top of page

Verzár Éva: Bolond asszony




A szerző Mire megvirrad (Mai székely balladák) c. kötetéből



Ágnisné átka


Bolond asszony



A temető kapuja szélesre tárva. Tátongó fekete gödör mered az égre, várja lakóját, gyászba burkolózott emberek körülötte. Kevesen vannak. Csupán néhány vénasszony, sötét kendőjüket homlokukra húzták, épp annyira, hogy még lássanak, de eső ne érje arcukat. Ember egy sem, csak a sírásók képviselik a kalapos-bajszos nemet. A pap a sír fejénél épp az utolsó imát mondja, amikor Isten nyila lecsap a sírkert mögött, a folyón túli réten. Aztán egetverő dördüléssel búcsúzik az év utolsó ítéletideje. Az emberek megérzik a villám erejét, áthatol testükön, megmerevednek egy pillanatra, az asszonyok fejüket vesztve igyekeznek ki a kiskapun, körül se nézve, nehogy odavágja őket a fennvaló haragja a bolond asszony hantja mellé.

Őt temetik. A bolond asszonyt. A sírásók meg se várják a pap ámenjét, nagy igyekezettel eresztik le a gödör mélyébe, s hányják rá a földet szaporán.

Hát, eltemették a félkegyelműt! A szomszéd, aki az egészet kifizette, tort ül. Vele van két fia, azok barátai s egy lány. Kivénhedt asztal körül ülnek odabenn, lesik, hogy forr-e már a teavíz. Addig is a kályhától áramló meleget ölelik magukhoz. Átfáztak, habár a temetésen nem voltak: egész nap lomtalanítottak, eltüntették a „teásház” felgyülemlett kacatjait. Mindent egy szeméthordó szekérre pakoltak. Ami megmaradt, itt áll az asztalon, egy öreg cipősdobozban.

– Nézzük meg, mi van benne! – indítványozza valaki, s már emelik is föl a tetejét. Égnek a kíváncsiságtól, izgatottan turkálnak a megsárgult iratok, képek között. A papírokkal nem foglalatoskodnak, akinek kell majd valami közülük, az előkeresi magának. Sáriné fiatalkori fényképei érdeklik őket. Vajon milyen volt, milyen lehetett, amikor még nem bolondult meg? Csak egy teljesen idegen, számukra ismeretlen nő fotójára bukkannak. Meg kell adni, gyönyörű! Hamvas arcú, fiatal teremtés, finom vonásait fekete haja kiemeli, még hangsúlyozottabbá téve szépségét. Pici, nevető száj, huncut szem… Alighanem valami rokona az elhunytnak...

– Ki ez? – kérdezik csaknem egyszerre a házigazdától. Hetvenes éveit taposó öregember, épp most toppant be, ölében egy halom fával.

– Hát, Sári – feleli az öreg.

– Sáriné!? Az nem lehet, egy cseppet sem hasonlít rá! – Magyarázatot kérve néznek az öregemberre.

– Márpedig ő az. Ha segítetek feltenni a vacsorát, elmesélem ennek a szépasszonynak a szomorú sorsát – teszi hozzá.

Nem kellett nagy biztatás, azonnal ugrottak s láttak neki a főzésnek. Vadas lesz. A férfiak a nyúllal foglalkoznak, Kata a zöldséget meg a hagymát tisztítja, s közben sopánkodik szegény kis állat végzete miatt. – Olyan aranyos volt! – Ám az érclábasban sercen a zsír, belekerül a hagyma, zöldség és melléje a fehér bundás húsa. Felöntik egy kis vízzel, födelet tesznek rá, már csak a tüzet kell táplálni, s hamarosan elkészül a vacsora.

– Na, akkor kezdjük – bólint az öreg, s maga elé veszi a cipősdobozt. Keresgél benne egy kis ideig, aztán kiemel egy képet, inge ujjával egy darabon letörli az asztalt, odarakja. – Sáriné és a férje – mutatja. – Itt laktak a szomszédban, ahonnét most eltemettük az öregasszonyt. Ez a fess ember, itt, az én jó pajtásom, Józsefnek hívták. Egy évben születtünk, most tehát hetvenkét éves lenne. Együtt nőttünk fel, együtt jártunk iskolába s még katonának is egymás mellett rukkoltunk be. Szerencsénk volt, mindketten megsebesültünk, így a frontról hazakerültünk, még mielőtt fogságba eshettünk volna. Én már ismertem az anyátokat – nézett a két fiára –, és hamar el is vettem feleségül. Itt kezdtük közös életünket, ebben a házban. Kertészkedtünk, ahogy az anyámék is. Nagy az élet, megéltünk belőle. A szomszédban is neveltek növényeket, de főleg a gazdaságot fejlesztették, sok-sok állattal. Józsi nem nősült meg, senki leánya nem volt neki elég jó. Az anyja is mindig belekotnyeleskedett, ha feltűnt egy fehérnép, vagyis ő sem kapkodta el. Az évek nehéz munkával teltek, rohantak. Nekünk, harmincévesen, már megvolt a két fiúnk, amikor egy nap csillogó szemmel jött be hozzánk Józsi és nagy titokzatosan hátrahívott a kertbe. Megismert egy leányt, újságolta, aki neki nagyon megtetszett. De nagy a baj, a leányka eléggé fiatalka.

– Mennyi idős? – kérdeztem.

– Alig töltötte be a tizennyolcat – válaszolta. – Nekem erősen tetszik, elvenném feleségül.

– Ő mit mond? – kérdeztem.

– Jönne hozzám – válaszolt Józsi. – A szülei is beleegyeznek, mert sokan vannak testvérek. Ha egy elmegy a háztól, észre sem veszik. Meg aztán, itt a gazdaság, lenne pénze, jó sora, nemcsak neki, hanem a családjának is jutna valamicske. Csak az anyám! Csak tőle félek! Nem tudom, mit szólna hozzá.

A hónapok ahogy naptár szerint követték egymást, úgy Józsi sem maradt el a leány mellől. Addig-addig erősködött, amíg az anyja is beadta a derekát. Engedélyt adott rá, hogy feleségül vegye, de azzal a feltétellel, hogy odaköltöznek a nagyházba, hogy megtaníthassa a menyét mindenre, amit egy gazdasszonynak tudni illik.

– Én aztán nem szégyenkezek vele, abba a putriba’, ahol felnőtt, még egy asztalt sem tanulhatott megteríteni rendesen, de még főzni se, hát még viselkedni! – mondogatta az anyja.

Megtartották a lakodalmat, nagy felhajtással, ahogy ez egy jómódú családban szokott. Hajnalig ropták a táncot, az asztalról még másnap délben sem fogyott el az étel-ital. Mézeshetekre nem volt idő. Sok volt a munka, látástól-vakulásig dolgoztak, este holtfáradtan bújtak ágyba. A fiatalasszony jól vizsgázott. Bírta a munkát, hamar tanult, élvezte a dolgos, ám gondtalan életet. Az anyósa is megszerette, nem volt semmi hangos szó közöttük. Aztán egy nap az öregasszony búcsút mondott ennek a világnak. Becsületesen eltemették, meggyászolták.

Józsi felesége lett a ház úrnője. Idők teltével szép, erősen szép menyecske kerekedett belőle, csak úgy ringott a csípője ura boldogságára. Jó háziasszony hírében állott, ügyesen vezette az otthoni gazdaságot. Reggeltől-estig nótázott kinn a kertben. Hajnalban az ő hangjára ébredtek a pacsirták, s szólaltak meg a kakasok a kerítésen. Minden elképzelhető aprójószág volt az udvarban, az asszonyka gyönyörűségei. A lovak és a négy tehén pedig a gazduram büszkeségei. A tejet elszegődték, minden este és reggel elvitték a falusiak. Szép életet éltek, nem mondom, de Józsi nemhogy nem fiatalodott, hanem inkább erőst öregedni kezdett. Nem volt olyan kedélyes ember, nem járt el sehova szórakozni, márpedig az asszony óhajtotta volna a bált, a táncot, a korához való életet, de csak munka volt, mindig csak a munka. Hiába énekelt hozzá, lassan megszokottá, unalmassá kezdett válni számára ez az élet. Embere is mindennap csak a mezőt járta. Napszámosaival több időt töltött, mint feleségével…

Egyedül lézengett otthon a csinos menyecske. Más szórakozása nem lévén, szóba elegyedett minden hozzájuk betérővel, főleg azokkal, akik rendszeresen jártak tejért. Ennél több sem kellett. Megindult a falu szája. Egyre többet lehetett hallani, hogy van valakije a beszegődöttek között, mert férfiemberrel hallják nevetgélni az asszonykát. Nevet is kapott nemsokára az „áldozat”, aki olyan vele egykorú lehetett. Vele huncutkodott, s ez nem is maradhatott titokban, mert amit egyszer a falu elkezd suttogni, az olyan, mint az erdőben a szél üzenete: egyik faág a másiknak adja át a közeledő vihar jelzését. A falu susogása el is jutott Józsi fülébe, innentől fogva lekonyult ábrázattal jött-ment állandóan. Tőlem is kérdezte nem egyszer, hogy láttam-e valami gyanúsat. Erre mit válaszolhattam volna? Azt, hogy állandóan a nyalka legény jön a leghamarább, aztán eltűnnek a házban, és valamikor délfelé látom őkelmét elmenni? Nem mondhattam, mert tudtam, beleroskad, ha megbizonyosodik. Erősen szerette hites feleségét.

János bácsi felállt a karosszékből, tett a tűzre, belekavart az edénybe. A fiatalok némán lesték mozdulatait. Ö megállt a kályha mellett, maga elé idézve a múltat, aztán sóhajtva visszaült.

– Jól sóhajtozik, apám, tán csak nem most jön a java?

– Jól mondod, fiam, a java még hátra van. Hol is hagytam abba? Ja, igen! Úgy látszik öregszem, azt is elfelejtem, amit az előbb akartam mondani, de a régi dolgok egészen tisztán állnak előttem... Józsi valahogy mégis megbizonyosodott abban, hogy feleségének más is van az életében. De nem szólt semmit, csak ette magát. Egyre komorabbá vált. Kedvetlenül fogta be reggelente a lovakat, s hajtotta ki a mezőre. Sokszor olyankor is kiment, amikor semmi dolga nem volt, csak ne kelljen otthon lennie az asszonnyal. Egy nyári reggelen is így indult útnak, azt mondta, megnézi, lehet-e már aratni? Tikkasztóan meleg nap volt. Már-már bántotta a szemét, úgy szikrázott a kavicsokról visszaverődő fény. Józsi leült a földjük végében levő fa alá, lehajtotta fejét, mint akinek nagy a bánata. Bizony, fájt a szíve nagyon, és szégyellte is magát a falu előtt, hogy ide jutott. Büszke ember volt világéletében, most meg amerre elhaladt, pusmogtak a háta mögött.

Itthon az asszonyka ellátta az állatokat. Jöttek – mint rendesen – a tejért. Megérkezett a szeretője is. Beküldte a legényt a tisztaszobába, s miután kimérte az utolsó habos tejet, ment ő is. Szerelmes hancúrozásba kezdtek.

Odakinn a nagy hőségben egyre csak gyűltek az alattomos fellegek. A hegy mögül ijesztő, hatalmas fekete szörnyeteg settenkedett a falu felé. Mozdulatlan csend borult a mezőre, elhallgattak a madarak, a tücskök, még a békák sem brekegtek a közeli tavakban. Józsi csak bámulta maga előtt a fűben mászkáló hangyákat. Nem vett az észre semmit. Nem hallotta a csendet, mert az ő lelkében igencsak nagy volt a zaj. Tisztáznia kell az asszonnyal a dolgot, nem mehet ez így tovább! Nem teheti őt, hites urát, a világ csúfjává! Magában ezerszer elpróbálta, hogy fog hozzá a beszélgetéshez, nem lesz könnyű, az biztos, mert mi van, ha nem tagadja? Mi lesz akkor vele, ha beismeri a felesége, hogy csakugyan megcsalja? A közeledő nagy időt jelezve, a viharos szél támadásba lendült. Mint a szemtelen legyet, Józsi úgy próbálta elhessegetni a szél szárnyán előtte elsuhanó száraz fűszálakat, a védelmet kereső, ezüst szárnyú rovarokat. Csak akkor ocsúdott fel, amikor a lovak idegesen kapálózni kezdtek, de akkorra már dördült is az ég. Állt volna fel, hogy szabaddá tegye a kipányvázott lovakat és induljon sietve haza, amikor egy hatalmas villám teljes erejével belecsapott a felette elágazó fa törzsébe. Görcsbe rándulva esett össze…

A kigyulladt fa magas lángokban égett, szél tépázta a lángnyelveket, amelyek belekaptak az ember ruhájába, és addig falták testét, míg agyon nem égett.

Ezekben a pillanatokban a nagyszobában tetőfokára hágott a hancúrozás. A menyecske éles sikolya beleveszett a mennydörgésbe, kéjesen terült el az ágyon. Mikorra kipihegte magát, vette csak észre, hogy itt a vihar… Hamar öltözött, nyomban küldte is el a fiatalembert, tudta, az ura bármikor hazaérhet. Sietve gyűjtötte össze a kiscsirkéket, felmelegítette az előző napról megmaradt ételt. Aztán leült és várta haza párját. Az meg csak nem jött. Minden szekérzörgésre összerezdült… Hol lehet? Eltelt a délután, felszakadoztak a fellegek, még mindig várt… Aztán úgy estefelé megcsikordult a kiskapu. Kiszaladt. Gyászos hírt hoztak, Józsit megütötte a villám. Belehalt.

A menyecske ájuldozott, nem hitt az emberek szavának. Egyre csak ismételgette, hogy nem lehet igaz. Aztán begördült a szekér az ura holttestével az udvarba. A doktor is megérkezett, megállapította a halált és annak okát. Jött a pap a harangozóval, jöttek a rokonok, s azok intéztek mindent, mert az asszony csak ült, magába roskadva, magát okolva embere haláláért. Megszólalt a lelkiismerete, s folyton az járt az eszében, hogy Isten így bünteti őt hűtlensége miatt. Az a három nap a temetésig maga volt a pokol. Miután Józsi testét felravatalozták, esténként szokás szerint virrasztani mentek a falusiak. Sári se nem látott, se nem hallott. Harmadnapra temetésre szólt a harang. Összegyűlt mindenki, aki csak járni tudott, a temetési menet olyan hosszú volt, hogy az eleje már fenn volt a temetőben, a vége pedig még csak akkor hagyta el a halottas ház kapuját. A pap még mondott egy utolsó imát, beföldelték a szerencsétlenül járt embert, s mindenki ment a maga útjára. Volt mit megbeszélni… Sári viselkedését és könnyeit lesték. Nem sírt. Csak állt, s miután mindenki elszállingózott, ő is kilépett a sírkert kapuján. Hazament. Kiült az udvaron levő padra, szeme a semmibe meredt. A virradat ott találta, ugyanazon a helyen. A nap első sugaraira dalolva állt fel. A szomszédok nem hittek a fülüknek: mi ez a nagy nótaszó? Én is átmentem, hogy megnézzem, mi van – hallgasson már el, nem illik mindjárt a temetés utáni ilyen fennhangon énekelni! –, de amikor a szemébe néztem, már nem azt a Sárit láttam, aki egykoron volt. Beszélni kezdett, hogy gyógyítani akar, sok a dolga, mennie kell növényeket gyűjteni a rétre.

A többit már tudjátok. Megtébolyodott azon az éjszakán. Egész maradék életében járta a mezőt, az erdőt, és mindenkinek teának valót kínált. Mindenféle giz-gazt összegyűjtött, s ti is, a többi falusi is, csak csúfolkodtak vele. Tudott teát a kutyák betegségére, a férfiak bajára, torokfájásra, mindenre, amire kértek; bár nem hitték, hogy az, amit ad, ér valamit. Külsejében is megváltozott, elhanyagolta magát. Nem mosakodott, sem a házát, sem az udvarát nem tartotta rendben. Minden kis zugot teáinak tartogatott, a gaz meg egyre nőtt. Benőtte az udvart, a kertet. A hajdani kívánatos szép menyecske csúf öregasszonnyá változott, akit mindenki magára hagyott. Szülei meghaltak, testvérei még a faluból is elköltöztek. Szóval, ilyennek ismertétek meg ti, de én ismertem fiatalnak, szépnek is. Rendkívüli, meleg szívét soha nem felejtem el. Jó asszony volt, csak megbotlott, de ezért soha sem hibáztattam, inkább törődtem vele, s mindvégig szerettem.

Mély csend borult a lakásra. Elkészült az étel. Előkerültek a tányérok. Asztalra tették az öreg érclábast, benne illatozott az ínycsiklandozó vacsora. Senki sem nyúlt az ételért. Mindenki maga elé bámult, saját gondolataiba burkolózott. A lány felemelte a fényképet, sokáig nézte, hullani kezdett a könnye. A fiúk torkán mintha galuska akadt volna meg.

A temetőt belepte a hó…







33 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page