Verzár Éva: Éppeg annyi

A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből

Kelj fel és járj!

Éppeg annyi

Dunna köd ringatja ölében a hegyet, átöleli, mint anya gyermekét. Az út mentén, a hegy lába alatt – amerre elhalad a kocsi a hazatérőkkel – öreg, viharvert székelykapu zsindelykalapját fújja a szél. Megroggyant oszlopa, ki tudja, meddig állja a havasok sóhaját? Mellette büszke kolosszusként emelkedik a magasba egy új, vendégváró épület. Az öreg kapunak meg vannak számlálva napjai. A régi házat, amelynek előőrse volt, már rég ledöntötte a buldózer.

A székelykapu magára maradt.

Tort ülnek. Elment a gazda, s a rokonok, ismerősök magukba roskadva ülik körül az asztalt. Fehér abrosz sarkát pödri az elhunyt öreg barátja. Reszkető kezekkel fogja a pálinkáspoharat, s nézi a benne csillogó köményes pálinka aranyló színét. Egy mozdulatra hajtja fel, s miután párszor még megismételi, megered a nyelve. Ó, mennyi rossz fát tett is ő a tűzre valamikor...! Mindenki őt figyeli, az arcokon elébb illendően visszafogott mosoly, de aztán már szabadjára engedett derű, amikor a számolás tudományának hajdani különös elsajátításához ér.

– Hétszer hét, Bandika? – kérdezte volt a harcias tanító néni.

– Éppeg annyi – felelte Bandika akkor, most meg idővéste árokkal az arcán ecseteli, lám, így tanulta meg a negyvenkilencet: egy hétig sajgott a tenyere, na meg a feneke, amit ezért a válaszért kapott.

Az asztal másik végén fehérhajú asszony, szomorú és megtört, egyedül neki esik nehezére a nevetés. Ma kísérte ki élete párját. Erős, mert annak kell lennie, annak kell látszania. Összeszedi magát, csatlakozik a jó baráthoz, ő is mesélni kezd. Meg hát van is miről: bizony, ő is tanúja volt Bandika csibészségeinek, csak már nagyobb korából. Amikor már igencsak nős volt. Rajtakapta a mezőn egy asszonycseléddel, de úgy megijedt ettől, hogy a mai napig senkinek nem mondta el, mit látott.

Lassan elcsendesülnek ott az asztal mellett, egyre többen morzsolgatják a terítő sarkait. Habár az eltávozott gazdáról egy szó sem esik, szemük előtt még mindig ott döcög a gyászszekér, ki a sáros udvarról, el a temetőig. Nyomasztó ez a csönd, beszélgetni kellene inkább. Sírna az özvegy, talán hogy megkönnyebbüljön, de nem szabad, mert megtelik a gödör vízzel, így tartja a babona. Különben se szeretné, hogy aggódjanak miatta a gyermekei. Majd holnap, vagy holnapután, miután elmentek. Ne lássák anyjuk fájdalmát...

A visszafelé úton a dunna még mindig ölében ringatja a hegyet, hogy álma szép legyen, amíg el nem jön a napsugaras tavasz.

Egy kis házban – előtte szintén öreg székelykapu, benn kályha ontja melegét – fehér hajú asszony törli könnyeit. Már szabad.

Egyedül maradt.