Készen már az égbe’!

Zichy Mihály: A rombolás géniuszának diadala

(a kép forrása: itt)