Verzár Éva: Házi kenyér, dúcos kenyér…

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Házi kenyér, dúcos kenyér…

Az erdő szélétől nem messze, sűrű bokrok között húzódik meg a ház. Hófehérre meszelt falai kikukucskálnak a poros erdei útra. Ablakában piros muskátlik kacsingatnak, szinte csalogatják a néha-néha arra tévedőket. Olyan ritka errefelé a vendég, mint a fehér holló. A nagy csendet csak a fák dalos lakóinak hangja töri meg, s az öregasszony, ott a ház előtti kispadon üldögélve, észre sem veszi, hogy unokája megérkezett.

Kezét a nap sötétbarnára festette, lehet, hogy nem is ebben az esztendőben, hanem évtizedek óta egyre csak barnul, a tél meg nem elég hosszú, hogy hófehérré varázsolja. Hogyan is tudná? A ráncok közé már úgy beköltözött a nap színe, hogy onnét csak egy nagy betegség venné ki. Attól meg Isten mentsen, mert ki gondozná őt itt, a világ végén? A fiatal leányunoka bejár a nagyfaluba dolgozni, ha ő nem keresne egy kis pénzt, felkopna az álluk. Igaz, van itt minden: disznó, tyúk, a gabona is megterem, a kacsák a patakban lubickolnak egész nyáron, nekik aztán jól megy soruk, kotorják a vizet, s mint a keljfeljancsi, úgy buknak alá, a fenekük az ég felé kandikál, s hopp, már fenn is a fejük. A méhek is itt tanyáznak a közeli fákon, csak a mézet kell begyűjteni onnét. A legnagyobb baj, hogy nincs ember. Ez a lány sem akaródzik magának valakit keresni, pedig amikor ő az unokája korában lépkedett, már gyermeket hozott a világra. Özvegy is lett egyhamar, az uráról már csak egy tábori levélből tudta meg. hogy – nincs többé.

– Mamóka! – köszöntötte a kislány, és az öregasszony mellé telepedett. Ki tudja, mi járhatott a fejében, amikor ezt kérdezte:

– Mondja, maga nem fél a haláltól?

– Fél az istennyila, lányom, mért kellene, hogy féljek? Ugyes eljön, ha itt az ideje, mit érek azzal, hogyha reszketve várom? Meg osztán jó lenne pihenni egy kicsit. Elég volt mán ebből az életből, de betegeskedni, azt nem szeretnék. Elaludni kellene, csendesen, úgy, ahogy elalusznak estére kelve a napok, olyan szépen képzelem el az elmenést erről a világról. A tiszta kék égen, bárányfelhőkön úszkálva, elhajózni a hegyen túlra, oda, ahova a nap minden este aludni tér. A halál még koronát is tenne a fejemre, szép vöröset, és ködfátyolt a vállaimra! Nézz reám! Hát nem én lennék életem utolsó napján a legszebb? Minek szenvednék? Életemben egyebet sem csináltam, minthogy nyögtem.

– Mennyen mán, mért nem pihen most? Minek dörzsöli itt ültibe azt az egy darab ruhát? Nem megmondtam, hogy kimosom én a géppel?

– Attól szakad az, lányom, esszecsavarja, oszt’ vehetek ujjat. Miből? Nekem nem adják a pénzt, mind neked. János bá vala itt – épp az elébb ment el –, azt mondja, hogy a varrodát is bézárják. Osztán te mért nem mondád nekem? Férjhez kéne menned, tartson el az urad. Mi lesz veled, ha mán én sem leszek, hogy neveljem a baromfiakot?

– Csak fél, nagyanyó! Örökké a halállal jő nekem, ha férjhez akar adni. Hagyjon engem békén, nem kell nekem ember, hogy megmondja, mit csináljak, s mit nem. Ha kerülne, akkor pedig olyan legyen, aki kijön ide lakni. A mai emberek mán nem nagyon akaróznak az erdő szélin élni. Nagyanyó, mü hogy kerültünk ide? Mért pont ide jöttek? A falu magiknak nem volt jó? Még sohasem beszélt nekem erről. Osztán azt sem mondta el, milyen volt leánynak lenni? Hogy is volt, amikor maga esküdött örök hűséget?

– Nem beszéltem vóna róla? Az meg hogy lehet? Ojjan régen vót az, lehet, kiment a fejemből.

– Ne beszéljen mán félre, örökké ezzel jő, pedig még azt es tuggya, hogy hány fűszál nő a határba. Mijjen vót a nagyapám? Mutasson mán egy képet róla! Örökké dugdossa, de most nem menekül. Hozza ki azt a frankos kávés dobozt, mert úgyes tudom, hogy abba vannak a kincsei. Mutassa meg nekem!

– Jaj, istenem! Mit vétettem? Megáldottál engem ezzel a jánnyal, örökké csak a kíváncsiság, bár másra lenne kíváncsi, de ő engem bolygat s nem hagy nyugton. Kihozom, de ha nem fogod bé a szájadot, úgy elnáspángollak, hogy nem éred meg a férjhezmenetelt. – Két kezével megtámasztja a pad ülőkéjét, felnyomja magát, még áll egy percet, hogy meg ne szédüljön, a lábai is szokják a súlyát, pedig teste nem mondható nehéznek. Az évek töpörödött kis asszonnyá gyűrték össze. Vékony lábán már alig tud megállni. Fekete ruhája majdnem földig ér, eltakarja törékeny alkatát. Keskeny vállán télen-nyáron egy hárászkendő, állandóan hideget érez. A csúz költözött beléje – mondogatja –, s a sok munka. Fején néhány szál haj, fekete kendővel takarja el; egyetlen hely, amit a nap nem barnított meg. Arcát ráncok borozdálják keresztül-kasul. Keskeny száját örökké összeszorítja, nehogy valamit kibökjön, ami a lelkét nyomja. Csak a szeme tiszta, tiszta, mint a lelke, amit nem mocskolt be az idő. De a tükörbe már nem néz. Minek? Megijedne a látványtól. Nehézkes léptekkel indul be a házba. Az első lépcső magasan elrugaszkodik a földtől. Kezével segíti magát.

– Nagyanyó, toljam? – incselkedik a leányunoka, de ő rá sem hederít. Majd megtudja, ha eljön az ideje, hogy milyen öregnek lenni. Aztán fokról fokra lép, a tornácon megpihen. A házban a legbelső szoba az övé, az utcára nyíló ablakaival. Elvette volna a kislány tőle, de nem engedett. Amióta kihozták ide a villanyt, van a televízió, nézze azt. Ő nem érti, mit beszélnek, de nem is érdekli. Neki az ablak a televízió. Lássa az embereket, ha épp arra járnak, de barátja minden egyes fa, bokor és az azon élő madárnemzetség. Néha szól hozzájuk, azok meg válaszolnak. Csak a macska nem hallgat a tiltószóra. Állandóan felugrik a párkányra, ha benn mocorgást hall, s addig nyivákol, amíg be nem engedik. Ha teheti, odafekszik aztán a hasára – az öregasszony hasára –, testének melegétől elbódulva mély álomba szenderül.

A doboz az éjjeliszekrény legalsó fiókjában van, jó mélyen elrejtve. Kapaszkodva, nyögve hajol le, de végre előkerül. Leül az ágy szélére. Elfáradt. A barna doboz tetejét simogatja, nem nyitja ki. Elindul vissza az udvarra – ez a jány még bé találna jőni, hogy sürgesse –. Kifelé már könnyebben halad, az egész napi ülésben elgémberedett lábait kissé bejáratta. A térdkalácsa még recseg-ropog, de mit számít, fő az, hogy viszi.

– Jó, hogy megjőve, mán mentem vóna magáért – zsörtölődik az unoka. Mindig is kíváncsi volt, mit rejt a doboz.

– Itt es vagyok – huppan nagyot a padra.

– Nyissuk ki!

– Várj, szusszanjak meg egy kicsit, elfáradtam, de megmondom, hogy nem adom a kezedbe. – Azzal óvatosan felemelte a fedelet. Megbarnult képek vastag lapjairól ismeretlen emberek néztek szembe az ifjú lánnyal. A legfelső képen szép, fiatal asszony nevetett, méghozzá kalapban.

– Ez meg ki lenne?

– Nem ismered meg az öreganyádot?

– Ez maga?

– Mit gondolsz, csitri, örökké vén vótam?

– Jól van, mama, nem akartam bántani – súrlódik nagyanyjához, mint a macska; érezte, hogy kicsit többet mondott, mint szabadott volna. Unokája illata és közelsége pedig erősen jól esett az asszonynak, aki maga is hitetlenkedett a képet látva. Aztán felemelte a következőt.

– Ez vót a nagyapád.

– Hű! Ez a szép ember? Ezért nem mutatta meg eddig, úgy-e, nehogy nekem es ilyenre fájjon a fogam. Mijjen szépek vótak magik, nagyikám! S ez a nagy ház? Ez kié volt?

– A nagyságos úréké, itt, a faluba’. Ott szolgáltunk. Ott, abba a nagy házba, ahol most a varroda van. De akkor nem úgy nézett ki, mint most. Nagy uradalom vót az! A ház körül nagy fák, még ezer évesek es vótak azok! Nagyapád tartotta rendbe az udvart. Vót dolga elég. Kaszálta a füvet, nyeste a virágokot. Mennyi rózsa vót! Egyik szebb a másiknál. Két asszonya vót a háznak. Ikrek, s az embereik es ikrek. Az egyiknek az ura erősen hamar meghalt. A másiknak ojjan művészféle vót élete párja. Nem csinált az semmit, csak fúrt, faragott. Szerencsére az asszonyok ügyesek vótak. Az egyik a házat uralta, a másik az uradalmat. Akkor mű es benn laktunk anyámékkal a faluba’, az uradalomhoz tartozó házba’. Gyermek vótam, inkább fiatalka, amikor hezzik kezdtem járni. Anyám küldött örökké, hogy hozzam el a vajat, amihez kenyeret es adtak minden másadnap. Ha te láttad vóna azt a kamrát! A kiadó a benti asszonyság vót. Mindennap saját kezivel köpülte a vajat. Hetente sütték a kenyeret, ojjan jó ízű feketekenyeret azóta sem ettem! Na, nézz oda, most es csurog a nyállam, s ahol hijja a fogamnak, ki es fojik. Megtörölöm. Várj egy kicsit!

– Ijjen finom vót az a kenyér, mama?

– A’ bion, ha te ehettél vóna belőle! Manna vót az, jányom!

– Jól van, meséljen a nagyapáról! Ő mijjen vót? Hogy ismerkedtek meg?

– Fess ember vala szegény. Az anyám kiöregedett a munkából, én vettem át a hejjit. Békerültem a nagyházba. Szobaleány vótam, takarítottam, a nagyasszony keze alá attam mindent, amit kért. Nagyapád ott ólálkodott örökké körülöttem. Észrevettem én azt, mán hogy a csudába ne vettem vóna észre? Egy nap osztán, úgy vagy két év után, hogy a szoknyám körül lógándozott, levágott nekem egy gyönyörű piros rózsát. Mikor mentem hazafelé, eléállt a bokorból s nekem atta.

– Józsi! – kérdezém –, nem fél, hogy a naccságáék megölik, ha észreveszik a hiányzó rózsát?

– Nem én, az életemet es odaadnám magáért, Iluska! – Hát ezután mán ojjanok vótunk, mint a jegyesek. Tuttam, hogy az ő felesége leszek, de azt es tuttam, hogy várni kell arra. Illett legalább három évet udvarolni a leánynak. Nem es sürgettük ojjan erősen, valami kelengyét essze kellett gyűjteni. Szegények vótunk, mint a templom egere.

– Szegények? Mama! A nagyapán ojjan szép ruha van, hogy csuda!

– A’ bion , ezt akkor a naccságáék es megjegyezték.

– Hogyhogy?

– Az úgy vót, hogy vót egy másik uradalom es itt a faluba. Nagyapád az ottani úrfit sokszor vitte ide-oda a kocsiján vasárnaponként. Az pedig a levetett, kopott ruhájival fizetett.

– Nannyó, ez, ami rajta van, nem kopott! – kotnyeleskedett a lány.

– Nem hát, mert eszes vót a nagyapád. Élt itt egy híres szabó, hát elvitte hezza a kapott gúnyát, az darabokra szette, kifordította, s ojjan lett, mintha most hozták vóna ki a bótból. Az úrfi nem járt akármibe. A szomszéd faluba szőtték a szövetet, de ojjant, hogy még az angol királyi udvarba es eljutott a híre, pedig ott sem jártak akármibe. Ezt, amit rajta látsz, éppeg kifordítva, abból az anyagból szőtték, amit még a királyok es felvettek vóna! Nekem es fel kellett tegyem a kalapot, amikor együtt jártunk, hogy ne legyek maradi az udvarlóm mellett. Egy vasárnap a templomból jöttünk épp, mentünk vóna vissza az uraságékhoz, amikor a nagyasszony odahívta a nagyapádot s megnézte, mi van rajta.

– Józsi, magán olyan ruha van, hogy az én férjem sem jár ilyenben! – mondta. Ami igaz, az igaz. Az uraság nem adott sokat a cafrangokra. Neki muzsika kellett, festék, faragáshoz balta. Néha, de csak ha rea szóltak az asszonyok, felült a hintóra, kiment, megnézte a határt, általában ojjankor, amikor arattak, azzal hazajött, s résziről el volt intézve a gazdaság. Nekünk dologgal teltek el a napok, hónapok, évek… Oszt’ esszeházasottunk. A gazdáéktól kaptunk egy kis fődet itt, az erdő alatt. Ezt a házat es ők húzatták fel nekünk. Sok boldogság nem jutott, mert egy évre rá mán ment es az uram a háborúba. Még a kicsi leányát – az anyádot – sem ismerhette meg. Azóta itt vagyok, a többit mán tudod.

Sorra szedték elő az emlékeket. Egy pántlika a báli ruhájáról … Egy szalag a hajából… Egy fehér keszkenő: akarattal ejtette le egyszer, akkor kapta az első csókot! Végül egy könnyű kis csomag, . Félve nyitották szét a fehér selyempapírt, nehogy széttöredezzen az, ami eleddig egybe maradt: egy elszáradt, kifakult rózsaszál.

Az unokát meghatották, magukkal ragadták a réges-régi emlékek: .

– Nagyi! Mi nem süthetnénk olyan kenyeret, amit ott a nagyházban sütöttek? Annyit emlegette, hogy szinte magam előtt látom a polcot, ahol a kihűlésre váró, dúcos, fekete kenyerek sorakoztak.

– Süthetnénk, a kemence még megvan. Csak bé kell dagasztani, hevíteni, elébb szerezni kell lisztet, de nem fehéret! Menj el a molnárhoz, neki biztos van. Akkor megsüssük. Én es ennék még egyszer az életbe! Vajat kennék a meleg kenyérre, megsóznám, s amikor beléolvadt, bizony, jóízűen megenném! Menj, jányom! Sütünk!

Azzal mindent óvatosan visszatettek a helyére. A lány elindult lisztért és kovászért, az öregasszony visszaült a padkára, hogy mielőtt az este leszáll, dolgozzon még egy keveset. Amint azonban betette a lány maga után a kaput, elmélázott: valahol egy táncparketten vagy a vasárnapi misén érezte magát, ahol a szeme össze-összeakadt a Józsija szemével.

Egész éjjel forgolódott az ágyában. Holnap reggel korán kel – tervezte. – Amíg a kis unoka felkel, már be is hevíti a kemencét. Majd együtt dagasztanak... A hajnal alig hasadt, de ő már talpon volt, s maga is alig hitte, hogy egy csepp fájdalom se kerülgeti. Erősnek érezte magát, egy-kettőre csaknem mindent előkészített. A kemencében pattogott a tűz, a pityóka főtt egy nagy fazékban, a liszt megszitálva, a kovász is elindult, amikorra az unokája álmos szemekkel előkerült.

– Mán hasadra sütött vóna a nap, ha nem kelsz fel! Igyál meg egy pohárka tejet, s gyere, hámozzuk meg a pityókát. Osztán a dagasztásba es kellene segítened. El es felejtettem, házi vajat hoztál az este?

– Hoztam, hoztam – válaszolt a lány, miközben itta a tejet, de előbb még lelopta a tej fölét, ma nem törődik ezzel a nagyanyja, legalábbis nem zúgolódik, ahogy azt örökké teszi. Serényen dolgozni kezdett, már előre érezte a kenyér illatát, a legnagyobb dúcát töri le, jól megtömi friss, finom, házi vajjal, ahogy azt nagyanyja mesélte.

A teknő kikerült a ház elé, beleadták minden erejüket, de nem is volt hiába, mert alig múlt el egy óra, látni lehetett, ahogy emelkedik a tészta a fehér abrosz alatt. Azonnal szaggatni kezdték, nehogy túlkeljen. Szerencsére még megvoltak a szakajtók, a nagyi semmit sem engedett eldobni. Igaz, ma már a diót gyűjtögetik bele ősszel. Most ismét arra használják, amire elkészítették valamikor régen. Sorra szaggatták bele a tésztát, takarták le fehér kiskendőkkel, hogy még keljenek. A teknőből kikaparták a maradékot, belisztezték, maradjon kovász, mert ezután mindég sütnek. – Hogy eddig miért nem tették? – morgolódtak. – Nem is olyan nagy dolog s az idejükből is kitelik. – Aztán a kemence volt soron. Összehúzták a parazsat gondosan egy sarokba, majd előkészítették a kenyerek helyét. Nagyi még a kezét is bedugta az ajtón.

– Hát maga mit csinál?

– Megnézem, elég meleg-e.

– Csak nem hőmérő a keze? – incselkedett a lány.

– Hallgass! Most aztán szedd össze magad! Te veted bé, vagy én vessem?

– Azt hogy kell?

– Figyelj, megmutatom, csak ügyesen tedd a lapátra! – Azzal, gyors mozdulattal, kifordította a tésztát a szakajtóból a lapátra, s egy lendülettel belökte hátulra, hogy a következőknek is legyen helyük. A lány csak ámult-bámult, mit tud az öreganyja!

– Bezzeg most nem fáj semmije!

– Nincs idő ijjenkor a fájdalomra, pattanj tüstént, mert szétfolyik a tészta. Ügyeskeggy, jövőkor majd te dobod bé. Most csak légy résen! Ahol a szemed, ott legyen a lapát, örökké lisztezd, hogy oda ne ragadjon! Érted?

– Értem, értem, de mikor lesz kész?

– Sületlen kenyeret nem eszünk. Kivárjuk… Kivárjuk, hogy jól süjjön át. Ahogy a kezemmel éreztem, jól béhevült, úgy másfél óra múlva már verhessük es le.

A kemence ajtaját becsukták. Rázárták a reteszt. A parazsat az ajtó elé kotorták, hogy ki ne fusson a kemence melege, aztán leültek a padra. Hallgattak egy sort. Néztek egymásra s mindkettejük szeme csillogott. Az utcán, messze, egy alak tűnt fel, egyre közelebb ért, megállt a kapu előtt, bejönni készült, mert a kutya erősen ugatott.

– Nem láttad, ki jön? – kérdezte az öregasszony. – Úgy elvótunk ezzel a sütéssel, hogy ki sem néztünk az ösvényre.

– Majd meglássuk, ha bé meri dugni az orrát a kapun. – Még ki sem mondta és nyikorgott a kilincs. Fiatalember lépett be, félénken, mert a kutya ugatása egy cseppet sem volt biztató.

– Nahát! Sándor! – kiáltott fel a leányka. – Te merre bóklászol itt, ahol a madár sem jár?

– Horgászni voltam s gondoltam, ha már erre járok, megnézem, mi van veletek.

– Ülj le, fijjam! – intett a mama a lócára. – Éppeg kenyeret sütünk.

– Kenyeret? Házit?

– Aszt bion, jó feketét. Ojjant, amijent régen szoktunk.

– De jó magiknak! Szép ez a hely, jó lehet itt lakni!

– Ezt eddig nem mondtad – nézett nagyot az eladósorban levő. – Én azt gondoltam, hogy nincs legény a faluban, aki szeretne itt élni.

– Pedig igencsak jó lenne. Itt az erdő, mező, lehet állatokat tartani, nem messze a tó s van hal benne elég. Még fát sem kell venni télire!

– Aszt nem, fijjam, ha van, aki felvágja! Múlóba’ van már az idő, gyertek, nézzük meg, mi lett a kenyerünkkel. Most segítség es van, enni es kap, ha kiszedi a kenyereket.

– Csak mondja, mami, mit csináljak, kiszedem én, ha ezeret sütöttek, akkor es. De a jussomot, azt kérem.

– Miből te? A leányból vagy a kenyérből?

– Jöhet mind a kettő – kacsintott a mamára a legény.

– Nekem ehhez nincs szavam? – huncutkodott a leányka.

– Most nincs, hozd a késeket, le kell verni a kenyeret. – Az első már kinn is volt. Az öregfa megmaradt tönkjére állították, a következőt egy székre, csattogva dolgoztak a kések. A kenyér héja meg ezerfelé ugrált a kés foka alól, az illata kellemesen csiklandozta orrukat.

– Osztán nem eldobni a héjját, jányom, essze kell azt takarítani, leforrázni, s meglátod, hogy a malacok mijjen jó étvággyal esznek ma este. Ünnep lesz nekik es. Hű, de elfáradtam! Leülök egy cseppecskét, most mán csináljátok tű, én nézem, de nehogy levágjátok a kezeteket. – Azzal leült a lócára. A fiatalok hamar végeztek a munkával. Kihozták a vajat a kamrából s várták nagy csendben, hogy kihűljenek a kenyerek.

– Adjatok mán egy dúcocskát, abból ne! – intett a mama s rámutatott az első kenyérre. Előtte volt már a vaj egy széken, kenegetni kezdte a friss, még meleg kenyeret. Jó vastagon rakott reá vajat, megsózta, a szeme csillogott, a keze reszketett. Letört egy darabkát, majszolni kezdte. A fiatalok is vágták, kenték, ették…

– Nagyanyó, ez csakugyan finom! Magának es ízlik, úgy látom, még a nyála es kifolyt. Adjak még? – S már nyújtotta is az újabb szelet kenyeret. – Ez pont ojjan lehet, mint amilyet nagyapóval sütöttek! Vegye mán el, mit izél?

Nagyanyó nem nyúlt a kenyérért. A keze maga mellé hanyatlott. S ha nem vigyáznak, teste is rögtön oldalt dől.

– Mama, nagyika, mamóka! – sikított a leány. – Mit művel maga!?

– Hagyd mán békin! – szólt rá a legény. – Egyenes helyre kell fektetni... Épp most viszi a frissen sült kenyeret az urához.

Átölelte a leány vállát, a szemébe nézett, úgy csitítgatta:

– Ne búsulj, majd sütünk mű es! Osztán lenéz majd reánk s örvend, hogy élete utolsó napján es tanított, valami ojjanra, amit mű el es felejtünk, ha ő nincs. No, hívjuk a papot!