Verzár Éva: Az utolsó kapás

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Az utolsó kapás

Estére sejtelmes bíborfátyolba burkolózott az ég, palástján utasa, a Nap, mintha megfáradt volna, mert mire a háromszéki falu fölé ért, fáradtan hajtotta fejét a fellegek közt megbújó Piliske legmagasabb ormára, bóbiskolt egy keveset, hogy erőre kapjon, s aztán alámerüljön pihenőre a hegy mögé.

A bukdácsoló napfénynek simogató langymelegében a rétnek virágai is megmosakodtak a koraesti harmatban, szépítkeztek a nyugovóra térő fénysugarakban, s a nappali portól emigyen megtisztulván, a százszorszép margaréta, a lila fecskevirág meg a kockás tulipán is álomra csukta szirmait. De a folyó partján ülő horgász éberebb volt, mint a hajnalt köszöntő dalnokok, most épp bevetette horgát a folyóba, leült a vízpart már befüvesedett vakondtúrására, s hátát egy fának támasztva belebámult a víz felszínén bodrozódó vörös ég kísérteties tükörképébe.

– Szél lesz – állapította meg János, ki tudja miből következtetve, mert jele sehonnan sem látszott megmutatkozni, hacsak nem a szemben levő hegy s a távolba vesző égalja bíbor fátyola.

János, a székely ember, a falu különcének számított ezen az isten háta mögötti vidéken. Legénykorában azért, mert ha leült is világot váltani barátaival a zajos, füstös kocsma zsíros asztala mellé, nem akadt emberfia, aki egy korty italt beleimádkozott volna; aztán később, miután akarata ellenére bejárta a világot, legalábbis annak a nagyon balkáni fagyos szegletét, újabb mániát is szerzett. Nem vágott tyúkot, disznót, de még a vér látványától is remegett keze-lába, amit a környezetében élő józan paraszt sehogy sem értett. Pedig megvolt ennek az oka.

Alig töltötte be huszadik életévét, amikor a behívó őt is az idegen harc idegen mezejére szólította. Bátyja már a fronton szolgált, s hogy reá is sor került, cseppet sem érte meglepetésként. Azt, hogy őt valami oknál fogva a fogságban felejtik, nem láthatta előre. Pedig így történt: már majdnem minden rabságban szenvedő hazavánszorgott a lágerekből, amikor neki is kezébe nyomták az „elbocsátó szép üzenetet”. Éppen harmincadik életévébe lépett; gyalogosan és rongyosan poroszkált haza a falujába vezető földúton. Amikor csontjait bezörögtette szülőházuk ajtaján, tulajdon anyja nem ismert reá. Ráeszmélvén aztán, hogy folyton siratott fia áll előtte, aléltan esett a tapasztott földre. Nővére, húga, testvéröccse azt sem tudta, kihez fusson, kit öleljen vagy istápoljon, de apjuk észnél volt, karjába emelte asszonyát, friss vízzel fellocsolta, ecetet dugott az orra alá. Ettől észre térve, ölelte, csókolta elveszettnek hitt magzatát. A következő napokban pedig anyai érzettel vette gondozásba, de kellett is, hisz megkerült fiacskája olyan gyenge volt, mint a reggeli harmat, a gyomra meg oly erőst beszűkült, hogy halál ármánykodott minden kiadósabb reggeliben, ebédben, vacsorában.

– Mégiscsak vihar készülődik – rezzent fel emlékezetéből János. Egyre pirosabban bodrozódott a folyó habja. A halak mind jobban rángatták a mogyorófa botot, s egyre többen akadtak horgára. Ekkor hasított belé az igazság pillanata. Üzemel a vágóhíd! Nemcsak a lemenő Nap osztja meg vele piruló orcáját – a marhák kiomló vére összecsalogatja a halakat. Egyre vörösebb a folyó… A vágóhídon véres vízben tocsognak a gumicsizmák, vastag sugárban dől ki a mindent megfestő élet… A parton ülő ember kapkodja a levegőt, hol a folyó felszínére tekint, hol a vérben izzó égre, ziháló mellkasára nehezedik a vörösbe bújt lidérc. Már-már összeér az ég alja s a folyó felszíne…

A víz felszíne vörös habot sodor… Bíbor bárányfelhőket űz a szél… Uram Isten! Adj erőt, hogy ne ragadjon magával! Összekapdossa cókmókját, hogy elrohanjon, nincs helye itt élő embernek. Rogyadozik a lába, rohanna, rohanna, ha bírná erővel. Háta mögött lassan eggyé válik a rét, a hegy, az ég, a folyó, hogy az égbe sikló életek végre partot érjenek. S ott fenn a magasban, a Piliske ormán, ott fenn a hegytetőn, ahol eddig bóbiskolni látszott, most nyugovóra indul a Nap, hogy utat mutasson a testi rabságukból megszabadult lelkeknek.

Jánost, a vértől öröktől irtózót, emlékei űzik.

Messze járt már, csak az öreg Horgas Fa maradt egyhelyben, lecsüngő ágai bele-belemerültek a szemétben tajtékozó hullámokba, felemelkedve a széllel, levelein kimúlásig ringatózott a vörösben játszó habcsomó.

Az öreg Horgas Fa… János titkos búvóhelye: kisgyermek kora óta oda, hozzá menekült, ha büntetés várta valamely csínytevéséért, vagy ha olyan gondolatai ébredtek, amelyekre nem talált választ. Majd később, serdülőkorában, amikor testének különös jeleit próbálta megfejteni: a Horgas Fához bujdokolt el „szégyenével”. Felnőttkorára csak annyi változott, hogy a horgászás lett az ürügy az otthonról való elszabadulásra. Ki a vízpartra, a Horgas Fa árnyékába, megpihentetni elfáradt testét-lelkét; gyermekkora ártatlanságának emlékeiben nyugalomra lelni; eggyé válni a víz lassú folyásával, a madarak csacsogásával: így remélve, hogy végül csak megérti, mi végre született e földre, s mi értelme volt földi kínjainak. Miért irtózott a vértől, a hallottaktól, holott sokat, talán túl sokat is látott már eddigi rövid életében? Miért kellett neki elmenekülnie otthonról a karácsony előtti hétvégeken, amikor az egész évben babusgatott disznó a mészáros kése alatt bevégezte földi életét? Hiszen mások nemhogy elmenekültek volna, de jókedvűen mulatoztak is disznóvágáskor.

Aztán minden húsvét nagypéntekjén tűnt el a portáról, amikor a bárányok lettek áldozatai a késnek. Az addig cirógatott, szelíd jószágokat – ártatlan szemmel tekintettek a világba s szaladtak eléje, amikor enni vitt nekik – sehogyan sem bírta üveges szemmel, holtan viszontlátni. A húsevésről teljesen lemondott. Életet továbbra sem oltott, annál inkább adott. Gyermeke annyi született, amennyit Isten rendelt családjának erőben, egészségben, s ő felnevelte mindannyit munkával, nagy keservvel.

Rügyet fakasztott a tavasz, húsvét közeledtét dalolták hajnalban a madarak, az élet nekibuzdult ismét az újjászületésnek. A rögös utat bejárt János könnyű lélekkel készülődött a bőséget ígérő évre. Negyedik dédunokáját várta, s ha minden igaz, még ezt az évet is átvészelik asszonyával egészségben s elfogadható jólétben. Gondját-baját mintha elfújták volna a keleti szelek, s hátha, hátha nemzetségére is jobb napok jönnek. Kezében az öreg mogyorófa bot, egész életében nem cserélte cifrára, pedig unokái minden születésnapjára „bóti” horgászbotot vettek, amíg be nem látták, hiába. Nagyapjuknak nem kellett más, az öregbotnál jobbat nem tudtak a kezébe adni. Csak azzal lehet halat fogni – hajtogatta egyre –, s hogy ismét bizonyítsa váltig állított igazát, s nagypéntekre hal is legyen az asztalon, vagy talán mégiscsak azért, hogy érezze az élet pezsdülő erejét, megszokott helyére indult a partra.

A Horgas Fa törzse görbén, öregesen, mintha imádkozna, teljesen behajolt a vízbe. Az öreg vágóhíd is a múlté, azt, hogy mikor vágtak itt utoljára állatot, bizonyosan meg nem tudta volna megmondani. Az egykori vágóhíd ajtó, ablak nélküli épületében egy szegény asszony húzta meg magát gyermekeivel. Az öreggel egy időben szelte át a virágos rétet, hazafelé tartva nyomorúságos szállására. Kerekded testét kacsázva cipelte, előre tolt hasában új életet készülődött a földi életre. Az asszony „Adjon Isten jó napot”-tal köszönt. Szeme kéken nevetett, mint az ég alabástroma, tisztán, mint a tavasz első rügyének kibomló levele, csak épp az értelem szikrája nem lobbant benne, s ez lehetett az oka, hogy boldog, boldogtalan maga alá kerítette teltkarcsú testét kinn a réten, az illatozó szénakazal aljában.

– Uram, irgalmazz neki! – gondolta János, miután fogadta köszönését, „Isten áldjon meg, leányom!”-ot biccentve neki. Rég elfelejtett rossz érzéssel a lelkében, beleborzongott a tavasz érintetlen tisztaságába. Leült szokott helyére a parton, nekitámaszkodott a Horgas Fának, hűségesen őrizte hátának ívét. Mielőtt elővette volna botját, még matatott egy keveset, mintha gúnyája redőiben keresné rossz érzésének nyitját. Nem találva, az égre vetült pillantása. A fényes Nap már rég felette járt, az ég tiszta volt, bárányfelhők kergetőztek feje felett a tavaszi szélben. A rét virágai üdén, hetyke fűszálak között, tarka ruháikban libbentették szirmaikat, kacérkodva a méhekkel és az őket melengető napsugárral.

János bácsi füle mellett surrant a zsinór, a parafa dugó lassan úszott a víz fölött. Hal sehol. A falu felőli toronyóra már többször elütötte a pontos órát ebben az egyhangú némaságban. A dugó csak úszott, úszott együtt a víz folyásával. Egyszerre aztán mintha megbolondultak volna az addig álmos halak. Kapás, kapás után! Az öreg gyanakodni kezdett, felnézett ismét az égre, leste a folyóvíz habos fodrát. Mi ez? Mi történt?… Szerencsés napja van, ennyi az egész.

Erős kapás rándította öreg mogyorófa pálcáját. Eres karja nekifeszült, húzta-vonta a zsinórt. Nagyfogás lesz a súlyát ítélve. Húzta, feszítette még erősebben, s akkor hirtelen felszínre bukkant valami, éppen a Horgas Fa vízbe hajló ága alól, a horgába, zsinórjába csavarodva, ágakba fonva, viaszba fagyva: egy élettelen kisded halottfehér teste.

Nagyot dobbant a szíve…

A vágóhíd ódon épületéből kirajzottak játszani a szegény ütődött asszony gyermekei. Azon az éjszakán csak két csillag törte át az éjszaka vastag, sötét leplét. Két lélek kapaszkodott egymásba. Egy öreg, mindent látott és átélt ember lelke vezetett egy harmatos, törékeny lelket az örök világosság felé…