top of page

Verzár Éva: A tölgyhordó




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Mesél a múlt


A tölgyhordó



Reggelre zúzmarába öltöztek a fák. Az emberek talpa alatt recsegett-ropogott a hó, bajszukon a pára azonnal megfagyott, amint leheletük találkozott a huszonöt fokos hideggel. Előkerültek a meleg bundák, bundasapkák, bennük csak totyogott még a legfiatalabb legény is. Nem is kívánkozott ki senki, inkább ültek a meleg lakásban, mintsem kinn fagyoskodjanak a hidegben. Talán ilyen alkalommal született a mondás is valamelyik házban: „Olyan hideg van, hogy a csíki kanyarban kettéfagy a róka, ha arra jár”.

A pihenés ideje a tél; a meséké, a kártyapartiké, ma már ritkábban a kötögetésé, szőnyegszövésé. Reggel korán a beöltözött emberek elhányják az éjszaka leszakadt hórengeteget, közben egy-két szólt váltanak a szomszédok, enni kapnak az állatok, egész napra bekerül a tüzelő, felhalmozzák a kályha köré, hadd száradjon, míg szolgálatra nem szólítja a ház ura. Addig hadd szunyókáljon rajta a macska, ha már annyira szereti a meleget, hogy naphosszat csak itt dorombol. Néha odébb tolják őkelmét, tesznek a parázsra, a cirmos újra elhelyezkedik, összegömbölyödik és alszik tovább.

Kora estére, amikorra már visszakéri a világosságot a Földtől a Nap, összegyűlik a család. Ki az asztal mellett igyekszik elütni a bőven mért időt, ki a heverőn, sorban, ahogy érkeznek a rokonok, szomszédok. Bizony, közösen jobban esik viselete a búnak, vidámságnak, lassú morzsolgatása a hosszú estéknek. Az asszonyok előveszik a kezüknek valót, mégse legyen az, hogy a semmit kerülgetik, s indul a beszéd, Hamar rátalálnak a közös szóra:

− Mit főztél? Mit eszünk? Azt meg hogy csinálod?

A döntést viszont nehezen hozzák meg. Most is addig-addig találgatják, mi is legyen a közös vacsora, mígnem mindenkinek tetsző elhatározásra jutnak:

− Süssünk krumplit a sütőben, legyen hozzá vaj meg káposztalé! − szabadulnak meg a nagy gondtól, s már veszik is elő a kondért, hogy leküldjék a kislányt a pincébe.

− Cica, menj, hozz fel a szélső hordóból egy kanna káposztalevet, de nyitva ne hagyd a csapot! − szól a kérés, egyben pedig jó tanács, nehogy a szeleburdi kislány még el találja folyatni az aranyló nedűt. Azzal a kislány fogja a kannát, kabátot vesz, kezébe nyomják a pince óriási kovácsolt kulcsát. Örömmel indul le, mert ott annyi minden van elrejtve, hogy amíg lecsurog a káposztalé, bőven lesz mit nézdegélni. Elsőre majd bemegy a belső terembe – tervezi, kicsi lábát kapkodva a havon –, ott sorakoznak az almák hatalmas polcokon, kicsit odébb, a boltív alatt pedig a legfinomabb körték. Ezekből választ majd magának, a legszebbet, a legsárgábbat, s meg is eszi majd, amíg telik a kanna.

A nehéz kulcs belecsússzan a zárba, szerencsére könnyen el is fordul, becsülettel meg van olajozva a szerkezet. Habozik egy pillanatig a kislány, de aztán csak nekiveselkedik a nehéz tölgyfaajtónak, járt ő itt már eleget, valójában nincs mitől félnie.

Tárulj, Szezám! A kislány orrát megcsapja a pince jellegzetes illata: alma, körte, mindenféle zöldség s a savanyított káposzta kipárolgásának semmihez nem hasonlítható egyvelege. Leemel magának egy kövér körtét, s máris tapogatózik hátra a három óriás káposztáshordóhoz. Ott álldogálnak ezek sok kis ablak alatt, két hosszan elnyúló gerendán; több száz káposzta érik bennük, nemcsak házi használatra, mert piacra is visznek belőlük. Anyja a szélső hordót említette, azt levezték el a leghamarabb – majd sorban utána a többit, hogy ne egyszerre érjenek be a szép kerek káposztafejek.

Cica lekucorodik a fal melletti hordó elé, próbálja elfordítani a csapot. Nem sikerül. Még egyszer nekifog, forgatja, rángatja jobbra-balra, meg se mozdul. – Hát ezzel most mit csináljak? – áll tehetetlenül.

− Na, most próbálkozz! − szólal meg egy távolinak tűnő, dörmögő hang. A kislány megdermed, a lélegzete is eláll. − Ne ijedezz, én szóltam hozzád, a hordó. Most már ki tudod nyitni a csapot. Segítettem.

− Nem hiszek neked! A hordók nem beszélnek!

− Akkor nézd meg a csapot, de előbb tedd alá a kannát! Elforog?

− El.

− Na látod!

− Másokkal is szoktál beszélgetni?

− Nem, egyáltalán.

− És velem miért?

− Mert te nem fogsz engemet elfelejteni. Egyszer majd továbbadod a történetemet.

− Milyen történetet?

− Az enyémet. Kezdve onnan, hogy valamikor szép sudár tölgy voltam az erdőszélen.

− És te ezt most elmeséled nekem?

− El. Van időnk. A krumplit még csak most tették be a sütőbe. Na, edd a körtédet, én meg kezdem. Ismered jól azt a nagy hegyet, ott veletek szemben?

− Hogyne ismerném! Oda járunk nyaranta kirándulni, de télen is voltam már ott, lovas szánnal.

− Na, én onnan való vagyok. A gyerekkoromra nem nagyon emlékszem, csak arra, amikor már akkora lettem, hogy átláttam a borókabokrok fölött. Erős voltam és vidám, csak úgy hajladoztam a szélben. Minden eső után nyúltam fel a magasba, és amikor már elég mélyen megkapaszkodtam a földben, kinőttek karjaim. Sok, nagyon sok ágam volt, tele szép, zöld levelekkel. Bő termést is hoztam, ősszel a gyerekek nem győzték a makkot gyűjteni alattam. De a vadon állatai is gyakran meglátogattak. Télen, ha nem találtak eleséget, ágaimmal mutattam nekik, merre kutassanak.

− Amikor kivágtak hordónak, nagyon öreg voltál már?

− Ha öreg nem is, de sokat tapasztalt. Láttam szerelmeseket, bujdosó katonákat, őriztem golyót testemben – megmentettem egy deli legény életét, nem győzött ölelgetni, amikor arra ocsúdott fel, hogy él! Szóval, láttam én sok rosszat és sok jót, de nekem igazából az volt a fontos, hogy hány fészket ringathatok tavasztól őszig.

− Születtek madárkáid is?

− Hogyne születtek volna! Leveleim vigyáztak a madártojásokra, a vékonyabb ágaim pedig óvatosan tolták vissza a fészekbe az örökké ficánkoló fiókákat.

− Milyen szép életed lehetett! Nem parancsolt neked senki, nem mondták, hogy írd meg a leckét, vegyél sapkát, vegyél sálat. Csupa jó történt veled!

− Történt éppenséggel sok rossz is. Háború a falutokban, szegény székely legények, akik itt bujdostak, de voltak olyanok is, akik a falutok haragja elől találtak itt menedéket. Szóval, lesz mit mesélnem, és lesz majd neked is mit továbbmesélned. Gyere minél gyakrabban hozzám, hogy a végére jussunk!

− Jó, jövök, amikor csak tudok... Ugye a törzsedből készültél?

− Abból, és a másik két hordó is, itt, mellettem. Meg a gerendák is, amelyekre ráfektettek minket.

− Hű, de nagy lehettél!

− Hatalmas. De hiába...

­ − Hogy érted, hogy hiába?

− Menned kell, mert tele a kanna. Mindjárt lejönnek utánad, ha megmérgesednek, többet nem engednek le.

− Akkor jó éjszakát!

− Jó éjszakát neked is! − dörmögi a hordó. Dongáin kicsapódott a verejték. Nem is olyan könnyű mindent elmondani, akármennyire fontos is világgá kürtölni. Az az ember, aki szembeszállt a titkosrendőrséggel, a szekuritátéval, az a színész, az nem is úgy halt meg. Nem azért lógott ott, a legszebbik ágamon – ó, majd megszakadt a szívem –, mert részegen felakasztotta volna magát. Egyáltalán nem. Felkötötték. A gazemberek!

Abból az ágamból csinálták ezt a csapot, itt, az oldalamon. Ezért szorul be mindig. Cica, Cica, hogyan fogom tudni neked mindezt elmesélni?






17 megtekintés

Comentarios


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page