Verzár Éva: Ismét cselédsorban

Részlet a szerző ANYAORSZÁG ÖLÉBEN, Víg vendégmunkások szabadságban, szolgaságban c. könyvéből (HÉT KRAJCÁR KIADÓ, 2015)

Ismét cselédsorban

– Nagyanyó! Nagyanyó – fordult be a kapun Ágnis néni unokája, de olyan sebbel-lobbal, hogy az öregasszony félreállt, nehogy le találja dönteni lábáról a nagy hírrel érkező gyermekember.

– Mi van, no, tán csak nem a jószerencse került az utadba, s elvette a józan eszed? Vagy asszonycseléd ejtette rabul a szíved, hogy ijjen nagy hajcihővel gyüssz haza?

– A hejzet az, Nannyó, hogy künn vót az építkezésen ma a főnökasszony.

– Jaj, fijjam, csak nem bántott, vagy mit csinált veled az a fehérnép?

– Várjon mán, üjjön le ide kicsit. Nagy hírrel gyüttem. A főnökasszonynak maga kellene a házba.

– Én-e?

– Maga hát. Ojjan becsületes székely asszony kell neki, mint maga, hogy ellássa a ház körüli munkákot. Fizetne es, s még mennyi mindent kapna abból, ami nekik nem kell. Na, Nannyó, elmenyen hezzik dolgozni? Ha tudná, hogy azoknak mijik van, még a fütés es a padlóba van bécsavarva, kályha sincs a házba, csak az, amin főznek. Na, mit szól, autóval hozzák es, viszik es, de nem ojannal, mint münköt, hanem ojannal, amilyen otthon az autószerelőnek van. Amerikai. Nannyó! Pénzkereső lesz még ebbe’ az életbe!

– Hát. Nem es tudom, fijjam. A pénz jó lenne, neked sem kellene ősz után visszajönni. Itt csak lebzselek unalmamba a macskák között. Csak hát…

– Csak hát? Nannyó, mire gondol?

– Szógának állni megin’?

A legényke erre elhallgatott. Hogy magyarázza meg, hogy ez nem olyan szolgaság, mint amilyen egykor volt, most fizetésért dolgozhatna, s nem szégyellni való dolog, mert sok tanult ember vállal ilyen munkát vagy másodállásban, vagy mert nem talál magának valót. Elhallgatott, s lelombozódott jókedve – mint a kókadó pipacsvirág, ha elvágják a szárától. Az öregasszony pedig csak nézett maga elé. Mikor aztán unokájára esett pillantása, megszólalt:

– Ne ess búskomorságba, fijam, elmenyek én szívesen, amit megkeresek, jól jön majd otthon, tán még te es otthon maradhatsz majd télire, s nem kell átjárnod a határt, s lehet, hogy az ünnep es szebb lesz, mikor megszületik a kicsi Jézuska, ha tele a kamara. – Unokája csak erre várt, mintha tuluból lett volna az öreganyja, úgy kapta fel, s vitte ki az udvarra:

– Nannyó holnaptól a főnök házába dolgozik! – Erre a hírre és látványra mindenki megállt, még Dutka is:

– Ágnis asszony! Hogy maga mijen szép csávó lett ezekbe a hacukákba! Még egy rugót es megér, ojjan fiatalka!

Mint a hegyaljai kisfaluban, nyáron, vihar közeledtével, amikor összezsugorodik az erdő s a falu, amikor elfelejt dalolni a madár, s amikor még a legszebb réti virág sem hajlik, mert vár valamire, úgy csendesedett el a barakksor, az öreg almafa levele napvilág aludni tért, a bokrok összébb húzódtak, a macskák füle és farka antennaként várt az első csattanásra, ami el is hangzott egy erős hökkenés után: eget rázó villámként hahotázott az össz- Kárpát-medence barakkvilága.

– Csávó! Dutka! Guriga! Ágnis asszony! Jaj, a hasam! Nem bírom! Hogy ez a Dutka! – s zengett a ház, ébredeztek a levelek, a bokrok kinyújtóztak, s a macskák a hirtelen életre kelő hangzavartól rémülten futottak annyi felé, amennyien csak voltak. Ágnis néni pedig csak állt, mert előbb nem értette, mi történik, aztán – vagy azért, mert rájött, vagy mert Dutkát jól ismerte, vagy mert a nevetés ragadós állapot – ő is elmosolyodott, s mert igencsak jó volt boldognak lenni, nevetett a többiekkel mindaddig, míg szusz volt bennük, s el nem fáradtak a kiadós vígságtól. Aztán elcsendesültek, mint vihar után a kert, a rét, az erdő, s megnyugodva széledtek szét lemosni magukról a napi cement- és téglaport.

Másnap korán reggel két autó érkezett a barakksor „kapujához”. Egy csillogó-villogó úri kocsi, és a munkásokat szállító kisbusz. Ágnis asszony készen állt, látószemüvege a kistáskájában, a kistáska a kezében, szorongatta, de csak nem tudott beszállni. Aztán valaki kinyitotta neki a kocsi ajtaját. Beült, s Miklóska arcát látta, amint büszkén utána integet.

Miklóska igazán boldog volt, s olyan büszke, hogy melle kiszélesedett, még a falu nyája is elfért volna rajta, s még az egyetlen rosszmájú megjegyzést is elengedte füle mellett.

– Ezek megfogták az Isten jobb lábát!

– Csak hallgass, te elfuserált – ütötte háton Attila, de úgy, hogy Miska szájából messzire röpült a cigaretta, s az első slukk is torkán akadt.

– Majd meglássátok, hogy nekem lesz igazam. Osztán ne jártassátok a szátokot, ha kezdik kidobálni a rezsókot, vagy ha pont akkor állítanak ide, amikor borozunk, vagy… Mindegy, nektek hejába beszél az ember! Egy azér’ biztos, jól jártak, fel lesznek azok pakolva, amikor mennek haza, mer’ a gazdagoktól csak gazdagodni lehet. Hogy épp ez a vénasszony! – zelegórkodott tovább Miska, s már mindenki tudta, honnan, merről fúj a szél. Őkelme is kihozta volna szívesen asszonyát, fel is ajánlotta, de elutasítás lett a válasz. Hát nem lesz nyugodt napja az biztos, mert a keserűség és az irigység emészti majd egész nap, mindaddig, míg egy-két deci le nem csúszik a torkán.

*

Amúgy Ágnis néninek sem volt nyugodt az éjszakája. Félt. Egyre azon törte a fejét, majd hogyan szólítsa meg a Főnököt, annak az asszonyát, gyerekeit. A munkára nem is gondolt, hogy bír vele vagy nem, neki az „úri” társaság okozott álmatlanságot.

Hajnalt rikoltoztak a madarak, az ajtók előtt csoportba verődve ennivaló maradékért nyivákoltak a macskák, Bakter már hazavánszorgott, megpihent az udvar közepén a nagyfa árnyékában. Körülötte már zajlott az élet, sorba bújtak elő előbb a korán kelők, aztán egyre többen szedelőzködtek, mosták ki az udvar csapja alatt az éjszakai álmot arcuk redőiből.

Ágnis néni kikecmergett ágyából, kávét készített, ezzel várta a munkába induló unokáját; s ha már neki főzött, jutott a falujabeli Bakternak is. Letelepedett mellé.

– Ne félj, Ágnis, emberek azok es, nem esznek meg, oszt’ ha nem teccik, nem mész többet, s azzal, amit ezek mondnak, ne foglalkozz… – válaszolt Ágnis néni ki nem mondott gondolataira az öreg. Ágnis néninek pedig csak ez a pár szó kellett, mert igaza van az öregnek, nem dolgozni jött, mit veszíthetne. Csak hát megszokta, hogy amit elvállal, azt becsületesen el is végzi.

A Bakter kiitta az utolsó csepp „altatót”, nem várt tovább, hosszúra nyúlt az éjszaka, mert napok óta tolvajok hírét hozták az emberek. Cigányok telepedtek le a vasút mellé, kartondoboz házaikból napközben purdék rohangáltak ki-be, s éjszaka emberek indultak sötét utakra…

*

Ágnis asszony végigpillantott magán, aztán körüljáratta tekintetét az udvaron, legyintett, mert látta, hogy elkelne egy sepergetés a sok rendetlen ember után, de akkor nem lenne ideje átöltözni, s már első nap nem akart portól koszosan munkába menni. S ha így gondolta, jól tette, mert korán megérkezett az érte küldött úri autó is.

A kocsiból fiatal legényember hellózott, majd nyitotta az ajtót, mert hiába babrálta az asszony, neki sehogy sem sikerült.

– Ne csapd erősen a kocsi ajtaját, csak éppen húzd nyugisan – hallotta Ágnis néni. Körülnézett, hogy van-e mögötte még valaki, de nem volt. Őt tegezte a legény. – Nyomjuk, vár a muter – s azzal úgy belelépett a gázba, hogy Ágnis néni teljesen belepréselődött az ülésbe.

– Tudsz magyarul? – kérdezte az ismeretlen –, mert nálunk csak magyarul dumcsizunk. Román vagy? – s mert senki sem volt velük, az öregasszony meggyőződött, hozzá beszélnek. Válaszolni kellene. Nem mer. Akkor most mi is legyen? Tegezze ezt az ismeretlent, ahogy ő teszi vele? Vagy magázza? Hebegve-habogva keresve a szavakat, mondta: más nyelvet, mint a magyart, bár halott, de beszélni nem tud, emiatt nem lesz gondja az úrfinak. Szerencséjére, már nyílt magától egy nagy vaskapu, s ott állt előtte egy nagy ház.

– B... meg, hagyd az ajtót! – hallotta még, s már benn is találta magát egy tükrökkel kirakott, jókora előszobában, ott aztán a levegőn kívül senki, csak ő állt egyedül, mert aki hozta, az elrobogott, aki várta, az valahonnan messziről kiáltott, hogy üljön csak le, azonnal lejön, de hogy honnan, nem tudott rájönni. Szemével a széket kereste, hogy leülhessen és hevesen dobogó szívét megnyugtassa.

Fiatalasszony állt egyszer csak előtte, kezét nyújtotta, bemutatkozott, hangja meleg, szeme kedves – ettől felbátorodott. Megmondta ő is, hogyan hívják, s hogy a nagyságos asszony elégedett lesz vele, mert szolgált ő már, igaz, még lány korában, de most is elvégzi a neki szánt munkát köszönettel.

– Ágnes, ha jól értettem, egyszerűbb, ha tegeződünk, szólíts csak nyugodtan Klárikának! Tisztázzuk, nem cselédnek hívtalak, hanem munkát ajánlottam, ami abból áll, hogy kitakarítod a lakást, kimosol, letörlöd a port, és én ezért megfizetek. Így rendben? Gyere, mert sietek, megmutatom, mit hol találsz – rohant előre, egyik szobából ki, a másikba be, közben magyarázott, telefonált, s szólt, hogy azonnal indulnia kell, mert várják. – Mindent megtalálsz, ha nem, hívj – intett, elviharzott. Ágnis néni magára maradt: nagy tudatlanságban és ijedelemben.

Csak állt, állt, nézegetett körbe, emlékezetében kutatott, de semmi. Semmire sem emlékezett abból, amit el kellene végeznie; a mosás mintha rémlett volna, de hogyan s miként fogjon hozzá? Végül csak megmozdult, lábát óvatosan előre csúsztatva, nehogy kárt tegyen lépteivel ebben a palotában. Amint haladt előre, félve be-benézett ide-oda, s már-már a kétségbeesés kerülgette, amikor nyílt az ajtó:

– Ica vagyok, a szomszéd házból – mutatkozott be egy puccos nőszemély –, segíteni jöttem, nekem is volt román asszony takarítónőm, tudom, hogy egyelőre nem sokat sejtesz abból, amit tenned kell – hadarta egy szuszra. Ágnis néni sehogy sem értette, mikor ihattak együtt pertut, s hogy is van ez a dolog. Visszategezze? Szájára nem jött a szó, mert itt sokkal okosabbak az asszonyok és emberek, sokkal többet értenek, látnak a világból, mint ő, aki eddig csak falujában élt, s onnan legfeljebb a közeli városba ment, ott viszont ha pappal, doktorral, tanárral találkozott igencsak tisztelettel beszélt. Tanult emberek voltak azok, akiket megilletett a tisztelet. Biztosan ez az asszony is olyan, aki sokat koptatta a padot, ezért hát kétségbeesetten ácsorgott Ágnis néni, most merjen szólni, vagy ne. Aztán mégis összeszedte minden bátorságát, köszönt:

– Kezit csókolom.

– Jaj, drága aranyoskám, csak ezt ne! Itt mindenkit csak tegezz nyugodtan. Mit mondott Laura, mit kell elvégezned ma? Átjönnél majd hozzám is? Ez maradjon köztünk, a sógornőm – derült fény a rokonságra –, nem venné jó néven, ha elcsábítanálak, bár nálam jobb dolgod lenne, mint ezeknél.

– Mosni kellene – válaszolt félve Ágnis néni –, de azt sem tudom, mit, hol s hogy csinájjam, lelkem.

– Gyere, megmutatom! – szólt készséggel a puccos asszony, s egy külön szobába vezette Ágnis nénit, ahol semmi más nem volt, csak a halom szennyes, egy mosógép, s egy lábon álló szárító, amelyik cseppet sem hasonlított az ágas bottal kitámasztott otthoni kötélhez, amely az udvar egyik sarkából a másikig lógándozott, ha épp nem volt teher rajta.

Aztán megtanulta – igaz, okuláré kellett hozzá – a mosás és az úri módon való takarítás összes fortélyát; de sehogy sem akarta elismerni, hogy jobb ez így, mint otthon. Hisz az otthoni seprű mégiscsak jobban állt a kezében, és a mosást is jobban szerette, ha érezte a tisztaság illatát, ha láthatta a makacs foltot, amit még meg kellett súrolni, hogy biztosan nyoma se maradjon a ruhán. S habár végül csak nekilátott, miután segítséggel megtanulta a gép kezelését, de biztosra vette, hogy egyedül soha életében nem tudja elindítani ezt a csudamasinát, ami nemcsak, hogy mos, de még ki is tisztázza, ráadásul ki is csavarja a holmit. Neki semmi dolga nem lesz vele, csak kiteregeti, és ha megszárad, beszedi egy kosárba.

A mosogatóban ugyancsak halomban állott a reggelitől maradt edény, ehhez nem is kell segítség, hamar elmossa, mert még előkerül a sógorasszony és erre is kitalál valamiféle gépet. A nap hamar eltelt, olyan tiszta lett délutánra a lakás, hogy porszem sem maradt, végre hasznosnak érezhette magát, s munkájával is megköszönheti ezeknek a jó embereknek, hogy unokájának olyan jó fizetést adnak, amit, ha beváltanak otthon, s megbecsülik, még akkor is marad, ha megveszik a fát télire. „Bikkfát veszünk, szárazat, jó sokat, hogy jövőre is maradjon belőle…” – s már érezte is a kályha melegét, és felsóhajtott.

– Nannyó! Nannyó, na, hogy telt? – lelkendezett Miklóska, mikor Ágnis néni kikászálódott az úri autóból s óvatosan behajtotta az ajtaját. – Meséljen mán valamit! Rendesek voltak, mit csinált egész nap?

Komótosan leült a padra.

– Mé ne lettek vóna rendesek, úri emberek ezek. Dógoztam. De… De nem menyek oda vissza, fijjam! Nem nekem való az a ház, én immá csak seprűvel, a müfajta gépünkkel tudok mosni. Ezen a gépen annyi a krix krax, hogy egy élet sem lenne elég, hogy megtanujjam. Nem akarom, én mán csak régimódi székely asszony maradok, ha nem haragusszol meg, lelkem. Ugy-e nem ártok neked azzal, hogy nem mennék vissza oda dolgozni.

Miklóska csak ránézett a nagyanyára, érezte, tudta, hogy akkor, amikor ellent mond a munkának, nagy baj lehet. Azonnal hívta is főnökét, hogy a nagymamája holnaptól nem menne dolgozni. És nem lett baj belőle, ha nem, hát nem, ilyen munkára akad más jelentkező, tán Miska felesége jó lesz, és be is fogják vele a nagy, lepcses száját, s a mája sem nő az irigységtől.

Ágnes asszony „otthon maradt”. És szép csendesen rendet teremtett az udvaron, a barakksoron. Esténként meghallgatott mindenkit, s rájött, hogy mindegyik ember úgy vágyik az otthona után, mint a szarvas a friss vízre.

A porszemek egyre bódultabban kergették egymást a fel-feltámadó szélben, a macskák sem a napon melegedtek, hanem mélyen behúzódtak a bokrok közé a hűvös árnyékba. Az udvaron a csap egyre gyakrabban állt szolgálatba, s locsolta a megfáradt embereket, hogy megtisztuljanak, s lelkük is frissüljön az egész napi robot után. Már csak egy nagy esemény, és mehetnek haza. Augusztus huszadikát várták, a nagy magyar ünnepet, tűzijátékot, aztán itt is az ősz és pár hétre mindenki mehet haza.

Azon a napon talpig tisztaruhában, megborotválkozva mind elindultak.

– Fuss vissza, te legény – ül ki a döbbenet az egyik ember arcára, s riasztja Miklóskát –, a zászlók mind az ágyon maradtak. Anélkül én egy tapodtat sem megyek, most, amikor szabad a piros-fehér-zöld, épp most hagyjuk ki, hogy ne markoljuk meg a rúdját!

Mekkora hangulat! Milyen öröm a lelkekben! Csak úgy itta szemük a sok látnivalót! A metró már nem volt újdonság egyiküknek sem, de azért mindent megjegyeztek maguknak, akárhányszor utaztak.

A Deák térre értek. Vállukon a piros-fehér-zöld zászló, s valahogy mindig úgy rendezkedtek, hogy a lobogó közelében legyenek. Mindenhol ember ember hátán, ők szorosan egymás mögött bandukoltak, bele-belenézve egy-egy kirakatba, hogy ez is jó lenne, meg az is, és hogy milyen jó is az ittenieknek, mindent megvehetnek, amit akarnak. Főleg Miska volt hangos, kimondta ő a maga igazságát, bele sem gondolt, hogy más is hallja, és hogy itt sem tejföl az élet, mint ő azt hiszi. Csendre is intették, de nagyon hamar, hogy ha már nem gondolkozik, legalább a száját fogja be, mert ma ünnep van, és senki sem kíváncsi az ő rosszindulatú, mindent magának akaró szavaira.

Ám nem is volt idejük Miskára figyelni, mert mintha Isten úgy rendelkezett volna, amerre eljártak, ismerősbe botlottak. Mire a Duna-partra értek, már nagy csapat székely hadonászott, magyarázott, mutogatott erre meg arra. Mindenki tudott mindent. Az épületekről, a Dunáról, az utcákról, mert otthon esténként az öregek elmondták, merre jártak valamikor Pesten, és olyan is volt, akinek nagyapja pont itt, ebben a nagyvárosban látta meg a napvilágot. Ezért hát sok tudós ember verődött egybe azon a jeles napon. S hogy a csoda még nagyobb legyen, egy másik csapat székely is odakeveredett: ők vidéken dolgoznak, és csak erre a napra jöttek a fővárosba. Ágnes néni csak úgy kapaszkodott unokájába, hogy a tömeg el ne sodorja, fogalma sem volt, hogy hogyan jutna vissza a barakksorra, ha elveszti a fiatalembert maga mellől.

– Te, ember! Láttok tük még lobogót?

– Nem én – szól vissza egyik –, de, igen, ott es vóna még egy vagy kettő.

– Oszt’ akkor mü métt es hoztuk a miénket?

– Mer’ ünnep van, te lüke! – Dutka felkapta fejét, de mert épp most nem neki szóltak, csak bámulta az embertömeget, ilyet sem látott egész életében.

– Mü az ünnepér’ hoztuk. Úgy illik.

– De csak nekünk ünnep? Más magyarnak nem?

– De, csak nem es tudom… Lehet, hogy ez olyan szórakozó ünnep?

– Oszt’ akkor mijjen ünnep es van most?

– Hát Szent István napja! Otthon es megünnepeltük csendben.

– Aha. Hány ünnep es van, ahova dukál a zászló?

– Sorolom: van karácsony, jön vízkereszt…

– Ne a templomosokot, te, oda nem kell lobogó!

– Akkor csak három. Március 15. augusztus 20., október 23.– nyugtázza Bakter – és folytatja: nem es tudom, métt csak annyi. Mer’ ugye mü nem csak ezeréve vagyunk itt magyarok, hanem itt vótunk Szent István előtt es, és vótak bizony nagy és győzedelmes csatáink, amit de jó vóna, ha megünnepelnénk!

– Ez ojjan, mint otthon a dákok és Decebál? – szólal meg félve Miklóska.

– Dák. Decebál! Te, gyermek, veled eccer el kellene beszélgetnem, de hamarost. Szegény apád! De kár, hogy idejekorán hagyott itt!

– Léggömb! Léggömb! – fut Miska, az kell ide, ne, mennyi van!

– Hát vegyél Miska!

Kicsit később Miska vérvörösen és léggömb nélkül tér vissza.

– Na, nem hoztad azt az égbekéreszkedőt, te, Miska!

– Kétezer forint, emberek! Kettőezer! Hallottatok ijent? Kivágom az árát az összesből – s már kutatta zsebeit a bicskáját keresve, mire hullt a nevetéstől az egész barakksor, mert mindenki tudta, hogy Miskának csak a szája nagy, de szíve azért melegbe burkolózik, ha kell, s a szája is csak itt nagy, mert otthon a felesége és anyósa árnyékában igencsak behúzza a farkát.

Megegyeztek abban, hogy ez most akkor mulatós ünnep, de azért ők csak lobogtatják zászlójukat, ha már olyan sok ideig nem lehetett, legalább most hadd lengjen. Egy csapásra csend is lett, mindenki az eget kémlelte, szép muzsika töltötte be az estét, a tűzkarikák repültek az égnek, színesen, cikázva, gömbalakban, folyt a Dunába a fényözön, lúdbőrözött a hátuk. Csak megadta a jó Isten, hogy teljesüljön a nagy álom. Pesten vannak. Itthon is, otthon is. Az anyaország ölében.

Aztán, mint a mesében, egyszer mindennek vége szakad, a tűzijátéknak is. Taps, üdvrivalgás, öröm. És hatalmas tolakodó tömeg. Izgalom, hogy elérjék az utolsó HÉV-et, ha nem, gyalogolhatnak a késő éjszakában.

– Na, Dutka, tetszett? Kérdezte Ágnis néni a nagyon hallgatag embert. Maga meg mit búsul?

–Tetszett bizony, csak hát nem láthatta az egész Uzon, az az én nagy bánatom. Ők es elfértek volna mind azon az egész téren, s de jó lett volna akkor, Ágnis! – Erre Ágnis néni is elmélázott egy kicsit, de mert már esett le a lábáról, nem várta meg, míg befejezik a megbeszélést a férfiak, hanem csendesen nyugovóra tért; az ágyból még hallotta, amint Bakter Miklóskát az ajtó előtti kispadra hívja, s mesél neki a Csodaszarvasról, emlékezteti Emese álmára, Álmosra, Attilára, a magyarok nagy királyaira. Bakter hangjában a férje hangját hallja, s oly régóta visszatartott sós cseppek omolnak le ráncai ösvényén. Engedi, zokogása néma, jajkiáltása talán elér fel, a mennybe, oda, ahová ura költözött fiatalon, s ahová talán nem is olyan soká követni fogja ő is. Csak az unokáit láthatná megszületni!

*

Másnap reggel korán ébredt. Amikor felült az ágyra, hirtelen szédülni kezdett. De mert el is múlt hamar, a meleget okolta, megmosta hideg vizzel az arcát, s leült a padra, míg munkába nem indulnak az emberek. Magára maradva, egyre gyakrabban érezte, hogy valami nincs rendben. Este el is mondta unokájának. Miklóska nagyon megijedt, a főnökét hívta telefonom, s másnap Ágnis néni már kórházban találta magát.

– Tessék levetkőzni! – noszogatta egy kedves nővérke. – Mindjárt itt lesz a doktornő és megvizsgálja. A ruhákat beteheti a szekrénybe – és kiment a kórházi szobából. Ágnis néni félénken nézett körül. Szekrény? Tapogatta a falat, és egyik helyen meg is találta a beépített szekrénykét, három rekesszel. Körülnézett, három ágy volt a kórteremben, hófehér, mint a patyolat. Egy ajtó állta útját, és amikor benézett mögéje, majdnem felkiáltott meglepetésében: előtte egy szép, tiszta mosdó, beljebb meg egy zuhanyzó ágaskodott, várva, hogy valaki alája álljon. Hogy ragyog itt minden! – jutott eszébe az otthoni kórterem, ahol addigi életében csak beteglátogatóban volt, ám így is megismerhette a borzalmas állapotokat. A rengeteg csótányt még ő is látta, ahogy másznak még a falon is, és látta rokona alatt a matracot, a véreset, foltosat, rozsdásat… Jaj, Istenem, hátha ez is olyan, csak eltakarja a lepedő? Óvatosan emelte meg a lepedőt, de a matrac tiszta volt, és olyan, mintha újonnan hozták volna a boltból. Aztán átöltözött, s ruháit elrendezte a szekrény rekeszében.

Ekkor lépett be egy kedves, csinos asszonyka, mint kiderült, az orvosa. Füliről-farkáról kikérdezte, főképp az eddigi betegségeiről, de még anyja és apja baját sem hagyta figyelmen kívül. Igaz, majdnem minden szavát meg kellett ismételnie, mert a doktornő nem igazán értette meg Ágnis néni válaszait, igaz, ami igaz, nem is találhatóak meg még az orvosi lexikonokban sem. Aztán meghallgatta a szívét, megkopogtatta a hátát, megmérte vérnyomását.

– Holnap reggel ne egyen semmit, vért veszünk, és majd meglátjuk. Nem hallok, nem érzek semmit, de majd a laboreredmények többet mondanak. Igyon sok folyadékot, alacsony a vérnyomása, és ez a meleg sem tesz jót az idős embereknek. Pihenjen! – és gyors léptekkel kifordult az ajtón.

Ágnis néni magára maradt. Már csak estefelé jött a nővér, lázat mért, vacsorát hozott, kis üvegcséket, és elmagyarázta, hogy hajnalban mit kell tennie. Miután elfogyasztotta vacsoráját, ismerkedni kezdett a szobával, a mellékhelyiséggel, és amint rájött, mi hogyan működik, beállt a zuhany alá, és alig jött ki a testét simogató langyos vízsugár alól, ahová unokáját is betessékelte hétvégén, amikor látogatóba ment hozzá.

– Hogy van, Nannnyó, látom, jól felvitte az Isten a dolgát. Egyedül van, nem zavarja senki, akkor fürdik, amikor akar, s szekrénye es teli van mindenféle jóval? Honnan van ez a sok finomság?

– Jaj, fiam, épp csak kimosom a zoknidot, amíg itt leszel, megszárad a napon, s mondom sorba, mi minden történt ezen a héten velem. Csupa jó dolog, fijjam! Mindennap jön a doktornő, a nővérek, készen idehozzák a reggelit, ebédet, vacsorát. Én csak le kell üljek az asztal mellé, megegyem, s első nap után, amikor elmosogattam, megtiltották nekem, hogy többé ilyent csináljak. Úgy adom vissza a tányérokot, ahogy ettem belőle, jaj, úgy szégyenlem ilyenkor magam! Osztán nem maradok állandóan itt fenn, délután a parkba menyek, jó sokat beszélgetek az emberekkel. Állandóan mellém ül egy fiatal asszonyka, igaz, nem sokat értek a beszédiből, lehet, ő sem az enyimből, de jóindulatú, ő hozza ezt a sok mindent, mert hezza mindennap sokan bémennek látogatni, s nem tudja megenni, amit visznek neki. Osztán egy úriemberrel es megismerkedtem.

– Nocsak, Nannyó! Mit beszél maga?

– Ne bolondozz, Miklóska! Az úgy vót, hogy erősen elkeseredtem, hogy itt Pesten nem értik a szavam. Jó maradi lehetek, gondoltam, mert az a fiatal asszonyka egészen másképp beszél, ojjan „szépen”, ojjan pestiesen, hogy amikor mellém telepedett egy ember, s kérdezett ezt-azt, alig mertem válaszolni neki. De amikor az első szót kimondtam, felcsillant a szeme, s csak beszéltetett, mondta, hogy ő is pesti, és hogy minden szavamat érti – én is értettem az övét –, és még el is magyarázta, hogy müfelénk miért mondjuk másként a szavakot, de ojjan tudományosan, de azé’ egyszerűen, hogy csak ámulok s bámulok rajta. Mindennap vár a padon. Csak két nap nem vót künn, de osztán jött, igaz, húzta maga után a csöveket, de kell a séta, mondta. Megműtötték az epéjit. Igaz es. Ott, a szekrényben van két zsák, a fiatalasszonyka ura olyanforma, mint te vagy, s mert mondtam, hogy van egy unokám, az asszonyka esszeszedetett mindent, amit az ura már nem használ, s béhozatta nekem. Miklóska! Hogy mijjen jó szaga van azoknak a blúzoknak, nadrágoknak! Pont a te méreted, s azt es mondta az asszonyka, hogy ezek nem akármijjen „cuccok” – nevette el magát –, hanem ojjan máriások.

– Máriások?! Márkások, Nannyó! No, akkor én leszek otthon a legmenőbb legény a faluban. Jó es volna magát mindenhova elküldeni, pihenne, finomakat enne… Lássa, én nem hoztam magának túl sokat, nyomorult egy unokája van, nem ijjen módos, mint az itt levők. De méges, mit mondott a doktor, mikor engedik ki ebből a jó világból?

– Még egy hét, pénteken kiengednek, mert még valamiféle vizsgálatra várnak, de ne aggódj, fijjam. A kedves doktornő azt mondja, hogy egészséges vagyok a koromhoz képest, csak a hallásommal vóna valamiféle baj, azt nézik meg, s hallókészüléket írnak majd, ha a vizsgálatok rosszak lesznek.

– Nannyó, hall maga! Csak azt nem hallja, amit nem akar. Ez vénasszonyszokás müfelénk. Miért nem árulta el a doktornőnek?

– Me’ akkor sokat kellett vóna beszéljek, ő meg kérdezett vóna, s csak nem értettünk vóna szót. Bezzeg az az úriember mindent megért. Le es írta a címünköt, mondtam neki, hogy nyugottan jöjjön hezzánk, amikor akar. Főzök én ojjan finomat neki, hogy megnyalja a szája szélit, s üres kézzel sem engedem ki a kapun.

*

A barakksoron lemenőben a nap. A macskák az emberek lábai között simulnak, vörös fényben úszik a látóhatár, s a bokrok fölött mozdulatlan áll a por. Nyugszik a természet, s nyugodnának a munkában meggyötört emberek, ha Miska megint nem kiabálna, s kérné ki magának a nagy semmit. De hát mi is a baj? Csak annyi, hogy „hazaért” Ágnis néni, s elmondta, hogy milyen jó itt a világ az otthonihoz képest, és hogy milyen kedvesek, jók az emberek. Ekkor már a Miska kihegyezett füle égnek állt, de amikor meghallotta, hogy Ágnis néni kezet csókolt az őt kezelő doktornőnek, kiborult magából. Hát ettől zeng a barakksor! Miska nem tud nyelni, csak ordítani tud, de alázatot még hírből sem ismer.

– Hallgass mán, Miska! – szólal meg kis idő multán az öregasszony. – Hát itt vagyok. Nem veszett el belőlem egy csepp sem, nem lettem sem több, sem kevesebb.

– De minek csókolja maga annak a pénzes zsáknak a kezit? Magának hétszilvafás vót a nagyapja. Elfelejtette?

– Nem vót nála zsák, Miska fiam, s nem es felejtettem én el semmit, de szépen szólt hezzám, még ojjan es vót, hogy este, amikor béjött, s látta, hogy aluszom, a paplant felhúzta a vállamra, mintha gyermek vónék. Engem nem sokszor takargattak, Miska. Osztán münköt nem tanítottak az asszonyi sorsra. Nem ismerjük a testünköt, úgy, ahogy itt. A doktorasszony leült az ágyam mellé, és ojjan dolgokot mondott el nekem, amiket éreztem, de nem ismertem fel, mi lehet. Esténkint csak ültem magamba, s vártam, hogy az elmelegedés, hidegrázás után jön a kaszás, és imádkoztam. Tük csak annyit tudtok, hogy kell a tiszta ruha, az ennivaló, és ezen kívül semmi, de semmi nem számít. No, csak mennyek haza, oszt’ a te feleségeddel es beszélek, hogy ne imádkozzon, míg te durmolsz a paplanyos ágyba. S még meg es köszönhetnéd. Hallgass, főleg ne hangoskodj! Inkább arról szóljatok, hogy mi újság van itt?

– Mi? Mi? Hát, mi lenne! Keressük a pénzt a sok szélhámosnak, s még annyit sem kapunk, hogy megéljünk belőle!

– Sörötök van! – állapítja meg az öregasszony –, s még bort es látok, s azt es, hogy a fejetekben több van, mint az asztalon. Tán csak munka helyett nem a kisbót mellett dolgoztatok megint?

– Csak fél napot! Esmént jöttek ellenőrizni, hogy van-e papírunk. Osztán az es, akinek vót, s az es, akinek nem vót, elfutott élin Dutkával, akire erősen reájött a hazamenés. – Mit nem mondtok! Dutka, csakugyan menne haza?

– Ja. Menyek es. Hétvégin. Mán a barakkban sincs hejjem, a tetőre nem menyek hálni, sem a vizes pincébe, ahol Attila bátyámék s az összes falujabelije lakik, mert ott kiráz a hideg. Ja. Menyek haza. Biztoson, még a hétvégin…

HÉT KRAJCÁR KIADÓ

2015