Vajda Miklós: A multinacionális cégek diktatúrája

Ami történik, az nem más, mint a Magyarországon is jelen lévő multinacionális cégek diktatúrája. Erről az jut eszembe, hogy az 1950-es években, majd a Kádár rendszerben is a munkavállalókat kötelezték arra, hogy részt vegyenek a „nemzetközi munkásosztály nagy seregszemléjén”, a május 1-i felvonuláson. Aki nem jelent meg az „ajánlott” programon, az kimaradhatott az esedékes béremelésből, szakszervezeti üdülésből, vagy bármely más munkahelyi kedvezményből. Ha még ki is fejezte a nemtetszését, akkor pedig bármilyen indokkal még el is bocsájtották. Ezért a társadalom nagy része inkább feláldozta a délelőttjét, és menetelve hallgatta a bárgyú bolsevik szólamokat.

Most visszatérni látszik az agymosás, csak kissé más stílust adtak a munkahelyi agitációnak. Azt persze még nem tudjuk, hogy aki nem él a felajánlott lehetőséggel, azzal szemben majd milyen szankciót alkalmaz a nagyon felvilágosult, haladó és humánus management?

De nem jobb a helyzet a Vodafone-nál sem. Ők a magyarországi kirendeltségük honlapján közlik a humánpolitikai irányelveiket.

SOKSZÍNŰSÉG és BEFOGADÁS
 A Vodafone a sokféleséget értékelő vállalat. Hiszünk abban, hogy eredményesebben és hatékonyabban tudunk működni különböző csapatokkal. Célunk egy olyan kultúra felépítése, ahol senkit sem hátrányos megkülönböztetésben részesítenek sem neme, életkora, kulturális háttere, sem szexuális identitása, orientációja alapján. A Vodafone elkötelezett az LMBT + emberek munkahelyi támogatása mellett.

A Pesti Srácok oldalán olvasható egy levélrészlet, amelyet szó szerint közlünk.

„Ha mi nyerjük a választásokat, akkor minden városban, a legkisebb településen is lesz felvonulás! És minden szülőnek kötelező lesz kivinni a gyermekét, vagy legalábbis a helyi illetékes civil szervezet szervezésében elengedni oda. Leszögezem még egyszer, nem engedjük, hogy eluralkodjon a gyűlölet, ha a szülők nem tudják szeretetre nevelni a gyerekeiket, akkor az államnak kötelessége beavatkozni. Mi olyan országot akarunk, amely egyetlen gyermeket sem hagy magára. Különösen a szüleivel nem. A gyerekek nem a szüleik tulajdonai.

Hanem azoké, akik tudják mi a jó nekik. És azok mi vagyunk. Ma azért vonulunk fel, hogy a te gyereked is megkapja azt a rengeteg elfogadást és befogadást, amit tőled nem. Még szerencse, hogy nekem nincs gyerekem, nem kell látnia azt a rengeteg gyűlöletet, ami bennetek van. De a te gyerekedet megmentem én, és mi sokkal alkalmasabbak vagyunk a felnevelésére, mint ti.

De elkalandoztam. Nem értem, hogy mi bajuk van ezeknek a mai felvonulással. Nem akarunk mi semmi rosszat, csak a gyerekeiteket.”

A levélből több következtetést lehet levonni.

A legfontosabb önkifejezési mód, az öncélú magamutogatás.

A résztvevőknek beteges ösztöneik kiéléséhez szükségük van a gyermekeink jelenlétére, ennek érdekében kötelezővé tennék aberrált felvonulásuk megtekintését.

A cél érdekében a végrehajtó hatalmat a civil szervezetek kezébe adnák. Ezzel mindenféle aberráció legitimitást nyerne.

A gyerekeket elvennék a szüleiktől, mert szerintük az igazi szeretet az, amit ők tudnának nyújtani nekik. Különben is, ők jobban tudják, hogy mi a jó a gyermekeknek.

Az utolsó kijelentés nagyon sokatmondó: Nem akarunk mi semmi rosszat, csak a gyerekeiteket. Az embernek Shakespeare III. Richárdja jut az eszébe, aki kijelentette:

„…Nem is tudok egyébbel szórakozni,

Mint hogy a napon nézem árnyamat

És csúfságomat magam magyarázom:

Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,

Hogy eltöltsem e csevegő időt -

Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…”

(Vas István fordítása)

Ha tekintetbe vesszük, hogy az ember úgy van megalkotva, hogy a testben hordozza a szellemet és a lelket, akkor a fenti levél tanúsága szerint megállapítható, hogy a levélíró mindhárom lényege súlyosan sérült, ezért alkalmatlan arra, hogy gyermekeket neveljen. Nyilván nem ő az egyetlen.