Varga Domokos György: Edda, a rendíthetetlen – avagy újabb adalék kovidos lélektanomhoz (frissítve)
Tisztelt Olvasó!
Nem, nem feledkeztem meg ígéretemről, hogy előrukkolok kovidos világunk meghökkentően különös és rejtélyes lélektanának megfejtésével. Tettem erre már részleges kísérleteket, pl. amikor a Covid-19 okozta családi és társadalmi törésvonal természetét boncolgattam, vagy amikor az oltási igazolást mint az emberiség szellemi szegénységi bizonyítványát ecseteltem. A végére azonban váltig nem jutottam a feladványnak – és most sem fogok. Csupán egy kicsit közelebb araszolok.
Szakács Árpád fészbukos oldaláról másolta ki és küldte el nekem az alanti bővebb részletet a Szilaj Csikó egyik olvasója; sőt, jó ideje már nem is csupán olvasója, hiszen jobbnál jobb, fontosabbnál fontosabb anyagokat juttat el hozzánk, amelyek nyilvánosságra hozatalától, szaporításától mindannyian azt reméljük, hogy a magunk szerény módján hozzájárulunk kovidos világőrületünk mielőbbi felszámolásához, megszüntetéséhez.
Nekünk, kovidos lélektan-fejtegetőknek az teszi különösen értékessé és izgalmassá a szóban forgó fészbukos részlet tartalmát, hogy két olyan közéleti személyiségünk vitázik egymással, akik szabadságharcos kiállás – bátorság, eltökéltség – dolgában már egyaránt többszörösen bizonyítottak. Az egyikük Budaházy Edda, aki leginkább az élet- és normalitás ellenes világdivatokkal szembeni kérlelhetetlenségéről, írásbeli és utcai megnyilvánulásairól, felszólalásairól ismert; a másikuk pedig Füssy Angéla, a Pesti Srácok újságírója, aki arról nevezetes, hogy riporterként a legkülönfélébb nemzetellenes erőkkel képes harcba bocsátkozni a haza védelmében.
S itt adódik számunkra a nagy talány: mi lehet az az alig észrevehető, mégis lényegbe vágó különbség kettejük személyisége, lelkülete között, amely egyiküket – történetesen Eddát – a Covid-19 fedőnevű világuralmi hadművet elleni fellépésre, a való és teljes igazság kiderítésére és elmondására sarkallja, a másikukat viszont a legkevésbé sem.
A kovidos őrület térnyerése előtt mindig ugyanazon az oldalon, mindig teljes egyetértésben folytatták szabadságharcukat a maguk módján. Most viszont Edda azt a kérdést volt kénytelen nekiszegezni Angélának, amely bennünket, a főáramú kovidönkény ellen lázadókat is egyfolytában foglalkoztat:
„...és miért van az, hogy a sok ezer oltáskárosult története hidegen hagy? Miért nem készítetek riportot velük? Hol vannak az oknyomozó cikkek? Orvosok, akik az oltás veszélyeire hívják fel a figyelmet? Miért nincsenek interjúk? Hogy lehet, hogy minden élet számít, csak azé nem, aki az oltástól betegszik meg, kap agyvérzést, hal meg? Kolléganőm, akit te is ismersz, anyukája oltásra 3 héttel halott volt! Minket meg ez ráz meg mélyen. Mindkét oldalnak van igazsága, de csak az egyik hallgattatik meg.”
Angéla ezt válaszolta Eddának:
„...senki sem mondta, hogy nincsenek veszélyei, de akkor sincs más alternatíva. Oltás nélkül végigcsinálni ezt – akárki is, akármi is felel érte, hogy lett –, olyan, mint fegyver nélkül menni háborúba.”
Vagyis már régen nem valamiféle ismeret- vagy tapasztalathiány dönti el, hogy melyikük miként látja ugyanazt a ténybeli helyzetet, kovidos valóságot. Véglegesen szertefoszlott az a végletekig leegyszerűsített és „ezerrel” nyomatott hamis kép, amely szerint „az oltás biztonságos”. Mindketten tudják, hogy nem az. Mégis merőben ellentétes következtetésre jutnak.
Egyikük (Edda) úgy ítéli meg, hogy a fájdalmas tényről nagyon itt az ideje tisztességesen tájékozódni és tájékoztatni. Miután kiderült, hogy az oltások mégsem azok, aminek mondták őket, mégsem olyan megbízhatóak, mint amilyennek állították, ezért még az sem zárható ki, hogy az oltatásnak összességében több lehet a kára, mint a haszna. Emiatt sem szabad hallgatni a valóságos veszélyeiről, a tényleges mellékhatásairól.
Másikuk (Angéla) ellenben úgy ítéli meg, ebben a különös kovidos veszélyhelyzetben a teljes tájékoztatás nem kiegyensúlyozottsághoz, sokkal inkább kiegyensúlyozatlansághoz vezetne: ugyanis a várható „pánik” miatt indokolatlan félelem és bizalmatlanság támadna az oltással szemben, s ez végső soron – meggyőződése szerint – a kovidhalottak számának megnövekedését eredményezné. Tehát szerinte jogos az elhallgatás, sőt az elhallgattatás is.
Így vélekedik:
„Mivel az emberi természet olyan, hogy mindig erősebb a kétkedés és a félelem, mint az ismeretlenben való bizalom, ha az oltás utáni halálesetek, amelyek hátteréről, okairól ráadásul keveset tudnak az orvosok is, nagyobb nyilvánosságot kapnának, az pánikot eredményezne, és az oltásban való bizalmat gyengítené, ami még több ember halálával járna… Szóval éppen az emberi természet miatt a végeredmény nem kiegyensúlyozottság lenne.”
Az oltás utáni halálesetek hátteréről, okairól nyilvánvalóan többet lehetne megtudni orvosoknak is, nyilvánosságnak is, ha abbamaradna a titkolózás – az elhallgatás és elhallgattatás. A Covid-19 hadművelet és a vele járó veszélyhelyzet előidézőinek és haszonlesőinek azonban nem érdekük és nem céljuk a tisztázás, a teljes igazság kiderítése; ellenben érdekük a félelem légkörének, a veszélyhelyzetnek a fenntartása, s a lakosság minél többszöri és minél szélesebb körű átoltatása, akár szép szóval, jutalmakkal, kiváltságokkal, akár fenyegetéssel, zsarolással, kötelezéssel.
Mindezt a maga észbeli képességei, értesülései és ténybeli ismeretei révén nemzeti radikális újságírónk, a máskor oly lelkes szabadságharcosunk, Angéla is észleli. Az az iménti, közbeszúrt megjegyzése a járványról, hogy „akárki is, akármi is felel érte, hogy lett”, nyilvánvalóvá teszi, hogy vannak fogalmai vagy sejtései a háttérhatalmi ügyködésekről. Ezúttal azonban nem óhajtja feszegetni ezt a máskor oly szívesen bolygatott témát.
S éppen ez a nagy kérdés – mint kovidos lélekkutatók részéről –, hogy vajon miért nem?
S Edda miért igen?
Nos, a magatartásukban mutatkozó lényegi különbség nem másból adódik, mint hogy más-más az igazodási pontjuk. Más-más igazságot követnek, mert a lelkük más-más igazságra van hangolva.
Eddának az igazság a fontos – az önérdek nélküli, „teljes”, „abszolút”, „színtiszta” igazság. Számára ennek keresése, kiderítése és érvényre juttatása okoz lelki kielégülést, nyújt öröm- és szabadságérzetet, kellő elégedettséget és önbecsülést. Mivel eleve hajlama (fogékonysága) van az igazságkeresésre és a szabadságküzdelemre, ha nem követné e természetes adottsága ösztökélését, elvárását – azaz nem követné, nem teljesítené a lelke mélyéből fakadó feladatát, küldetését, elhivatottságát –, ezt becstelenségként, gyávaságként élné meg. Olyannyira, hogy lelki öröme, emelkedettsége érdekében még személyes kockázatokat, sőt anyagi és kapcsolati veszteségeket is hajlandó vállalni és elviselni.
A fősodortól, a többségi véleménytől, a hivatalos, hatalmi állásponttól való eltérés ugyanis igazi kockázatokkal, hátrányokkal, veszteségekkel jár: a többség megvetésével, megbélyegzéssel, megszégyenítéssel, népszerűségvesztéssel, kirekesztéssel; sőt háborgatással, zaklatással, házkutatással, bűnügyi eljárással, munka- és jövedelemvesztéssel. Az eltökélt igazságkereső, a tisztán látni és láttatni akaró szabadságharcos könnyen az ostobának, önzőnek, tudománytagadónak, szélsőségesnek bélyegzett páriák, a társadalom számkivetettjei között találhatja magát.
Mindezzel az eshetőséggel Angélánk is tisztában van. Sőt, a társadalmi egyedek legtöbbje is. Emezek legtöbbjének a kovidjárványos viselkedését nyilván a közmegvetéstől és a kirekesztéstől való félelem, vagyis a gyávaság is döntően befolyásolta. Ám Angélát nem egy gyáva teremtésként, inkább szabadságharcos természetű (lelki alkatú) személyiségként azonosítottuk. Nála tehát más magyarázatot kell keresnünk.
Elsőre akár az is eszünkbe juthat, hogy Angéla egyszerűen eszesebb és bölcsebb Eddánál, ezért nagyobb összefüggéseket is meglát. Történetesen azt, hogy az oltatás bár akár halálos mellékhatásokkal is járhat, összességében még így is kevesebb halottal kell számolni, mintha egyáltalán nem oltatunk és nem védekezünk. Ebből pedig logikusan következik: ha a tájékozódási és tájékoztatási szabadságnak az a következménye, hogy az emberek megrettennek az oltakozástól, akkor ezeket a szabadságjogokat a nép jól felfogott érdekében fel kell függeszteni; sőt azokat, akik ezekkel mégis élni kívánnak, meg kell büntetni.
Márpedig, mint láttuk, Angéla így gondolja.
Ám azt, hogy ez valójában csak egy feltételezés, ő is pontosan tudja. S számunkra, kovidos lélekfejtők számára, az az igazán érdekes, hogy Angéla miért nem szeretne a dolog végére járni. Eddával ellentétben, ő miért nem vágyódik a tisztázódásra, a teljes igazságra.
Nos, azért nem, mert neki nem nyújtana kielégülést.
Neki nem szerezne fenséges szabadság- és örömérzetet.
Mert ő másra van hangolva.
Nem az abszolút igazság szolgálata nyújt neki önbecsülést, hanem saját társadalmi, politikai, médiabeli környezetének, szellemi köreinek elismerése. A teljes igazság helyett a helyi érdekű és értékű részigazságok szolgálata. Lelki és szellemi képességeit ezért ezek érvényre juttatására mozgósítja, akár úgy is, hogy becsapja önmagát. Igazi szabadság- és igazságharcként éli meg azt, ami valójában már csak önigazolás, önáltatás; kétes erőfeszítés arra, hogy a világuralmi hadművelet kitervelőinek, haszonlesőinek, s kényszeredett helyi csatlósainak titkos szándékát és akaratát mint abszolút igazságot, mint egyetlen lehetséges alternatívát tálalja mind a maga, mind pedig a közvélemény számára.
Az oltásnak nevezett kétes kísérleti szerek mára teljesen nyilvánvalóvá vált leszereplése, a járványkezelésre való tökéletes alkalmatlansága sem képes Angélát elmozdítani határozott álláspontjától. Méghozzá azért nem, mert az ő részigazsága egy olyan dogma, amelyet hazai legfőbb hirdetői még mindig nem adtak fel; s amíg ők nem adják fel, addig Angéla is kénytelen ragaszkodni hozzá, kénytelen teljes szabadságharcos hevületével, igazságérzetével szolgálni. Csak őket s dogmájukat szolgálva képes lelkileg otthonosan, biztonságban, kényelemben érezni magát.
Eddáról elmondható, hogy lényegében helyi érdekektől és értékektől mentes, független személyiség, s mint ilyen, a szellemét, tudását a teljes igazság kiderítésére mozgósíthatja. Rá nézve csakugyan igaz, amit Letoha Tamás kutatóorvos állított nemrég egy vele készített interjúban: „A tudás felszabadít”.
Ellenben Angélára ez már nem áll. Hiszen ő a tudását a teljes, színtiszta igazság elfedésére mozgósítja. Ő ezért sem, ilyen értelemben sem független személyiség vagy szabad gondolkodó. Hanem – minden szabadságharcos erényével együtt – csak szolga. Erre van hivatva, nem többre. S mert lényegét tekintve csupán szolga, ezért fordulhat elő, hogy dicső szabadságharcosként képes teljes mellszélességgel az önkény, a nép jogfosztóinak szolgálatába állni.
Tisztelt Olvasó!
Már csupán az vár bizonyításra, hogy a teljes igazság keresése, az érte való harc, az érvényre juttatásáért folytatott küzdelem valóban akkora örömöt, elégtételt bír-e nyújtani az erre hajlamosaknak, hogy ők képesek akár komoly személyes veszteségeket is elviselni értük. Képesek a veszteségek, kirekesztések, megszégyenítések ellenére is rendíthetetlenül folytatni szabadságharcukat, mint ahogy ezt Budaházy Edda is teszi.
Edda és Angéla mint nemzeti radikálisok azonos politikai platformról indultak, ez a kovidos világ azonban szembeállította őket egymással. Ez a világ azonban arra is képes, hogy összehozza a korábban szemben állókat. A helyi értékű igazságaikat elhagyók találkozhatnak egy magasabb régióban...
Schiffer András és Szakács Árpád a járványt megelőzően a politikai-közéleti paletta két ellentétes oldalán tanyáztak, mára viszont szinte teljes egyetértésre jutottak a Hit Rádió egyik, Globális Játszmák című adásában. Schiffer az LMP egyik alapítója, Szakács meg olyannyira nemzeti radikális újságíró (és könyvszerkesztő), hogy a Lovas István-díj legelső kitüntetettje.
Kovidellenes lankadatlan szabadságharcuk eredményeképpen mostanra többé-kevésbé mindketten kegyvesztetté váltak a főáramú bal-, illetőleg jobboldalon. A műsorvezető megkérdezte őket, hogyan élik meg ezt az új helyzetüket.
Szakács Árpád válaszolt előbb.
Elmondta, hogy korábbi barátai, ismerősei kilencven százalékával szinte semmilyen kapcsolatot nem tart. „Megfagyott a légkör, a levegő körülöttem.” Ez döntően ahhoz a mozzanathoz kötődik, amikor felszólalt a Mi Hazánk rendezvényén tavaly év végén. Habár semmilyen politikai ambíciói nincsenek, nem lesz Mi Hazánk-os, nem kíván képviselő lenni, az ottani felszólalása elegendő ok volt korábbi társai elfordulásához.
Arra a kérdésre azonban, hogy megviselte-e ez a dolog, így felelt:
„Az, hogy szabadon tudok gondolkodni, bármilyen megkötöttség nélkül, ez számomra mindig is fontos volt az életben. Hogy hogy érzem magam, megviselt-e ez a dolog, azt tudom mondani, hogy egyáltalán nem. Inkább felszabadulásként éltem meg ezt az egészet. (...) Nem érzem magam számkivetve... Nagyon boldog vagyok, hálás vagyok az életnek, hogy így alakult, mert egy ilyen megtisztulási folyamat zajlott le az életemben.”
Aztán Schiffer következett.
Mint kiderült, „nagyon hasonlókat” érez és gondol, mint Szakács Árpád. Számára felszabadító érzés, hogy nem kell olyanokkal közösséget vállalnia, és olyanokhoz igazítania a véleményét, akikkel alapvető kérdésekben mást gondolnak a világról. Mint ahogy az is, hogy – miként megfogalmazta – „hála Istennek (...), elvált az ocsú a búzától”.
Tisztelt Olvasó!
Ne becsüljük alá ezt a felismerést.
A teljes és részigazságok, az Eddák és Angélák hétköznapi kifejeződését.
Jól jöhet még akkor nekünk, amikor a világot szeretnénk másképp igazgatni. Másképp, mint ahogy az Új Világrend gazdái igyekeznek berendezni – nekünk, rabszolgaságra ítélt emberiségnek.
Kapcsolódó írások:
