top of page

Verzár Éva: Ágnisné átka




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Ágnisné átka



Ágnisné átka


Vasárnapi nagymisére hívogat a harang,

Kongására ijedtébe felreppen egy galamb.

Kongástól, zúgástól, szegény, jól megszédül,

Piheg még a felhő bodrán, osztán tovább repül.


Elrepüle felhők között, hírt vinni egy házba,

Hírt adni egy szép leánynak arról, aki várja.

Mondani, hogy öltözködjön, haját fonja szépre,

Galamb kering odafenn a bodorfelhős égen.


Zsindelytetős kicsi háznak ablakiba szálla,

Kicsi házban szép leánynak hamar odaszóla:

– Siess, siess, kis Iluska, mer tégedet várnak,

Estván ott vár nyugtalanul Istennek lakába!


Szíve alatt éppeg mostan zsebeit kutassa,

Szíve alatt immán ott van mai napnak jussa.

Veres rózsát dugdosott a zsebe belsejibe,

Veres rózsát néked szánnya, szívit meg ne döfje.


Szerelemnek az érzése szívibe költöze,

Szerelemnek a rózsáját senki ki ne űzze.

Fogadd el azt, kis Iluska, locsold magad vízzel,

Illatosat tégy magadra, Estván ne felejcsen.


Elmenének családostul mind a kistemplomba,

Találkoztak ott es, s többször, osztán nagy titokba.

Szerelmiknek a rózsája gyorsan ki es virult,

Annak pedig tüze-lángja semmiért sem csitult.


Akkor sem, ha szerelmüket szidalmazni kezték,

Mer nem gazdag az Iluska, hanem éppeg szegény.

Szegény embereknek vala az egyetlen leánya,

Szegény embereknek vala az egyetlen virága.


Ojjan széppé cseperedett, mint gyönyörű rózsa,

Teste kecses, hangja édes, erdők szép madára.

A legények érte mára sorra epekednek,

A legények érte mindent meges-megtennének.


De Ilusnak csak ez egy kell, Estván annak neve.

Ennek a szép virágszálnak Estván a szerelme.

Fenyítésnek, könyörgésnek semmit sem engednek,

Egymáséi lesznek úgyis, azt súgják az egek.


Osztán sokszor találkoznak, se vége, se hossza

Esténként a csókjaiknak, csak az ég tudója.

Sok estéji tüzes csóknak eredménye lészen:

Iluskának a hasába gyermek készülőben.


Jönne vígan e világra, jönne boldogságra,

Csak mondana áment végre mindenki a párra.

Nem es vala itt mit tenni, megtörténe az mán,

Keservesen, de megtevék, s mondottak rá áldást.


Zúg a harang, harangoznak, de most esküvőre.

A harangok mindenkit odacsődítének.

Jőnek-jőnek csudát látni, essze es sugának,

Nagyhasú a menyasszonyka, ilyent ritkán látnak.


Ám az égen a fellegek gyülekeznek egyre.

Isten nyila mérgesen csapdos le a földre.

Esszesúgnak, morgolódnak erre az emberek,

Tuggyák bizton, ez az idő honnan, mért es ered.


Ünnepelők között némán a nagyasszony álla,

Estvánt éri boszorka nagyannyának válla.

Bibircsók az orrán, szemébe’ fény villan,

Átkait mormolja, titkon, mozdulatlan.


– Átok szálljon, szörnyű átok, Ilusnak fejire!

Gyermekáldás ne érje, fiát meg ne szülje!

Méges, hogyha megszületik, fel ne cseperedjen!

Szerelmiknek e világba írmagja se légyen!


Ágnisnak a gonosz átka gyorsan szárnyra kapa,

Boszorkának kévánsága hétfelé indula.

Hét sarkába elindula hetedhét világnak,

Alig várja, hogy lecsapjon Sötét oltalmába’.


Dolgos napok következnek osztán, sorra-sorra,

Míg eccer csak eljöve a szülésnek nagy napja.

Erősen szép fiúcskának ad Ilus életet,

Akit, mint egy királylegényt, amúgy nevelgetett.


Ágnis asszony dühös leve, mer őt nőni lássa,

Ezér dúl-fúl haragjába’, hogy nem fog az átka.

Teliholdas éjjet hívja, szólongassa némán,

Átkát ismételve félve, nehogy mások hallják.


Ott lapula az ő mérge, lelke sötétjibe’,

Boszorkányos napon osztán ki es eresztette.

Erdőbe ment édesapa a fiával éppen,

Télire egy öl fát hozni lóval és szekérrel.


Ég megzendült, villámot szórt, megeredt az eső,

Kerengett és duzzadozott az átkozott felhő.

Szűnni sehogy se akara vihar haragjának,

Ellene nem volt mit tenni embernek, fiának.


A hegy immán nem bírta és elindult az árja,

A boszorka kacagott s a felhőt dirigálta.

Föld szakadt le és lezúdult, megállása nem vót,

Csak amott a hegy aljába, hol ember tanyázott.


Süvített hezza az orkán, nem hallottak semmit,

Még aztot a dübörgést sem, mit a hegy elindít.

Mire észrevevék vóna, s megfutamodának,

Késő vót mán, késő vót mán az Ilus fijának.


Zúg a harang, harangoznak, de most temetésre.

A harangok zúgnak-búgnak, nincs lélek békibe’.

Kettős temetés lesz máma, boszorkát temetnek,

S boszorka mellé gödörbe egy ártatlan lelket.


Isten nem nézhette mégse, haragját emelte,

Gonosz a jót ha elvette, a rosszat nem engedte,

Pokol méjjibe leküdte vén-bestye boszorkát,

És a mennybe felemelte a kicsiny fiúcskát.


Mennybe mene fel a gyermek, szüleinek kincse.

A boszorka vitte őt el, mondta falunépe.

Osztán megszülete nékik két szép leánygyermek,

Éldegéltek nagy békibe’, s szépen cseperedtek.


Jöttek a szép napok sorra, sok örömmel teli,

De szíviket a fájdalom csak azért is tépi.

Szaggassa emlékezete az elveszett gyermeknek,

Bús emléke szaggassa egy átkozott életnek.


A templomnak fatornyába harangoznak megint,

Készülődnek az emberek a templomba esmint.

Most mán ünneplőbe’ vannak, nagy örömbe mennek,

Karon kisded oltár előtt, keresztséget kérnek.



Unokájik megszületett, boldog a nagyannya,

Fiúgyermek köszönt esmént erre a világra.

Kacag most a nap es újra, madarak danolnak,

Kiskertjikbe a virágok harmattól hajlongnak.


Sok-sok évvel később egyszer, úgy egy estefele,

Emberek a marton ülve erőst megrettennek.

Verőfényes nap vala, nyár és erős meleg,

A folyóba’ lubickola egész gyermeksereg.


Vidám gyermekkacagástól hangos a víz partja,

Vidám gyermekeknek hangját a szél odébb fújja.

Osztán, úgy a gát tájékán, lássanak hát csudát,

Fodrot vet a víz és forog, s lehúz amit talál.


– Ágnisnak az átka vala, jött annak képibe’

A pokol fenékiről s Istent nem ismere. –

Meggyőződve mondogassák eztet az emberek,

Látni vélték felismerni képit egynémelyek.


Látni vélték, ahogy köröz, a fiút keresi,

Osztán, amint őt meglássa, magához emeli.

Lehúzza a méjjbe, gyötri, csapja a hullámot,

Majd feldobja áldozatját, itt van neked, Ilus!


– Itt van a te kisunokád, szusz nincs benne semmi,

Itt van a te kisunokád, bosszúm nem kerüli! –

Esszecsődültek a népek, menteni akarták,

De az átkozott boszorka jól végezte dolgát.


Estére mán gyászba borul az Estvánék háza,

Estére már ott virrasztnak méjj, fekete gyászba.

Reggelre az ég béborult, sírtak a fellegek.

Reggelre az Estván fején haj elfehéredett.


Harmadnapra harang kondult, megint temetésre.

Gyászszekérbe kis koporsó, s benne család kincse.

Ő lett volna folytatása ennek a családnak,

Ő lett volna megváltója Ágnisné átkának.


Elmúlt a nyár, el a tél es, Ilus nem nyugoda.

Nagypénteknek éjszakáján ágyából kiszálla.

Árpádoknak gyászruháját öltötte magára,

Hófehérbe’ kisietett a nagy éjszakába.



Imakönyvet vett kezibe, mellé egy szál rózsát,

Úgy ment ki a temetőbe, ki mindenre elszánt.

Felveszi a harcot vele, fel a nagy gonosszal,

Imádságos könyvit viszi, szót vált majd Ágnissal.


Letérdel a két sír közi, s felnéz magas égre:

– Gyere elé, vén boszorka, számoljunk el végre!

Én mondom a miatyánkot, te szórjad az átkot,

Hadd lássam, hogy ki erősebb, pusztuljon az álnok! –


Eccerre a szél megindult, s a világnak csúfja,

Elészedte az erejit, mindent mozgósítva.

Villámait hívta sorra, s dördült hezza nagyot,

Záport küldött, jeges esőt, verje Ilust agyon.


Közbe Ilus bibliáját maga elé tevé,

Abból olvas, imája száll fekete ég felé.

Esszecsapott a két erő, nem ismer kegyelmet,

Végigseper, viaskodik, egyik sem kegyelmez.


Reggelre a sírvilágba nagy csend béköszönte,

Az égen meg felsejlik új napnak a kezdete.

Az emberek mit sem tudnak, de most csudálkoznak,

Szemik nem volt még látója ijjen nagy csudának.


Ojjan kék volt fenn az ég, mint ibolya virága,

Ojjan tiszta a levegő, mint havasi pára.

Osztán felsejlett a nap es, gyűrűbe borulva,

A szivárvány minden színével felpántlikázva.


Csak Ilusék háza hangos, nem lássák a csudát.

Keresik folyton, kutassák, nem lelik nagymamát.

Valaki szól, mennyenek ki, ott a temetőbe’.

Temetőbe két halom közt, talpig van fehérbe’.


Szerelmet ő elfogatta, megfizetett érte,

Életibe került igaz, de eltűnt a bestye.

Ezután mán nincsen átok, győzött imádsága,

Boldogságba’ méges élhet eztán a családja.


Nem es mozdították onnan, nem volt hezza szívik,

Két sír között temették el, lelke nyerjen békit.

Fehér ruhájába’ nyugszik, gyolccsal bétekerték,

Harmatozó virágokkal sírját kibélelték.


Évek múltán a virágok mind gyökérre kaptak.

Évek múltán a virágok csak úgy illatoztak.

Illatoztak mindenkinek, kit szerelem érint,

Illatoztak mindenkiért, ki éltet ad értik.







34 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page