Verzár Éva: Fidibusz

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Fidibusz

A légy a tavaszi zsongásban beleszédülhetett az első virágok részegítő illatába, irányt tévesztve berepült a tanterem ablakán. Kinn a hirtelen jött szárazság miatt lekonyult ágakon öregasszonybőr-szerű levelek hallgattak, s benn az iskola padjaiban kilenc kilencedikes lány és két „árva” fiú várta a felmentő csengő szavát. Késett... Bárány tanár úr unottan nézett ki az ablakon, majd követte a légy röptét s közben ujjai doboltak; a diákok szerint, persze, élvezettel nyomogatták a puha táblatörlő szivacsot.

Kopp... kopp... A nagy csendben, amely aligha tarthatott öt percnél tovább, mert ennyi kellett, hogy a felszólított diák tudatlan csendjét megszakítsa a légy ablaknak ütődő koppanása, a tanár úr feleszmélt:

– Ülj le, mára sem készültél, lányom! – S felsóhajtva, azért-e, mert a zümmögő bogárnak sikerült megtalálnia a kijáratot a szabadba, vagy mert az óra végét jelezte a folyosón felhangzó csengő szava, becsukta a naplót.

– Jövő órára nem lesz lecke. Egy hét múlva, a réten áthaladva, gyalog felmegyünk a hegyre. Hozzatok magatokkal sütnivalót; szalonnát, ha kérhetem. A következő természetrajzórán a védett növényekkel foglalkozunk. Látva az órán tanúsított „kedveteket”, úgy gondolom, hasznosabb lesz a szabadban ismerkedni a tananyaggal. Füzet és ceruza mindenkinél legyen!

Az osztályban – az utolsó óra s a meleg ellenére – nagy kedv kerekedett, de erről a tanár úr már nem vett tudomást. Kiment, hagyta maga mögött feléledni a diákságot.

Első év, hogy bevezették a kötelező tíz osztályt. Akinek nem sikerült a felvételije gimnáziumba vagy szakiskolába, annak még két év fejtágító lett a jussa. Nem örvendtek neki, élték volna már életüket szabadon, olyan lány is akadt, nem is egy, aki ment volna már férjhez, de egy általánosba járó diákot nem lehetett oltár elé vezetni.

Két év! Még két év iskolapadban! Ha csak egy évvel születtek volna hamarabb!

Korán indultak. Alighogy búcsúcsókot lehelt a felkelő Nap a tűnő éjnek s harmatot hullajtott az ég, a gyerekek már sorba álltak az iskola előtt. A tanár úr pedig izgatottan magyarázott, hogy mi lesz az útvonal, melyik réten vágnak át, s intett mindenkit, hogy hallótávolságon belül legyenek. Áthaladtak a falun, a marhacsorda nyomában még szállt a por, érezni lehetett a tej illatát a levegőben, egészen a hídig. Utána kettévált a mezei út. Jobbra a marhalegelő, balra a bérbe kiadott, illatos kaszáló.

– Álljatok meg! Mindenki maradjon mellettem! Mint látjátok, tele van a rét virágokkal, növényekkel, de ki az, aki tudja is az itt élő növények nevét?

– Harangvirág!

– Fecskevirág!

– Lóhere!

– Margaréta! – Egymás hangját túlkiabálták, miért ilyen buta kérdéseket tesz fel Bárány tanár úr? Mindenki ismeri, tudja, mi nő ezen a réten, hisz’ idejárnak a lekaszált füvet szárítani nyaranta.

– És ez? – mutat a tanár egy szerény virágra.

– Burjánvirág, vagy valami gazvirág...– szólt be Kati hirtelen, s egyszerre nevetett fel az egész csapat.

– Nem burjánvirág, nem is gaz, hanem egy értékes növény. Kockástulipán a neve. Védett. Értéke felbecsülhetetlen. Csak itt nő, ezen a réten! Sehol máshol ezen a vidéken! S ilyen különlegességekből több is van. Ezért jöttünk. Jegyzeteljetek, mert ebből feleltek!

Jó négy óra járásra van a falutól a hegy. A vidám hangulat, amint tanulás lett a cél, alábbhagyott. Vágyakozva tekintettek az ég felé törekvő csúcsok felé, csak már odaérnének! Duci Klárika gyomra már korgott s kíváncsian sorra kérdezett mindenkit:

– Te mit hoztál? Mit sütünk? Jaj, már olyan éhes vagyok, hogy kopog a szemem...! – Miután suttogva kibeszélték, hogy kinek, mi rejlik az ennivalós zsákjában, más szórakozást találtak. Gyíkokat és békákat kerestek a fű között, s ha valaki meglátott egyet, felkiáltott, amire két bátor legény felkapta, s a lányok visítozva szaladtak, amerre láttak.

A tanár úr nem adta fel, eltökélten megmutatott minden kincset, amit csak talált a réten, és arról is meggyőződött, hogy a nebulók le is jegyezték, amit mondott. Szerette munkáját, a természetet, az oktatást, csak valahogy nem illett bele abba a rendszerbe, amelyben élt...

A hegy lábánál, az itató csövéből ömlött a dús forrás – a Csurgó – jéghideg vize. Valamikor még betyárok is ihattak ebből a vízből, szólt a fáma. Ma már az erdőt járó embereknek adott felüdülést és a fenti karámban tanyázó juhokat és juhászokat látta el, de a Csurgó alatti betonvályúból az erre járó állatok is vígan lefetyeltek.

Kicsit feljebb, az itató közelében telepedtek le. A sűrű erdő a magasabb helyet szerette. Itt lenn a boróka bokrok tanyáztak, egymás hegyén-hátán. A gyerekek fáradtan huppantak le a fűbe. Bárány tanár úr kisbaltát vett elő, hogy biztonságos helyet készítsen a tűznek. Nebulói számba sem vették, mit csinál, hisz’ mindig matatott valami után. Az éhes Dundi Klárika már kicsomagolta szalonnáját, feltűzte egy ágra, és azonmód nyaggatta a fiúkat, hogy gyújtsanak már be, mert kopog a szeme az éhségtől. Azok pedig a kérésnek nem tudtak ellenállni, mert Klárikának volt a legcsábosabb mosolya. A két fiú egymással versenyezve tépte ki a lapot jegyzetfüzetéből, csavarták a fidibuszt, ahogy otthon nagyapjuktól látták, s dugták egy boróka bokor alá. Tudták, úgy ég, mint a zsír, Klárikának nem kell sokat várakoznia, hogy megsüthesse szalonnáját.

A tanár úr már csak a recsegés-ropogásra lett figyelmes, és őrjöngve integetett, hogy szaladjanak a Csurgóra, hozzanak vizet, oltsák már el a felfelé igyekvő lángnyelveket. A diákok csak nevettek, mi lelhette a kövekkel megrakott embert: úgy hadakozott, hogy azt sem vette észre, lábfejére hullottak a nagynehezen összegyűjtött nehéz kövek. S azt sem értették, hogy miért lohol a falu felé. Akkor értették meg, mi történt, amikor a forróság megcsapta arcukat s látták, hogyan kúszik egyre feljebb a mindent beborító tűz.

A hegyoldal alja pillanatok alatt vörös szőnyegként terült el lábuk előtt. Leszaladtak a vályúhoz, volt, aki sikítozott, volt, aki nylonzacskókban hordta a vizet s locsolta a tűztengert. S ekkora már félreverték a völgyben mindkét falu harangjait, futva jöttek az emberek, féltve otthonaikat, hogy oltsanak. Elkezdődött a harc; a diákok eleinte megszeppenve, de aztán teljes erővel dolgoztak, hogy mentsék, ami menthető.

Ezalatt Bárány tanár úr beszaladt a községbe s egy tűzoltóautón csüngve érkezett az erősítéssel: a hatalmas tömlőkkel nekiveselkedők végre megakadályozták a lángok terjedését. Épp idejében, a sűrű erdő küszöbén.

Az emberek kapákkal, vödrökkel, láncot alkotva, lépésről lépésre haladtak felfelé, hogy minden góc megsemmisüljön nyomukban.

Dundi Klárika éhesen maradt; látván, hogy elmúlt a veszély, szemével megkereste a tanár úr szemét s megpendítette óhaját:

– Annyi itt még a parázs, nem süthetnénk meg mégis a szalonnát?

Másnap, amikor búcsúcsókot lehelt a felkelő nap a tűnő éjnek s harmatot hullajtott az ég, s a kockás tulipánok teleitták magukat a Berzsányban, Bárány tanár úr épp ébredezett a városi kórház elmegyógyintézeti ágyán.

Szállongó perje, üszkös virágszárak, szürke hamutakaró...

Nem tudta kinyitni szemét.