top of page

Verzár Éva: Juditka





Részlet a szerző

Lármafák oltalmában. Mai székely balladák 2.

c. kötetéből





Juditka



Juditka… Botladozik Juliska néni a temető szabályos, ám hepehupás sorai között, s olvassa kőbe vésve a nevet. Juditka… Hirtelen megáll, mint akit fejbekólintottak, mint aki most találkozik életében először gyermekhalállal. Kicsi lány alussza itt örök álmát, még abból az időből, amikor ők az urával együtt, egészségben és nagy egyetértésben a piacot járták.

Mekkora fájdalom járta át a falu egyszerre dobbanó szívét, amikor a harangok hírül adták a gyermek mennybemenetelét! Mily szenvedés volt az elsőszülött kislányt a föld alá temetni az anyának, apának! A gyerek arcára nem emlékezik. Hogy milyen volt? Mi volt a kór, amely elszólította? Csak áll, s tudja, hogy még visszatér ehhez a hanthoz. Bárcsak emlékezne! Még motoz, gondolkodik, s egyszer csak felcsillan a szeme. Tudja, hogy hová költöznek kiskertjéből a hófehér árvácskák… Csak emlékezne az arcra, csak fel tudná idézni a kislány szemét!

S mert az idő gonosz játékos, csak annak vési lelke mélységébe a titokzatos emlékképeket, akinek valamitől fontos volt a megélt pillanat, emlékeztetni lágy szellő akaszkodik a púpjától meggörnyedt öregasszony nyomába…


Mint a mesékben, egyszer volt, hol nem volt… Hogy igaz volt, azt az a sírhant is tanúsítja, ahol az öregasszony megállt… A tél úgy érkezett abban az évben is, mint addig mindig; kis pufók arcok kukucskáltak ki reggelenként az ablakon, arra várva, hogy pilinkézzen már az a sötét felleg, amely rátelepedett az égboltra, a falu felett. De az nem mozdult. Állt egy helyben, mintha örök álmot aludna a Csere-hegynek tetején megvetett tejágyban. Este és hajnalonként leengedte ködből font függönyét, hogy szem ne zavarja nyirkos álmát. Pedig szólongatták ébredésre, körültáncolták a levegő fekete huszárai, a szószátyár fekete varjak, de szokása szerint lecövekelt, s állt mozdulatlan, beszorulva az erdélyi medencébe.


De mert sok kis szív kérte Hóanyát, hogy szánja meg gyereklelküket, hozza el számukra a tél örömét – a hóbundát, a játékot és nevetést –, egy reggel Hóanyácska akkora pillerengeteget küldött le a földre, hogy amikorra a lapátoknak sikerült ösvényt tisztítaniuk, a kicsi lányok feje fölé került a lapátnyom széle, így aztán se jobbra, se balra nem láttak, csak a fejük fölé, oda, ahol csillogott-villogott a napban fürdőző hópelyhek szikrázó nemzetsége.

– Kócoska – szólt egy nap anyu –, itthon van Juditka, mehetsz játszani hozzá. – A hó érkezése, és az, hogy Juditkát végre hazahozták a kórházból, akkora öröm volt, hogy azt felnőtt ember el sem tudja képzelni. Honnan is tudtatták volna ők: a kislány csakis őket hibáztatta azért, mert nem engedték oda a barátnőjéhez, nem engedték a közelébe. Pedig nyáron együtt másztak meg minden fát – a tiltások ellenére –, s nagyon büszkék is voltak arra, hogy nem csak fel, de le is tudtak jönni, még a legnagyobb almafáról is, amelyre nagy nehezen sikerült csak felkapaszkodniuk. Kócoska haragja már nyár végétől dúlt kicsi lelkében, amikor azt próbálták fejébe verni, hogy azért nem mehet hozzá, mert Juditka beteg. Szülei kézen fogták, kórházba vitték sok-sok fehér ruhás bácsi és néni közé, s oda bizony tiltott dolog volt egészséges kislányoknak belépni...

Arra a hírre, hogy Juditka végre-valahára hazajött, elfelejtette minden haragját, fogta anyukája kezét, s végigvonult az óriás hóalagúton. Boldog kishercegnőnek érezte magát, akinek végre minden vágya beteljesült, mert volt hó, itthon van Juditka, igaz, hogy csak benn játszhatnak a meleg szobában, de már csak kis ideig tart a fogság, aztán úgy suhannak majd a szánon, mint régen. Még az is meglehet, hogy Juditka nagypapája, vagy édesapja ismét befogja a nagy szánba a csengős lovakat, s kiviszi őket az erdőbe, ott aztán a lovak szájából olyan szépen ködöl a levegő, hogy még a napocska sem tud áthatolni rajta, emiatt látnak csak szikrákat, mintha karácsony lenne. Meglehet, hogy azt is megengedik, hogy a fejük fölé benyúló ágakat megragadják – ha épp nem szaladnak a lovak –, s hullhat rájuk a fehér hócsoda.

Mire végigálmodta mindezt, már Juditka előtt állt, kiskabátját anyu levette, s attól a pillanattól kezdve minden nap a játéké volt, és a reményé, hogy egyszer majd végre kikerülhetnek a házból.

A babák sorban, feküdve vagy ülve várták a nagyfotel előtt. Juditka előkészítette a vizitet – csak ő tudta, mit jelent –, de az biztos, hogy minden napot ezzel kezdtek. Egy szikrázóan szép napon, amikor már beadták a gyengélkedőknek a gyógyszereiket, megkapták az injekciójukat, s amikor már egészen jól érezték magukat – a mindennap dél körül érkező igazi doktor bácsi szerint is –, Juditka édesapja megemlítette: úgy látja, nincs messze, hogy madárkái kirepülhessenek a friss levegőre. Előbb egy kis időre a kicsi szánnal, aztán lehet – kacsintott hozzá jó nagyot –, hogy a nagy szán is kikerül a csűrből…

Még be sem fejezte mondatát, amikor Juditka orrához kapott: vér buggyant belőle, s mint szökőkútból bugyborékolt aztán már a füléből, szájából.

Kócoskára valaki feladta kiskabátját, s mire feleszmélt, már kinn volt a kapun. Kézen fogva vitték haza, nyugtatták, hogy nem lesz baj, csak egyelőre nem játszhatnak egymással, míg fel nem épülnek a babák és Juditka. „Baj van…”, súgták anyunak titokzatosan, mintha ő ott sem lenne.

Este, amikor felgyúlt a villany, s a papírbúra körül táncolni kezdtek az árnyak, csak annyit mondtak Kócoskának, hogy angyallá változott, s hogy ezután így kell gondolni Juditkára. De jó, hogy Juliska néni nem emlékezik a kicsi lányra, de jó, hogy Kócoska akkori érzéseit sem érzi! De jó, hogy nem ő siratta barátnőjét, mert Kócoska annyit, de annyit itatta az egereket, hogy azon a télen biztos nem volt egy sem belőlük a padláson, még hírmondónak sem, s hogy a kicsi szíve mennyire fájt, azt nem tudta meg soha senki. Nem mondta, mert nem tudta. A nagyok előtt csak másnap tört ki belőle a zokogás, mert sehogy sem értette, hogy amikor fellépett a kicsi koporsó mellé az állványra, miért mondja neki Juditka édesanyja: búcsúzz el tőle. Hisz olyan szép volt Juditka! Mintha a tél hercegnője lett volna hófehér, hosszú ruhájában. Fekete haja pont olyan volt, mint Hófehérke haja a meséből, szája is piros, a vér sem folyt belőle. S a babák? Miért voltak mellette? Nem voltak azok betegek, meggyógyították őket, a doktor bácsi is ezt mondta, meg aztán nem hiányzott se karjuk, se lábuk…

A temetésre nem vitték el, csak a szomszédba mehetett leselkedni. Csűrben aludt abban az évben a szán, a csengő, s Juditka édesapjának arcán csak akkor suhant át egy mosoly, amikor egy másik tavasszal kaszálni ment a nagykertbe – de akkor sem kapta fel a magasba Kócoskát, s Juditka sem volt ott, hogy végre megmásszák a legnagyobb fát, amit addig nem mertek.


Hűvös szél kelt életre a sírvilágban. Juliska néni lassan haladt, de meg-megállt egy-egy hantnál, s csodálkozott, hogy mennyi gyermeklélek van Károly bácsi mellett fenn az égben:

– Öreg! Méges jobb neked ott fenn… Végre gyermekeid vannak, bár nem mondád nekem, hogy ne sírjon a lelkem, én méges éreztem, hogy mennyire vágyakozol arra, hogy kicsi láb verje fel a ház porát. Te fenn vigyázod őket, én lenn ápolom az emlékeiket, s ládd-e, Károly, együtt vagyunk méges.


– Mán megint a temetőbe viszi azokot a virágokot! A tegnap es ott vót, nem lenne magának jobb, ha pénzt csinálna belőlik? Elment vénségire az esze… – károgott jó hangosan Juliska néni háta mögött a cigány asszony, meg-megemelve csípőjén az ágas kosarat. Az öregasszony saját magát is meglepte, oly erővel emelte fel hangját:

– Hát idefigyelj, Zsófi, most mondom utó’jára, hogy el ne felejcsd: a virágaim nem eladók! De el se merjétek lopni! Mer’ ha én egyet es meglátok, hogy hiányzik onnan, ahova elültettem, megátkozom a testetek, lelketek, de még az összes nyámotokét es! – Azt, hogy honnan vette az erőt, a bátorságot, de főleg a szitok szavait, maga sem tudta, hisz életében nem átkozódott, s most sem lett volna szándékában, de ahogy hátranéz kicsi szekerére, szíve szakad meg, ha arra gondol, hogy életében most az egyszer nem döntheti el ő, mi legyen a sorsuk.

– Ha virág kell, hogy a sírra ültesd, csak szólj, Zsófi, adok… – folytatta most már halk szóval, a szemét elkerekítő cigány asszony felé fordulva…



 

Kapcsolódó cikkünk:



A teljes könyv itt elérhető: https://mek.oszk.hu/12100/12118/12118.pdf





140 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK