2023. dec. 29.

Verzár Éva: Dutka boldogsága

Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)

Dutka boldogsága

Na, itthon lennék. Mán erősen vártam, hogy haza jöhessek, méges csak itthon a legjobb. A házam rendben van, csak egy kicsit takarítani kellene, de elmenyek elébb, megnézem, mi van a faluba. Az úton, a központ felé találkoztam emberekkel, beszélgettem es velik, de valahogy nem sok kedvik van. Bezzeg a kocsma teli! Annyi a részeg, hogy alig férnek el egymás mellett, és mindenki panaszkodik, hogy nincs pénz. Csak az a furcsa, hogy most az asszonyok es isznak. Hű, de megbolondult a világ! – gondolom magamba, mer megláttam egy asszonyt dülöngeni. Valamikor erősen naccsága volt, most meg olyan részeg, hogy karon akart fogni engemet, Dutkát! Értik ezt? Régebben heába köszöntem neki, még a fejit es elfordította. Szerencsésen elhagytam a kocsma környékit, pedig hívtak béfelé, tutták, hogy Magyarországról jöttem, gondolták, pénzem es van, na, de abból nem isztok –, s elsliccoltam gyorsan előlik.

Bémenyek a kicsi utcába, ott lakik Irénke asszonyság, megmondom, hogy hazajött Dutka, ha kell, menyek vele a piacra, egyéb dolgom nincsen. Kinyitom a kaput, a kutya vicsorog reám. Hát mán ez a korcs sem ismer meg? Valamikor csóválta a farkát, most meg úgy ugat, mintha a Holdról gyüttem vóna vissza.

– Hallgass, te! – kiállt rea Irénke asszony –, megbolondultál? Hát nem ismered meg Dutkát?

A kutya elsomfordált, el es hallgatott egybe. A kicsi padon ültek az asszonyok a ház mellett. Kötözgették a virágokot. – Na, ez jó jel, menyünk a piacra – somolyogtam magamba. De milyen gyászos képpel ülnek!

– Valaki csak nem halt meg? – kérdezem.

– Hej, Dutka, Dutka! – sóhajtoznak nagyokot –. Meghalni nem halt meg senki, de annál rosszabb. Minden drága, alig élünk meg a kicsi pénzből, amit kapunk. De jó, hogy hazajött, most mán minden nap menyünk a piacra, kellene a segítség. Az ember itthon marad, mán nem jár velem, készítgeti elé másnapra a vinnivalókot.

Két asszony szorgoskodik most es, hogy hamar készen legyenek. Kérdezgetnek, milyen vót Magyarországon, menyek-e vissza. Elmeséltem nekik mindent, de azt es megmontam, hogy itthon maradok. Nagyot sóhajtott az asszonyság, örvendezett erősen.

– De egy baj van, Dutka, nem elég csak kivinni a csomagokot az állomásra, velem kellene jönnie. Tuggya, egyedül cipekedni elég nehéz.

– Semmi baj, még úgy sem ígérkeztem el semerre, osztán mér ne mehetnék.

Egy kicsit elhallgattak, én es hallgattam, az asszonyok úgy se bírják sokáig szó nékül. Addig, amíg elindul a mondókáik, nézelőttem erre-arra. Itt nem változott semmi az udvaron. Örökké tisztaság van, a tyúkudvarban, látom, kárálnak elegen, enni van mit, hejába szomorkodnak ojjan erősen. Jó itt lenni, úgy látom, van amit aprítani a tejbe, csak sopánkozzanak. Még az es lehet, hogy ide költözhetek a kis házba. De nem szóltam egy szót se, majd elkezdem takarítani az olakot, mikor hazajövünk a piacról, osztán meglássuk. Lehet, ők mongyák azt, hogy maradgyak itt nálik.

Megszólalt a fiatalabbik asszony – tuttam, hogy nem bírják sokáig.

– Emlékeznek-e még arra, mikor a forradalom vót?

– Hát hogyne emlékeznénk – válaszolt a másik asszony –. Pont karácsony előtt történt, sose felejtem el, úgy megijedtem, hogy a diós-mákos kalácsot kenetlen tettem bé a sütőbe. Ojjan es lett, fénytelen… De nem hánytorgatta senki, észre sem vették vóna, ha én nem búcsálódok rajta szüntelen.

– Én bizony megijedtem – folytatta a fiatalabbik. – Telefonon azt montták, hogy a szomszéd faluba vannak a terroristák, s jönnek felénk. Most kacagok, ha erre emlékezek, de akkor úgy állt előttem, hogy az aszfaltos úton jönnek sorba. Azonnal átmentem a szomszédba, szóltam a szomszédasszonynak, hogy szedjük essze a gyermekeket hamar, s mennyünk ki a mezőbe, hátha ott nem lőnek szét münköt. A szomszédasszony nem jött, de én elmentem a három gyermekkel, osztán estére haza es jöttünk, jól megfagyva.

– Jaj – tette hezza Irénke asszony –, féltem én es, főleg éjjel, azt sem tudom honnan, de egész éjjel lövődöztek. Egyszer, de emlékeznek magik es, hogy mekkora robbanás vót. Azt mongyák, hogy akkor esett le egy helikopter. Azóta se lehet tudni, mi vót.

– Az én uram – vette át a szót a fiatalabbik asszony, Maris – egész nap künn vót a városba, csak estére gyütt haza. A táskája teli vót vajjal. Hű de megörvendtem, kérdeztem, hogy honnan hozta. Kacagott, és azt monta, hogy bétörtek egy ablakot a bótba. Na de nem vót igaz, vették. Azonnal hívtam a szomszédasszonyt, elosztottuk becsületesen, mert abba az évbe én még nem láttam rendes vajat. Karácsony előtt erősen jól jött, de sütni nem vót nagy kedvünk. Mind a televíziót lestük.

– Mit mondott az ura? Mit csináltak a városba? – kérdezte Irénke asszony Marist.

– Hát, féltek, a puska csövivel farkasszemet néztek. Az uram mán két éve nem szivarozott, de akkortól megint szívja. Rea gyújtott, úgy félt. El es szédült, még szerencse, ott vót egy nagy gesztenyefa, annak támaszkodott neki. Akkor még nem tutták, hogy lőnek-e a katonák. Osztán vót nagy öröm! Mindenki csókolt mindenkit, nem számított, hogy romány, vagy cigány, olyan nagy vót a boldogság, amikor megtutták, hogy elment Ceusescu.

– Na Dutka! Nem szól egy szót sem, maga mit csinált? Félt-e? – kérdezték majdnem egyszerre az asszonyok. Erre mit mondhattam vóna? Keztem erősen vakargatni a fejemet. Két asszony kárál itt mellettem, én egyedül a férfi, most kellene megmutassam, hogy mijjen bátor vótam. Igaz, mindenki kótyagosnak hitt, itt vóna az alkalom, csak egy baj van, hogy soha nem tuttam hazudni.

– Hmmm. Hogy es mondgyam, egy kicsit féltem – keztem el, osztán béismertem: – Nem es kicsit, erősen féltem. Éppen a parkba vótam, amikor látom, hogy jőnek az emberek. Nyugodtam ültem a padon, s mit látnak szemeim, azt hogy mindenki menyen bé a Néptanácshoz, s az ablakon dobálják ki azokot a szép, piros könyveket. Utána még a könyves bótból es az összeset. A bótos csak nézi, nem csinál semmit. Ezen elbámultam, mer abba a bótba csak félve mentem bé. Haragos egy ember vót az eladó, de azt hallottam, hogy csak az emberekkel, az asszonyokot, azokot osztán kényeztette. Nem es csodálkozok, hogy a felesége faképnél hagyta. Úgy kellett neki! Osztán csak néztem a nagy tüzet, akkor még nem féltem. Éjjel, igen. Béhúzódtam a vackomba, reszkettem s imádkoztam. Mikor lövődöztek, ki sem mertem menni. Mondok valamit, de el ne mongyák senkinek. Magyarországon es féltem egyszer. Egy szombat éjjel arra ébredtem fel, hogy lövődöznek. No, megijettem erősen. Másnap reggel kérdeztem es, mi történt, kik lövődöztek az éjjel. Egy szemhunyásnyit sem aluttam. Jót kacagtak rajtam, s azt monták, hogyha ezután hallom, mennyek csak ki nyugottan, majd meglátom, miért.

Másik szombaton es hallom, kimenyek, lesz, ami lesz. Hű, de szépet láttam! Az égbe repkedtek a színes csillagok, kitátottam a szájamot – azt monták –, s úgy néztem. Ez volt a „puskaropogás”. Lakodalom vót a vendéglőbe, minden szombaton tűzijátékot rendeztek – így híjják ezeket a repkedő csillagokot. – Átvillant az agyamon, de jó lenne itthon a mű falunkba es ijjent látni! Esszegyűjteném a gyermekeket, s egész este lövődöznék, ilyent még sohasem láttak! Úgy-e, hogy örvendenének?

A gyermekekről jut eszembe. Igaz, hogy elég szegények vagyunk, de régen es azok vótunk. Emlékszem, apámék örökké faragták a játékokot, az asszonyok es tuttak babákot csinálni. Szoknyát varrtak s kötögettek nekik. Most es szegények lettünk, de azért épp láttam a bodegába, mindenki részeg, még az asszonyok es. Jobb vóna, ha ivás hejjett kötögetnének.

Ezen látom, hogy elgondolkoztak, csak én törtem tovább a fejemet.

– Irénke asszony, mikor menyünk a piacra?

– Holnap reggel jó lenne, Dutka – felelte az asszony, én nem es ellenkeztem, de erősen messze vótak a gondolataim.

– Akkor én mennék es. – Felálltam a padról, leráztam a fődet a nadrágomról. Nem néztem se jobbra, se ballra, csak mentem, lógattam a fejem, mint ahogy őszi délutánokon bélóg a nagy szürke felleg két hegy közé. Hangulatom se vót valami vidám, a gondomnak es ojjan sújja vót, mint a vízzel teli fellegeknek. Hazaértem végre. Leülék az ágyam szélire, s törtem a fejem. Eszembe jutott az ágyam alatti ládikóm. Kihúztam, felnyitottam a tetejit, s keztem kirámolni belőle. Vót ott minden, egy csomó papíros, levél es akatt egynihány, s a fényképek, amiket őrizgetek. Sorra szemügyre vettem mindegyiket. Utolsónak hagytam azt, az oválisat, ojjan tojásfoma alakja van. Anyám szeme nézett reám, ojjan nagy szeretettel, hogy belésajdult a lelkem, mintha azt mondaná örökké nekem:

– Ne féjj, kicsi fijjam, csak legyél bátor legényke, de főleg jó. A jókot az Úr Isten állandóan megsegíti. Ha nem ma, hónap. Ha hónap nem, akkor eccer. Elébb-utóbb sor kerül minden jó emberre. – Válaszoltam vóna es neki, de nem tuttam, a szemeim erősen bépásásottak, csurgott a könnyem, mint egy pisis gyermeknek. Le es töröltem, nehogy nekem valaki béálliccson, s meglássa, hogy pityergek. Osztán még rea néztem anyámra, visszatettem óvatoson, nehogy valami baja essék, s csuktam vóna le a ládikát, amikor eszembe jutott, mér es nyitottam ki. Ott lapult alul az a boríték, amivel tervem van. Bétettem a kabátom belső zsebibe. Azzal jóccakát montam a csillagoknak, esszekucorottam a paplan alatt, s mán csak másnap – kukorékolásra ébredtem fel.

Csak nem hagy az a nyomorék kakas békibe, fel kell, hogy keljek. Ha mán ijjen koránra sikeredett az ébredés, elindulék a csipős hidegbe Irénke nénihez. Van kabátom elég, kettő es, de a lódent vettem fel, s azt csavartam magam köré, mer reggel hideg az idő, de azér napközbe még meleg van. A nagykabátomot télire hagyom, akkor kell az. Mán jó messziről láttam, hogy a piacosok sem restek, nagy a sürgés-forgás, ezétt nem es vettek észre, de a kutya mán szagot fogott, s ugatott észveszejtve. Amire béléptem az udvarra, mán két talicska elé vót készítve áruval. Köszöntem úgy, ahogy illik, válaszoltak es, de mán indulásra készen vót mindenki, még jó, hogy a kakas erősködött, mer ha nem, lekéstem vóna a vonatra menést. Megemeltem a talicskát, jó nehéz, a súlya lehúzta két vállamot, de egy kukk se vót, nem szóltam én egy szót se, hanem toltam magam előtt. A másikot az asszony ura húzta, de még indulás előtt gondoson bézárta a kaput. Az ajtót nem, minek azt? Falun nem szokás, úcsse menyen bé senki, ha nem nyílik a kapu. A táskákot az asszony vette két kezibe, s libasorba araszoltunk az állomás felé.

A vonat mán messziről füttyögtetett, s nagy lomhán – mintha ő cipekedett vóna – jött bé az állomásra. A csomagokot gyorsan felattuk, felmásztunk a magos lépcsőkön, hejjet kerestük. Jó egy óra az út, addig még szusszanhatunk egy kicsikét.

– Evett már valamit, Dutka? – kérdezősködött az asszony. Nem vettem észre, csak akkor, amikor jól ódalba bökött a könyökivel. Hát látom, hogy egy nagydarab kenyeret nyom a kezembe, de hogy mivel vót megkenve, a mai napig se tudom. Csak a szemit látom, hogy csudálkozik erősen. Nem tuggya, mi a bajom. Nem es lenne fehérnép, ha nem akarná kiszedni belőlem.

– Mongya, valami kórság ütött vóna magába? – Faggatóra fogott, de most mán reajáccottam a bugyutaságomra. Vonogattam a vállaimot, s vigyorogtam hezza jó nagyokot. De csak nem hagyott békibe. Aszt mongya, hogy biztos szerelmes vagyok valakibe. Erre még nagyobbat vigyorogtam, s hagytam, hogy egye a kíváncsiság.

Zötykölődve mentünk tovább, ijjenkor, hajnali órába nincsen sok utas, s aki itt van, az es mind álmos, fáratt. Én mán látom dereni a napot, pont az Olt völgyibe vagyunk, még egy kicsit tejes a levegő, de ojjan tiszta, hogy harapni lehet belőle. Azétt méges jó, hogy itthon marattam, ijjen szépet sehol sem lehet látni. Itt vannak ezek az öreg fenyőfák. Nem láttam én ennyi csodát, pedig mán világot járt ember lennék, vagy mi a csuda. Még a határon es vótam át. Ez a vadóc patak es mijjen szép! Soha sem fárad el, mint ez itt, a mellettem horkoló. Egyik szikláról szökik a másikra, s örökké virgonc, mint a kicsi macskák. Jaj, Istenem, de hiányzott ez a hej nekem. S amit elhatároztam, meg es teszem, az most mán biztos.

A horkoló emberbe óra lehet? Mer ki sem nyitotta a szemeit, s amikor én megláttam az állomást, mintha ló rúgta vóna meg, ecceribe ébrett fel. Még nyöszörgött egy kicsit, bémelegedett, s most fázott, jobb lett vóna, ha otthon alussza ki magát. Mindenki szedi mán a cókmókját, ez itt a végállomás. A vonat egy kicsit pihen, s osztán menyen visszafelé más emberekkel. Eccer télen vótunk itt Csíkba, mer úgy-e idejövénk a virágpiacra. Vacogott a fogam erősen a hidegtől, de amikor láttam a sok szép fenyőt, úgy elbámultam, hogy a fogam elfelejtett vacogni.

– Dutka, ne álmodozzon! Mondom, hogy valami baj van magával. Csak aggyuk el az árut, kifaggatom visszafelé jövet, meglássa. Most mozogjon, mer maga az egyedüli segítő ember a vonaton. A fogatost iderendeltük az állomásra, nézzen mán szét, künn van-e?

– Ne aggóggyon örökké, még bé sem értünk. Itt van, látom, ott toporog, pontoson ott állunk meg előtte. Tuggya ő, üsmer münköt, hova kell megállnia. Nem bolond a reggelt futással kezdeni!

– Jó reggelt, János, meggyüvénk, itt a nagyasszony es. Erősen félt, hogy nem lesz künn a szekerivel.

– Aggyon Isten magiknak es jó reggelt! Hát vót-e, amikor nem gyüttem magik elibe? Mán szedem es le a kosarakot. Hány napra es jöttek?

– Háromra. – Irénke asszony tud intézkedni, most es sorra mutogatott a kosarakra, hogy mejjik menyen bé a fogatos pincéjibe a hüvösre, s mejikkel menyünk egyenest ki a piacra. Nálik es aluszunk, van nekik szobájik elég. Abból keresik a pénzt, hogy a piacra járókot elszállásolják, enni es adnak, s nem kérnek sokat érte. Dúgig van minden kicsi hejik, de télen heverhetnek az összes szobájikba, ha van fájik, hogy kifücssék az egészet, mer akkor a kutya se jő Csíkba a piacra. Aszt mongyák, hogy errefelé még a kutya es megfagy a kanyarba.

A nagyasszony mán ki es csinosította a padot, amin árulunk, érti a móggyát, a legszebbeket elől teszi, s közije bé-bé csempész a csenevészebbikből es. Így osztán felmarkolják, s viszik egybe az egészet. Azt es tuggya, hogy korán kell jőni, így meg es melegedhetünk egy csepp forró kávéval. Engem kűdött el a kocsmába, onnan hoztam, de modtam azt es, hogy kinek kell. Nekem csak löttyöt adnának, ahogy kinézek, de a nagyszájúaknak, s az állandóan ott vevőknek, finom kávét főznek. Még a cukorral sem spórolnak. Irénke néni az első vevőt sem ereszti el soha. Annak venni kell, mer a babona aszt mongya, hogyha elengedi az elsőt, rossz napja lesz. Most es így csinált, s mutassa a pénzt nekem, hogy megvan az első csaft… vagy valami ijjesmi.

– Akkor ma jó napunk lesz. Osztán ne féjjen, futok én a fogadóshoz, ha elfogy hamar minden. Hozunk mű, maga csak aggya el.

Béjött a babona. Az este, lefekvés előtt megnéztük, mennyi árunk maratt. Nem sok, hónap mindent eladunk, mehetünk haza. Nem kell három napig itt rostokolnunk. A jó. Nekem biztos. Alig aluttam az éjjel. Az asszony nem vette észre, de én elmentem egy piacra, amit itt van nem messze. A nagy szabadságba most van mindeféle piac. Orosz, kínai. Csuda egy hej ez, méges mindenki magyar! Az én beszédemet egybe megértették. Meg es egyeztünk, hogy hónap, vagy hónapután erre jövök.

Reggel megint korán keltünk. Kivittünk mindent a piacra. A fogatos megvette a vonatjegyeket, s sorra hozta ki az ott maratt, üres kasokot. Az asszony elhejezkedett, mindent a keze alá tettem, s szólék, hogy elmenyek egy kicsit. Kíváncsiskodott vóna, de hamar elhúztam a csíkot, nehogy faggatózni kezgyen. Osztán, amikor visszamentem egy jó nagy csomaggal, mán nem állta meg, hogy meg ne kérdezze:

– Nahát, mit vásárolt maga, Dutka?

– Semmi, semmi, megbíztak vele. Csak kényes egy portéka, vigyázni kell nagyon rea, otthon majd meglássa maga es. Jobb lenne, ha mán végezett, ennénk valamit itt a restibe, kijukad a hasam, úgy korog, hogy még a vonatról es leszállítnak, csendháborítás miatt.

– Igaza van Dutka, megdolgoztunk, most együnk valamit, még annyi időnk van, s osztán indulhatunk. – Jól bélaktunk, nem mondom, de én csak nyeltem, az ízét nem es éreztem, mind a csomagomon járt az eszem. A fuvarosra bíztuk, de szóltam neki, hogy ne rakja a többi közé, mer ezt én magammal viszem. Meg es örventem, amikor láttam, hogy épségbe ott van minden. A vonat mán benn áll, s mű felültünk, indultunk haza. Szerencsére az asszony elfáratt, nem vót kedve beszélgetni, így engem es békibe hagyott. Hamarabb es hazaértünk, nemhiába mongyák, hogy hazafelé az út örökké rövidebb. Alig telt el egy kicsi idő, s mű az állomásunkon mán szedtük le a poggyászból a kasokot. Az asszonyom ura es ott vót, várt münköt, siettünk, nehogy elvigye a csomagokot a vonat magával.

– Jó piac vót – ismételgette Irénke néni. – Jó es lenne, amíg így tart, többször mennénk. Legalább kétszer egy héten. De ezen a héten még nem menyünk, esszegyűlt az otthoni munka.

Hát ennek én csak örvendeni tudok. Annak es, hogy van mit csinájjak, s annak es, hogy a héten méges szabad vagyok. A jó asszony ideatta a járandóságomot, s ment az urával haza. Én es hazaindultam. Csütörtök van, akkor épp elég időm van elrendezni mindent, amit kifundáltam. Elébb lerakom a batyumot, s menyek fel a tanácshoz. Ott, amikor bémentem az ajtón, senki sem nézett reám. De amikor elmonttam, mit es akarok, még azt es monták, hogy üjjek le, mer időbe telik, amíg megszerezik az engedéjjeket. A mű falunk nem ojjan nagy. A milicia a szomszédba, s a tűzoltó a tanácsnál dolgozik. Minden egyhejbe van, így hamar szabadultam.

Szombaton, mán korán reggel, a villanypóznákon megszólalt a recsegő. A vederszerű tákolmány elkezte mondani, hogy mindenkit, de főképp a gyermekeket várják vasárnap estére a parkba, mer meglepetést agyalt ki a falu egyik embere. Én vónék az – somojogtam magamba –-, s erősen figyeltem, hogy honnan gyün a hang, embert nem látok benne, de a mindenre kíváncsi szomszédasszony reám szólt, hogy: – Ez vajjon mi lehet? –, azt montam, nem tudok én semmit. Épp nekem kötik az orromra a nagyok, hogy mit tervelnek. No, osztán! – Nem es beszélgettem sokat vele, mer nem tudok, s nem es tuttam soha hazudni. De a hejjem nem lelem sehol. Csak akkor nyugottam meg, amikor jött a szekeres, hogy elvigye a csomagot. Egy kicsit könnyebb lett a lelkem, de kimenni az utcára nem mertem, nehogy engem vegyenek elé, hogy vajjon mi lehet az, amit valaki a faluból így kifundált, nehogy elszójjam magam. Okosabb vót benn ülni, csak hát nehéz. Engem es érdekelt, hogy mit mondnak az emberek, mán én es ojjan vagyok, mint a többiek, csak ők nem lássák rajtam ezt. Majdcsak kibírom valahogy, vasárnap estig.

Vasárnap reggel még idegesebb vótam, egész éjjel mintha bolhák csipkettek vóna. Szét es szettem rendesen az ágyamot, kerestem, van-e benne valami. Nem vót. Nem baj, legalább rendet csináltam, s ezzel es telt az idő. A reggeli harangszóra mán korgott a hasam. Elévettem két tojást s szalonnát, megsüttem, s egy jó karéj kenyérrel megettem. Vót még egy kicsi tej az ablakpárkányon, csuporba öntöttem, belé raktam a kenyér héjját, amit a fogaim miatt nem tudok megrágni, s azt es bélapátoltam. A hasam rendbe, de mit csinálok egész áldott nap? Egész délelőtt jöttem-mentem az udvaron. Fellocsoltam a fődet, esszesepertem óvatoson, nehogy észrevegyék, hogy porozok, ahejjett, hogy a templomba mennék, s még a kertbe es hátra merészkettem. Ezt a kicsi házat, miután anyám meghalt, a reám eső pénzből vették meg nekem. Amijjen kicsike a ház, ojjan kicsike a kert es. De most legalább van, ahol a virágokot elültessem. Kaptam magokot es, palántákot es, s most csókolhatnám, ha akarnám a kedveskéimet, csak épp nincs rea kedvem, ojjan ideges vagyok. A burjányt kiszettem közülik, s megint éhes lettem. Ez jó, mer akkor délfelé lehet, kondult es a harang, délre harangoztak. Csak eltelik a nap valahogy! Ettem rendesen, el es mostam a tányért. Osztán a napon megmelegedett vízzel jól megmosakottam, künn a pitvarba. Bésüt a nap, a szomszédok se látnak, itt szoktam feredezni, amíg engedi az idő. Felöltöztem, s feldőltem az ágyra. Hát nem elaluttam? Mán szürkülődött, amire felébrettem. Hamar esszekaptam magamot, s indultam, most mán egy cseppet se féltem. Nem foglalkozott velem a kutya se. Nagy emberre gyanakottak, ojjanra, aki tud okosat kigondolni. Engem békin hagytak. Leültem a parkba egy padra, s vártam. Amikor jól bésötétedett, mán mindenki, aki élt s mozogott, künn volt a központba. Kijött a polgármester, elkezte mondani, hogy ma ünnep van, igaz nem falunap, de majdnem. Minnyá kezdődik az iskola, s ezzel jó tanulást kíván ő es, és az egésznek a kitalálója – Dutka.

Lehet, gombócot nyeltek az emberek, de megszólalni nem tuttak, csak néztek pont ojjan bambán, mint én szoktam, amikor a recsegő megszólal a póznákon. Idejik se vót nagyon beszélgetni, mer elkezték a lövődözést. Na, vót sok bamba, nagy ember. Én a kicsikéket figyeltem, hogy élvezik. Hű, de melege lett a szívem tájékának, amikor láttam, ahogy tapsikolnak, s csillognak a szemeik. Úgy es van, a gyermekek, még ha csúfolnak es, de tiszta a lelkik, nem foglakoznak azzal, hogy ki fia-borja vagyok, csak örventek erősen.

A gazdákkal más a hejzet. Ma nem foglalkozok velik, még akkor se szóltam, amikor a hátam megett két pénzesember mondogatta egymásnak:

– Ez csakugyan lüke! Mennyibe kerülhetett ez a bolondság? Az egész mezőt felszántattam vóna az árából.

– Hát igen – montta a másik –, én még a télire való fát es megvettem vóna belőle. Ez a lüke osztán fagyoskodhat, de mit bánom én!

Én inkább azt néztem, hogyan kiábálnak egymásnak. – Hű de szép! Ezt nézzétek! – hallottam innen es, onnan es. Szép es vót, a kínai barátom nem csapott bé. Vót benne piros, fehér és ződ, mer azt kértem, hogy csupa magyar színek legyenek benne. Reám akarta tukmálni az aranyszínűt es, de nekem nem kellett. A sárga a rományoké. Akármijjen szép az égbe, de nem kell. Bár a csillagok es sárgák, s az a Csaba kirájfi ösvénye, de akkor sem kell. Legalább fél óráig repültek fel az égbe a csillagok. Még zene es vót hezza. Kitették az ablakba a zenemasinát, s ojjan szépen danoltak, hogy majdnem én es felrepültem a csudától.

Osztán vége lett. A zene es elhalkult. Reám se nézett senki, ment mindenki haza. Bolonggya vótam eddig a falunak, ezután még nagyobb bolonggya leszek. Nem baj, megérte! Menegetek én es hazafelé, s majdnem belébotlottam egy gyermekbe. Az annyával éppen hezzám jött.

– Dutka bácsi, köszönjük szépen. – Ennyit nyögött ki, de ojjan piros vót a képe, mint a rózsa. Az annya simogatta a buksi fejit, ő es hálálkodott, s nekem a tenyerem erősen kezdett izzadni. Elé es vettem a zsebkendőmöt, hogy megtöröjjem, amikor kezet fogtak velem.

Hazafelé, az úton végig, mind az vót a fejembe: – Dutka bácsi, Dutka bácsi…

Még akkor es halottam, amikor bémentem a házba, s leültem az ágyam szélire.

– Dutka bácsi, Dutka bácsi… – még mondogattam magamba, s ojjan örömöm vót, hogy magamra néztem, hun fér el bennem ekkora boldogság? Hát sok hejje nincs, azt látom, de méges bennem van. Osztán anyám hangját hallottam megint: – Légy jó kicsi fijjam! – Osztán megint azt, hogy – Dutka bácsi.

Most mán nem veszem elé a fényképet a ládából, hogy megmongyam, igaza van édesanyám. Érdemes jónak lenni, mer nagy ember lett belőlem.

– Én vagyok: Dutka bácsi!

Kapcsolódó cikkünk: