top of page

Sütő Gábor: Tudatunk védelme (10) – Az „orosz–ukrán” háború tágabb nézőpontból





A szerző közíró, nyugalmazott nagykövet





Verje meg az Isten,

Nem egyszer, de százszor,

Ki magyar létére

Idegenhez pártol

Ősi jussát önként

Idegennek dobja,

Kincseinket egy más fajnak

Kincstárába hordja.

Pósa Lajos: Verje meg az Isten


A tanulmányt az elkövetkező napokban a következő fejezetekben közöljük:

  1. Tényleg nem győzhet egyik fél sem?

  2. A kiinduló történelempolitikai képlet

  3. Meddig terjed az ellenzék jogköre?

  4. Európai-e az Európai Unió?

  5. Tegyünk együtt a magyar Magyarországért



1. Tényleg nem győzhet egyik fél sem?


Akár igennel, akár nemmel válaszol majd rá a történelem, az alcím problémakörének szövevényes vonatkozásai a jövőben minket még fájdalmasabban érinthetnek. A kimeneteltől függetlenül óhatatlanul fennmaradó geopolitikai világkonfliktus jelenlegi eszközének és majdani gerjesztőjének közvetlen szomszédságában élünk. E szempontból a tudatunk védelme, a tudatos felkészülésünk e jövőre döntőnek bizonyulhat. Különösen azt tapasztalva, hogy túlhajtott áldozatos segítségünk, közéletünk felháborító ukranizálása, elfogadhatatlan önmegalázó pártfogoló esküdözésünk és mellettük való kiállásunk erőltetett kinyilvánítása ellenére az ukrajnai kormányok, különösen a jelenlegi, ellenségként kezel bennünket, halállistára teszi vezetőinket, szüntelenül fenyeget bennünket. A túlságosan megkésett gyökeres váltásunk a szigorú kölcsönösség elérésére több mint parancsoló. Beleértve főleg azt, hogy a számunkra várhatóan kedvezőbb jövőt jelentő kimenetelen kell dolgoznunk, s egyben az emberség, az emberiség győzelmének elősegítésére kell összpontosítanunk. Derűlátást villantanak fel e szándék elszórt jelei, de még kevesek a vaskos nemzetközi akadályok legyőzőséhez.


A helyzetünket leginkább súlyosbító elképesztő körülmény, hogy az EU és EU-s partnereink nem velünk szolidárisak, hanem a magában Ukrajnában is nemzetidegen ukrajnai kormánnyal, habár tudják, az USA kifejezetten felkészítette a testvérháborúra és a szomszéd ugyancsak EU-tagállamok elleni akciókra. Értetlenkednek, miért nem akarunk betolakodó migránsokat, sem a szexuális korcsosulás diktatúráját, miért ragaszkodunk a családhoz, az meg valósággal kiborította őket, hogy háborúzni sem akarunk. A kötelező szövetségesi szolidaritás helyett fensőbbségi megatartást tanúsítanak, s növekszik az eszközökben nem válogató nyomásuk, egyoldalú kötelező szolidaritásra akarnak kényszeríteni bennünket a nem EU-tag Ukrajnával, valamint idegen országok teljesen ismeretlen állampolgáraival. Miközben tőlünk jogállamiságot követelnek, ami nálunk, ha nem is tökéletes, de megvan, náluk viszont rég hiánycikk nemzeti és uniós szinten egyaránt.


Természetes, hogy e körülmények miatt eldurvult politikai harcban nálunk is megjelennek jóindulatú, békeszerető, a fejezetcím állítását készséggel elfogadó intő hangok. Többségük őszinte, valóban akarja a békét, ezért nem egyszerű ellentmondani nekik. Távol is áll tőlünk, hogy megbántsuk őket, de közös érdekükben mondjuk, e rövidre szabott fogalmazás történelempolitikailag elégtelen osztályzatú, mivel személytelen, címezetlen, eltájolt, félrevezető és ezért felelőtlen a társadalommal szemben. A fejezetcímben feltett kérdést mégis megfellebbezhetetlen, már-már szinte követendő állításként halljuk nap mint nap, s nem is akárkiktől. Néha nyakatekert indoklással, hogy a béke csak úgy teremthető meg, ha mindenki – maguk a szembenálló felek is – elfogadja, hogy egyikük sem győzhet. Átgondolatlan állítás. Ha rákérdeznénk, talán attól is zavarba jönnének, kik is pontosan a „mindenkik” meg a „felek”, akiknek vakon követniük kellene e pár szavas bizonyíthatatlan állítást, ahelyett, hogy eligazodnának, s a történelmi igazságot képviselő felet támogatnák.


Világosan látni kell, az egyik fél Oroszország. Belarusz, Grúzia, Örményország, Észak-Korea, Kína azonban sorakozik mögötte, s eltérő okokból, de egyelőre rokonszenvezésben megnyilvánuló növekvő csatlakozási tendencia érződik a világban. Gyarapodnak a közbeesők is, akik követelik az azonnali békét, fegyverszünetet, tárgyalásokat, de nem tudják, talán inkább nem akarják megnevezni, hogy kiktől követelik, avagy a háttérhatalom oldalán állnak és álcázásból teszik. A jelenleg nem-ukrán Ukrajna mögé felsorakozó másik fél kategóriájába az USA, a NATO, s az EU tartozik, de számos ország és nemzetközi szervezet is besorolható. Ők taktikából szónokolnak a békéről, de a háború hívei. A legérdekeltebbek, a harcoló feleknek pedig egyike sem lelkesedik érte; legkevésbé Ukrajna, amelynek nemzetidegen kormánya elképzelni sem tudja a békét, ha nem ő kerül ki győztesen.


A fentiek ismeretében nem minősíthető másként a hasonnemű vélekedés sem, hogy nem lehetnek nyertesek. Hiszen az USA máris nyertese pénzügyileg, s e szempontból Oroszország is inkább győztes. A szankciók ellenére következetesen kitart mellette, hogy nem visel háborút Ukrajna, az ukrán nép ellen, s amennyire csak a háttérhatalmi beavatkozók kellő ellensúlyozása mellett lehetséges, a polgári lakosságra nézve kíméletesen, de megvalósítja a különleges hadművelet eredeti céljait. Putyin nemegyszer leszögezte, az ellenség – amely kezdetben is csak félig-meddig, s inkább csak a lövészárkokban volt ukrán, de ma már ott is egyre kevésbé az – kilenc éven keresztül véres háborút folytatott az orosz kisebbség ellen. A nemzetidegen ukrajnai vezetés nyíltan meghirdetett célja s jelszava ma is, minél több oroszt megölni. Azt is bejelentette, Putyinnal végezni akar "mert ő hangol össze mindent, és dönt mindenről". Mindörökre érvényes halállistát vezet a neki nem engedelmeskedő külföldi politikusokról, köztük a mi vezetőinkről is, ami nemcsak politikai, hanem a történelemből jól ismert emberi elfajzás. Amerikai segítséggel biológiai és nukleáris hadviselésre készült a geopolitikai környezete ellen, s világháború kiprovokálására is kész. E nemzetidegen és emberidegen kormánytól nem várhatja a legkisebb jóindulatot, de igazmondást sem, még az sem, aki feltétel nélkül támogatja, ahogy erre már az amerikaiak is panaszkodtak.


Ez az egész emberiség iránt mindörökre támasztott háttérhatalmi elvárás is jól ismert a történelemből. Ezért segítésük nemcsak önfeláldozás, hanem az emberiség elleni bűn. A világközvélemény előtt nyilvánvaló, hogy e kormány miatt a jelenlegi Ukrajnát semmilyen vonatkozásban nem lehet demokratikusnak nevezni. A szövetségeseivé vált támogatói sem pályázhatnak e minősítésre. Nem törődnek a nemzetközi joggal sem: törvénytelenül feláldozzák az EU vagyonát, befagyasztják, ellopják a külföldön lévő orosz tulajdont, s egy részét átjátsszák az ukrajnai kormánynak. Tisztességes harcoló félnek sem minősülnek. Viszont vitathatatlanul megkapják a háborúpárti, hazug, háborús bűnös minősítést még azok részéről is, akik ezt nem mondják ki, de gondolják.


Mindez megerősítésül szolgál arra, hogy Oroszországnak hosszú évek óta folytatott politikai megoldásra törekvéseinek kudarca után (ld. Tudatunk védelme – 9) több mint oka, nemzeti és nemzetközi biztonsági kényszere volt rá, hogy elindítsa a különleges hadműveletét, mielőtt hadászati hátrányba kerül a NATO-val szemben a saját térségében. Ukrajna véres támadásainak leállítása az oroszok lakta ősi területek ellen, s ezek felszabadítása, az ország demilitarizálása, nácitalanítása, semleges és el nem kötelezett státusának rögzítése, az ukrajnai orosz lakosság és nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása, az orosz nyelv ukrajnai szerepének helyreállítása, Oroszországgal és más szomszéd országokkal baráti kapcsolatok létesítése. Ezekben benne foglaltatik, hogy Oroszország nem a jelenlegi nemzetidegen ukrajnai kormánnyal szeretne tárgyalni. Oroszország tehát kezdettől fogva nem csinált titkot belőle, miért lépett, s hogyan képzeli el a győzelmét. Abból sem, hogy mivel az USA, NATO, EU az általa kezdeményezett tárgyalásokra nem volt hajlandó, meg tudja oldani katonailag is, és győztes lesz. Újabb rugalmasságot tanúsítva, azt is bejelentette június elején, hogy kész kapcsolatfelvételre a különleges hadművelet céljainak más módon történő elérésére, mint az eddigi fegyveres út. Vagyis a háború elvi befejezéséről beszélt, de nehéz elképzelni, hogy az ukrajnaiak (akik helyett az alapvető kérdésekben joggal írhatnánk mindig amerikaiakat, vagy NATO-t) ezt elfogadnák. Nyomásuk alatt az ukrajnai nemzetidegen kormány a Vatikántól kezdve, Brazílián át Dél-Afrikai Köztársaságig minden ország, vagy országcsoport béketervét elemzés nélkül elutasítja.


A fegyveres konfliktust előkészítő, kiprovokáló és közvetett háborúvá növelő világcsendőr USA, a tőle lemaradni nem akaró Anglia, illetve a NATO és az EU, de sajnos Lengyelország és egyik-másik szomszédunk, nem hajlik sem a kompromisszum, sem a béke felé. Bár beszélnek róla, ámde egyre több fegyvert adnak az ukránoknak és térdre akarják kényszeríteni Oroszországot, ahogy az EU külügy- és hadügyminiszterek találkozóján meg is fogalmazták. Szerintük Ukrajnának a győzelemért s a győzelemig kell harcolnia, a világsajtóban elterjedt és még csak nem is kifogásolt, hanem megerősített szóhasználattal: „az utolsó ukrán katonáig”. Céljaik eléréséhez nem válogatnak eszközök között. Ezért a béke- és tárgyalási követeléseket velük szemben kellene támasztani.


Mivel másképpen kockázatos, a háttérhatalom így akar győzni, hogy megtartsa Ukrajnát geopolitikai tűzfészekként, s gyarmataként. Ennek legnagyobb, s kimondatlanul általuk is legyőzhetetlennek tartott akadálya a háborúba kényszerített nukleáris nagyhatalom Oroszország. Lassan, de formálódik egy még hatalmasabb akadály, az emberiségpárti békepárti nemzetközi tömb. A kezdeti BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, Dél-Afrika) kibővülése (Indonézia és Törökország tagjelölt, Argentína, Egyiptom, Irán, Nigéria, Algéria, Szíria és Szaúd-Arábia, összesen kéttucatnyi ország jelezte, hogy szívesen csatlakozna, más országok is érdeklődnek). A formálódó Eurázsiai Unió még nem teljes gazdasági integráció, de ezen az úton halad. A szervezet moszkvai csúcsértekezletén körvonalazódott, hogy az állami és önkormányzati beruházásokban már működik egyfajta új típusú közös piac, lebontogatják a korlátokat és akadályokat, lassan, de halad a közös gáz-és kőolajpiac kialakítása, a szállítási piac liberalizálása, a szállítási infrastruktúra korszerűsítése. Kína egyre inkább beleszól a technikai fejlődésbe, de az USA-tól eltérően nem uralni akarja a világot, hanem „a közös jövőért nyílt együttműködést” kínál a világnak, ahogy a májusi pekingi nemzetközi konferencián elhangzott. Hatalmas, egymással szövetkező erők iparkodnak világszerte. Mindegyik a saját, nem fegyveres kisebb-nagyobb győzelmére összpontosít. Erőfeszítéseik eredője elősegítheti a béketörekvéseket a háttérhatalom Bilderberg-Davos típusú uralmi törekvéseivel szemben, többpólusú demokratikusabb világrend kialakulását, amely mindenképpen döntően hathat ki a történelmileg igazságos béke megteremtésére is a szomszédságunkban, amennyiben nem sikerül előbb megteremteni.


Mindezek fényében megkérdőjeleződik az állítás is, miszerint e háborúban voltaképpen nem is lehet győzni. Egyáltalán helyes-e a kérdések felvetése azzal az igénnyel, hogy véglegesnek feltételezett válaszokat adjanak rájuk? Ám e feltehetőleg mindenkit érdeklő, eldönthetetlennek tetsző kérdés kitartóan ismétlődik, választ követel világszerte. Természetes, hogy nálunk is. De helyes-e a politikai követeléssé növelt állítás, időszerű-e, hozzájárul-e a béke megteremtéséhez? Történelempolitikailag nem pártatlan és semleges-e így feltenni a kérdést? Ugyanis a nemzetidegen ukrajnai kormány melletti még idegenebb külső beavatkozással – a „kollektív Nyugat”, ahogy az orosz politikai irodalomban nevezik őket – háborúvá formált különleges hadművelet befejezhetetlen azzal, hogy oroszok felejtsétek el a Krím, a Donbasz ősi orosz voltát, vonuljanak ki, segítsék elő a NATO újabb keletre terjeszkedését. Történelmietlen, és új háború magvát elültető út az is, hogy Ukrajnát, amely önálló államként sohasem létezett, s így nemzetközileg elfogadott szuverenitással és területi integritással nem rendelkezik, s amelynek lakossága jórészt elhagyta az országot, győztesnek nevezzék ki.


Az ukrán szuverenitásért és területi integritásért a mi politikusaink is hévvel és átgondolatlanul hadakoznak, ahelyett, hogy utánanéznének, hogy is áll történelmileg, jogilag e kérdés.


Putyin a haditudósítóknak adott interjújában megfogalmazta: Ukrajnának annyi területet hagyna amennyivel az a Szovjetunióba belépett. Ukrajnának abban a formában nincs joga a nyugati integrációhoz sem, ahogyan a Szovjetunióból kivált. Az vezetne a békéhez, ha ezt tudomásul vennék végre a mieink is, meg a „kollektív Nyugat” is. A békének helyre kell állítania az elmúlt évtizedek tévedéseit, biztosítania kell a geopolitikai szükségleteket, a történelmileg kialakult tényekre kell épülnie. A békeharcnak is.


Minden kérdés rosszul van feltéve és minden állítás hamis, amely nem az emberiség létérdekéből indítja az elemzést. Ezért tudatunk védelmében tegyük fel a kérdést: nem azt kellene-e az illetékeseknek – márpedig e szempontból minden ember illetékes – nemcsak kérdezniük, hanem eldöntenünk, hogy melyik fél győzelme érdeke az emberiségnek, és tudatosan annak a győzelmét elősegíteni?



Következik:

2. A kiinduló történelempolitikai képlet






494 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page