Verzár Éva: Csillagba botlott

Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből

Csillagba botlott

A réttel szemben álló sziklás hegynek keresztfeszületes ormán fennakadt egy örökvándor fellegcsúcs, s ha már pihenésre kényszerült, rendbe szedeti bodrait: szorgos szél rakosgatja egymásra az ilyen-olyan felhővirágformákat. Már majdnem egymásba ölelkezik a föld az éggel…

„Ezen még az Úristenhez is fel lehetne mászni…” – törli Rózsika nap csókolta alkarjával gyöngyöző homlokát, hunyorgat, hogy ne csípje a szemébe folyó izzadság sós leve, s hogy lásson, láthasson: – „…s még szőnyeget es borított lába elé a Magasságos annak, aki megmássza azokat a felleghegy-lépcsőket. És még milyen vereset!”

– Rózsika! Rózsika, lelkem – rohan feléje egy vékonyarcú, szalmakalapos asszony –, mü mennénk. Apád mán feldobta a villákot a szekérbe. Sietni kell, a szabad ég alatt vannak a csirkék s a pipék, nehogy vihar törjön reájik. Igyekezz leányom, gereblyézzed essze, ami elmaradt, húzd az egészet a boglya aljába, s gyere te es. Bé ne esteledj! – Azzal fordul az asszony, a szekér már menetirányban, Pista bácsi csapna már a lovak közé, de még megvárja, míg felesége rákucorodik a szekér végén kilógó deszkára, arra nincs idő, hogy a bakra felmászhasson, porzik utánuk a mezei út rózsaszín pora.

– Mi van véled, Rózsi, egyedül maradál? – retten össze a nem várt hangra a lány, de egyből megnyugszik, amikor meglátja az ismerős legényt, aki villával a hátán, gyalogosan közeledik feléje.

– Nemrég menének el apámék, az udvaron vannak a kiscsirkék, s ha vihar jőne, a kotló nem birkózna meg a széllel s az esővel. Én es menyek, csak éppen az elmaradt szénát gyűjtöm essze, hogy kárba ne vesszék az áldott takarmány. Merre valál, Józsi?

– Kicsit feljebb, apámék bévitték ma a szénát, szerencsére a szárazba, nekik segédkeztem. Nahát! Mit szólsz ehhez az időhöz? Ijjent nem mindennap lát az emberfia. Én sem láttam ijjesfélét, amióta a lábam a fődet járja. Veres patakba fürdik minden, az ég, a hegy, a rét, de még te es, Rózsi!

– Épp azt nézém az elébb… Az Úr veres palástját ráterítette a hegyre, s épített lajtorját a mü Cserénkről, fel az égi felleghegyre, ha valakinek arra támadna kedve, hogy felmásszék hezza, most megtehetné. Vagy a tündérek iszogassák az áldott veres bort, s jó földi szokásikot megtartva cseppentenek a mü fejünkre es belőle.

– Hát én nem erre gondolék! Más járt az eszembe, főleg amikor megláttalak a rét színes színpadán.

– Mi jár az fejedbe, Józsi? – villan fel Rózsika szemében a szemérmetes, de csábos fény.

– Táncoltál mán veres szőnyegen? Vót-e fejed felett ijjen díszlet a kultúrba? Húzta-e a nótát neked a tücskök hegedűje?

– Hát… Ahogy mondod… Ijjent még nem értem meg.

– Akkor?

– Mibe jár az eszed, te legény? Csak nem bolondultál meg? Vagy valami álnokság költözött beléd evvel a fénnyel? E’ csak vihart jelez, ember! Azér’ siettek el anyámék es.

– Mongy, amit akarsz, Rózsi! Szabad egy táncra? – és a legény maga mögé dobja a villát, s mint a bálteremben, kezét illedelmesen hátra teszi, teste feszes vigyázzállásban, mintha a háta mögötti sorokban rideg öregasszonyok serege lesné, miként kéri fel a falu legszebbikét egy keringőre. Rózsi nevetve, de utánozva a legény komolyságát, félredobja kecsesen a gereblyét, szemét lesüti, kacér mosolyát a legény szemébe villantja, de tekintetét már el is kapja, szófogadóan nyújtja kezét.

Már csak lélegzetvételnyire állnak egymástól. Józsi a lány derekára kapja kezét, Rózsika a legény vállára ejti, s a másik pár kéz összekulcsolódva, kinyújtva mutatja az irányt, hogy merre induljon a láb… Egy lépés a tücsökmuzsikára, másik a legénydúdolásra, s tovább, tovább, körözve a réten mindkettő dalára: „Túl az Óperencián…”

Az égi és földi Óperencia egybefolyik a fiatalok lépte nyomán, a vörös ég egybeolvad a rét vörös szőnyegével, megbolydul az egész világ, benne Józsi és Rózsika, mígnem elfáradtan, a levegőt szaporán szedve bele nem hullnak az épp lábuk előtt heverő boglya oldalába. De még akkor sem lassul szuszogásuk, egyre hevesebben ver szívük, s csak akkor ébrednek nyugalomra, amikor a nap már fél szemével nyugovóra tér, s fejük felett megjelenik az első, fényesen pislákoló csillag.

– Uramisten! Az anyám megöl!

– Ne félj, Rózsi! Az égbe jártál! Csak annyit mongy neki, hogy csillagba botlott a lábad…

Akkor éjjel az égi hegyet nem bírta megtartani a földi. A fellegek nehéz súlyukkal rázuhantak a fák tűhegyére, onnan patakokban folyt az illatos rétre a nyári áldás. Az égzengésben s az erdő fáinak sikongásában elhallgattak a tücskök hegedűi, de még a szentjánosbogarak sem mertek lámpást gyújtani félelmükben. A szénakazal fűszálán a szűzi vércsíkra előbb egy csepp, aztán egyre több égi könny esett, míg szent patakban el nem nyelte a vérvörös bűn jelét a föld. A faluban, a szorosan egymásba bújó házak ereszei reggelig énekelték kánonban az ég lezuhanó könnyáradatát.

Hinta, palinta… Hinta, palinta… Hintáztatja magát Rózsika a petrencés rúdon… Hasát erősen nekifeszíti a fának… Hinta, palinta… Hinta, palinta… Ekképp elmegy a gyermek, hallotta az asszonyok beszédéből valamikor. El kell mennie, mert anyja, apja megöli, ha megtudja, hogy áldott állapotban van… A doktorhoz nem mehet, egyből lajstromba veszik, s akkor csakugyan megtudja ország-világ, hogy csillagba botlott. Józsinak meg hiába beszélt azon az estén, amikor nagy nehezen kiszabadult a szülei felügyelete alól, s kihívatta a kocsmából, hogy elmondja: áldott állapotban van, gyermeket vár. A legény megmakacsolta magát. Hol volt már a rét, hol volt már az illedelmes fiatalember? „Nem kellett volna elfogadnia a felkérést a táncra, tudhatta volna, hogy ez lesz a vége. Ha tartás van a lányban, azt teszi!”– ismételgette egyre, s hangjában nem dalolt az Óperencia, csak düh szikrázott feléje a szeme alól, mint ahogyan villám cikázik viharos nyár éjszakán kánikula után.

Hinta, palinta… Hinta… palinta… Négy hónapja mindennap a hasán lóbálja magát Rózsi a csűrben, eddig még megúszta, anyja semmit sem vett észre, s ő mindent meg is tett, hogy elkerülje a nagy égzengést a gerendás családi házban. Még arra is gondolt, hogy elcsenje a csirke vérét, s bizonyítékot csúsztasson a szennyesek közé, ami miatt anyja meg is szidta mindig: „Azt rendes lány frissibe kimossa…”

Hinta, palinta… Égzengés… Hinta, palinta… Földindulás… Anyja kiadja az utasításait, apja nem szól. Sem reggel, sem délben, sem este. Még nem nyitották ki előtte a kiskaput, hogy menjen Isten hírével, s bűnével, de mindennap azt várja. Ami attól is függ, hogy mifélét fúj a falu szájának szele portájuk felé. Szélcsendért imádkozik Rózsika…

S a tavaszt meghozzák a szelek. Rózsikának a tavalyi kaszálástól jégvirág nyílik mindenfelé, nem volt neki sem éjjele, sem nappala, sem ünnepe, sem karácsonya… A petrencés rudat sem dobták fel a széna tetejére, mint szokták rendesen, hanem lenn maradt, mintha azért maradt volna ott, hogy Rózsika megtegye, amit a megtévedt leánynak meg kell tennie. Megszabadulni a szégyentől…

Hinta, palinta… Ha most nem megy el, akkor soha… Hinta, palinta… Rogy össze fájdalmában a lány, és síkit, ordít, amit meghall még a harmadik szomszéd is, de már szalad az anyja, szemében riadalom, félelem, aggódás, a megbocsátás jele, kezében anyai simogatás melege szenvedő gyermeke láttán.

– Mentőre nincs idő – szól hátra a komaasszonynak, aki a szomszédból szalad át –, hívd a bábát, szünet nélkül jönnek a fájdalmak. Szülni fog.

Hinta, palinta… Forog az ég, a föld… Megszűnik a testet hasogató kín, nyöszörög az újszülött. Csend telepszik a gerendák közé…

– Majd reggel, reggel hívjuk a doktort, s a mentőt, addig csak pihenjen, eleget szenvedett…

Álmából ébred Rózsika. Szomjas. Gyerekét még meg sem mutatták. Álmos volt, nagyon álmos, szemét sem tudta nyitva tartani. Szédül… Az öreg gerenda is imbolyog feje felett, amikor kiül az ágya szélére. Lányszobájának ágya mellett bölcső… Honnan került elő? Ki hozta be? Honnan a ruha a gyerekre? Látnia kell… remegő láb viszi előre, még két lépés, belekapaszkodik a bölcsőbe, amelyet felismer, az övé volt, fenn tartották a padláson, hogy majd egyszer, egyszer, hogyha kell, lehozzák…

– A gyermek… Az én gyermekem! Istenem! – a gerenda ismét megmozdul, már-már fejét súrolja, le kell hajolnia…

Uramisten! Torzó! Torzszülött!

Hinta, palinta… hinta, palinta… Forog a világ, vörösben izzik az erdő, a mező, a rét, felleglépcső a lába előtt, hívja, vezeti az égi csúcsra… Jaj, de meleg van, egyre melegebb a combján lecsurgó életpatak… Jaj, de forró a gondolat!

„Szabad egy táncra?” – hall egy hangot, s ő nyújtja a kezét – keringőt jár az ég, a világ, a legény – a vörös szőnyegen…

– Elvérzett – mondja hajnalban a doktor.

– Meghasadt a szíve – suttogják az emberek.

teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf